Az alábbiakban nem Méhes Györgyről szeretnék írni, és nem is az író beszervezési dossziéjáról. Hanem arról, ami – szerintem – ennél sokkal fontosabb: mit hozott felszínre ez az „ügy”? Miféle (társadalmilag kódolt) tudás, félelem, düh és tagadás, sőt talán megnyugvás is aktivizálódott az Átlátszó Erdély cikke által? Minek, hogyan, miképp? És mihez kezdhetünk ezzel a kollektív hordalékkal?
A Méhes György-ügy egyik konklúziója (számomra), hogy az irodalom elefántcsonttorony-volta sok szempontból illúzió. Igen, tudom, annak idején ez volt a rebellis gondolkodás: nem számít a szerző élete, kutyája-macskája, csak a szöveg, ami önmagában való. És persze, hadd gondolkozzon így a szakma akkor, amikor szakmai döntéseket hoz. De a Méhes György-ügy kapcsán megint kiderül, hogy az irodalomnak bizony vannak – hogy úgy mondjam – valóságkiszögellései. Egy dolog az értékelés, de a kultuszépítés az egy teljesen másik dimenzió. És itt nem arról van szó, hogy Méhes György „rossz ember” volt, netán megcsalta a feleségét, esetleg bántalmazta a szomszédait (mert valószínűleg nem tette). Az egyetemes kultúra nem szentéletű emberek gyűjtőhelye, és nincs ezzel semmi baj. Csakhogy Méhes együttműködött egy embertelen hatalommal, ami állampolgárok tucatjainak életét tette tönkre. Ráadásul, ahogy ez az ÁE cikkében közzétett egyik dokumentumból kiderül, Méhes a Securitate értékelése szerint kiváló munkát végzett, valószínűleg fontos része lehetett a gépezetnek. Szóval, szerintem, igen: maradjanak meg a regényei ott, ahova bepolcolták őket.
Olvassák és szeressék nyugodtan újabb és újabb generációk a Tatárok a tengeren-t vagy az Egy tucat léggömb-öt! Viszont díjat elnevezni a szerzőjükről, az én erkölcsi érzékem szerint, nincs teljesen rendben, bármi is derülne ki a dosszié egy alaposabb, történészek általi vizsgálatából. Mert a besúgás ténye az a besúgás ténye marad.
Mielőtt folytatnám a szellemi nagytakarítást gyorsan leszögezném: a Securitate ügyködéseit nem lehet relativizálni. Ceaușescu Romániájának titkosrendőrsége egyre csiszolódó, rafinált gépezetként működött, amely egzisztenciákat, családokat tett tönkre embertelen és aljas technikái révén. A fiatalabbak kedvéért hadd illusztráljam ezt Kelemen István, a nagyváradi színház irodalmi titkárának történetével. A Kelemenéknél tartott házkutatásról, amelyet a Securitate egy köztudottan megbízhatatlan forrás információ alapján rendel el, így ír Kelemen Márta, a dramaturg özvegye a 80-as években: „Valutarejtegetés ürügyén kezdték a házkutatást. Valutánk nem volt. A gyermekek játékai közt találtak egy kis játékperselyben egy maréknyi aprópénzt, magyar, cseh, lengyel, legnagyobb érme a kétforintos volt. Találtak egy kis kulcstartót, amerikai sógorunk ajándékát: sárgaréz keretben Kennedy-fejes féldolláros. Pénznek minősítették. … Ebből az ún. valuta ügyből bírósági eljárás lett. 2800 lej pénzbírságra ítéltek, és a munkahelyemen, a munkatársak előtt is feldolgozták, mint törvénybe ütköző cselekményt, anélkül, hogy a szóban forgó összegről említést tettek volna: 44 forint, 4,50 cseh korona, 53 USA cent.” Ráadásul a fenti naplórészlet nem valamiféle szubjektív, áldozati narratíva, a felsorolt tényeket a házkutatás titkosszolgálati jegyzőkönyve is megerősíti.
És nem ritka az sem, hogy a besúgóból ’89 decemberében forradalmi hős lesz, a közeli barátairól jelentő ügynökből a rendszerváltás után az erdélyi magyar közösség megbecsült alakja.
Érthető tehát, hogy egy újabb ügynök-akta nyilvánosságra hozatala a kortársak (egy része) számára valamiféle kollektív igazságszolgáltatás, történelmi jóvátétel, a múlt fölött aratott szimbolikus győzelem. Megkockáztatom, és talán nem tévedek nagyot: a 89 előtti generációk számára az ügynök egy totális karakter, illetve egy olyan rés (hogy képzavarral éljek), amelyen keresztül a Securitate teljes gépezete, sőt, a hetvenes-nyolcvanas évek minden rettenete egyszerre megélhető és tetten érhető. Nagyon is emberi tehát, hogy egy ügynök felfedését (sokszor árnyalatlan, megfontolatlan) düh kíséri, hiszen ő volt a hibás mindenért (az efféle bonyolult reakciókról lásd Szele Tamás két, összekapcsolódó írását (ITT és ITT).
