Kíváncsisággal kevert gyanakvás fogadja az efféle sikeres, nyugatról érkező könyveket, amelyek vezették az eladási listákat, vagy éppen az ilyen-olyan kritikusok az év könyvének választottak. Itthon sem igazán mérvadó az eladási statisztikákat figyelni, elég bemenni egy könyvesboltba, s fölmérni, mi mindent árusítanak könyvként. De az is nagy csalódás lehet, ha az ítészek találnak valamit nagyon jónak, s az olvasónak nem kell. És az sem segíti az első benyomást, hogy dombornyomásos színes borítóval jelent meg, mint akármely horror.
Lara Prescott könyve még azt is ígéri a címlap alapján, hogy megismerkedünk a Doktor Zsivago (Borisz Paszternak regénye) igaz történetével. Na, hogy egy amerikai szerző mit tudhat a hidegháború orosz valóságáról, ez tényleg érdekes lehet. Megér annyit, hogy beleolvassunk.
Kellemes olvasmány lett belőle. Két szálon fut a cselekmény, egyik a Washingtonban működő titkosügynökség (CIA), alkalmazottakkal, gépírónőkkel, hivatalnokokkal a múlt század ötvenes éveiben, amely fellazító politikát folytat a nemrég még szövetséges Szovjetunió ellenében, a másik szál Moszkva, Gulág, szovjet valóság párhuzamosan. Borisz Paszternak, a költő, akit a sztálini tisztogatás véletlenül vagy szándékosan életben hagyott, dolgozik a Doktor Zsivago című regényén. Közben, hogy a rendszerről legyen fogalmunk, szeretőjét elhurcolják, előbb a Ljubjankába, majd Szibériába, hogy ezzel is sakkban tartsák a költőt. Eközben Washingtonban a gépírólányok buzgón kalapálják a masináikat, pletykálnak, divatolnak, buliznak. Láthatóan a szerző jobban ismeri és szívesebben részletezi ezt a világot. De az orosz valóságról sem fest torz képet.
A szerető Sztálin halála után szabadul, íródik a regény, és körvonalazódik a terv, hogy irodalmi művek Szovjetunióba csempészésével lehetne igazán fölrázni az orosz értelmiséget, odacsapni az ellenségnek, ha már az atombombával óvatosak vagyunk. Ilyen volt az ötvenes évek, ma már elképzelhetetlen olyan irodalmi szenzáció, ami az olvasóközönségen keresztül célozza meg a politikát. A Zsivagoval nem tud a szovjet kultúrpolitika mit kezdeni, ki nem adják, a folyóiratok visszadobják. A szerző értelemszerűen azt szeretné, ha lennének olvasói. Itt már belépnek a titkosszolgálatok, kicsempészik a kéziratot, egy olasz kiadó megjelenteti, majd számos világnyelven megjelenik, vezeti a népszerűségi listákat – csak éppen oroszul nem olvasható. Ezen változtat az USA. Belekavar még a folyamatokba, hogy a svéd akadémia Nobel-díjat ítél a regényért Paszternaknak…
Óriási lejárató kampány kezdődik, a szerző visszautasítja a Nobel-díjat hogy élni hagyják