A történészi-társadalomtudományi gondolkodás számára azonban az ügynökkérdés kicsit másképpen van. A szakemberek a rendszert próbálják megérteni, és ezen belül elhelyezni az egyéni történeteket. E megközelítésben a besúgó csupán a gépezet egyik eleme, az informátorokat, verőlegényeket, házkutatókat mozgató, a pszichológiai terrort folyamatosan fenntartó belügyes tisztek köre az igazi elkövetők és „bűnösök” világa.
Egy ilyenfajta, elemzőbb gondolkodás számára az ügynök alakja komplex kategória. Ide tartoznak azok, akiket megfenyegettek és zsaroltak, akik félelemből jelentettek, de azok is, akik önként és dalolva, netán szimbolikus előnyökért (külföldi utazás) vállalták az ügynök szerepét. De besúgó volt az is, aki – és sok ilyen esetet ismerünk – a jelentés megírása előtt egyeztetett annak tárgyával, vagy éppen figyelmeztette őt, ne mondjon semmi félreérthetőt a jelenlétében. Ráadásul a szakszerű elemző számára a dosszié nem feltétlenül a teljes igazság, hiszen dokumentum az is, szerkesztik és alakítgatják mindenféle érdekek szerint.
Az egyik gondom a Méhes-dosszié utóéletével, illetve Nagy Elek számomra hezitálónak tűnő magatartásával valahol itt gyökeredzik. És ha valaki úgy érezné, amikor ezt a részt írtam, egy icipicit vitriolba mártottam a gépelő mutatóujjamat, hát nem téved sokat. De mielőtt belefognék, még egy gyors megjegyzés. A következőkben sokszor írom majd le Nagy Elek nevét, és látszólag kipécézem, kritizálom, piszkálgatom. Gyorsan hozzátenném: nem a személyeskedés a célom.
Nagy Elek hozzáállása egyáltalán nem egyedi, mondhatni kortünet. És én ezt kifogásolom.
Ráadásul itt és most Nagy Elek számomra nem magánember, hanem közszereplő, és aki reflektorfénybe keríti magát, annak bizony, szerintem, a civileknél többet kell eltűrnie. Amit pedig róla írok, az magánvélemény.
Nekem ugyanis ezzel a történettel nem az a bajom, hogy Nagy Elek, fiúi szeretetből (és – ha jól értem – magánvagyonából) újrakanonizáltatta a kedves papát. A család az család. De Nagy Elek úgy teszi mindezt, hogy évek óta tudja: Méhes György együttműködött a szervekkel. A „sag schon” – nekem ez a szemetszúró ebben az egész sztoriban. Ügynöknek lenni 89 előtt, bár gyakori volt ugyan, de semmiképpen sem természetes. És ha gyakori is volt, nincs rendben, hogy normává tegyük.
Amikor Esterházy Péter édesapjáról vagy Forgách András édesanyjáról kiderült az ügynök múltjuk, a gyerekeik írásban, írássá dolgozzák fel ezt a traumát. Mert nekik az. Nagy Elek számára meg (legalábbis ha jól olvasom a nyilatakozatait) mintha ez lenne a világ rendje.
És ami valahol még jobban zavar, hogy úgy érzem, Nagy Elek azért igényli, hogy a dossziét történészek nézzék át, mert – mintha – a történettudományt arra használná, hogy ezt a nehezen védhető helyzetet védhetővé tegye. A kutatói diskurzus a tények alaposabb ismeretére nem pedig elkendőzésére támaszkodik, célja egyfajta társadalmi indulatkezelési terápia (ezért is írtam róla annyit), nem pedig a leplezés. A szakma és a szakmai hitelesség már bocs, de nem erre való!
De hadd váltsak vissza elemző módba egy utolsó kérdés erejéig, amire, ahogy látom, eddig még senki sem próbált meg választ keresni: mire jó egy (újabb) dosszié megnyitása? Mit kezdjen velük a kortárs, és főleg mit kezdjen ezzel a következő generáció?
Ahogy arra korábban már utaltam, az ügynök-akták rávilágítanak arra, hogy a múlt ambivalens, és így is kell rá tekintenünk. Fogadjuk el, hogy van kényelmetlen örökség. Méhes György, az ifjúsági irodalom (szerintem) egykor meghatározó alakja ÉS a titkosszolgálat ügynöke. Ez van, kezitcsókolom.
A beszervezési dossziék nyilvánosságra hozatala megtaníthat minket, hogy múlttal való szembenézés traumatikus is lehet. Viszont az ügynök-akták megjelentetése nemcsak erőt, de bátorságot is adhat, sőt kollektív mintaként szolgálhat arra, hogyan dolgozzunk fel egy egyéni vagy társadalmi traumát. Mert az erdélyi magyarság a traumák megélésben igencsak tapasztalt, de a kollektív démonokkal való megmérkőzésben van még mit tanulnia.
A megfigyelési dossziék megismerése megmutathatja, hogyan lehet megélni és túlélni egy diktatúrát. Ki mit tett és mit nem, hogy fennmaradjon? Volt e tisztességes helytállás vagy csak öngyilkos, önfeláldozó héroszok? Azt hiszem, a mai, alkonyuló, szélsőségek felé húzó politikai rendszerekben kevés az ennél időszerűbb tapasztalat.
Tanulság tehát lenne. Bárcsak igény is volna rá.
A szerző kulturális antropológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató intézet munkatársa.
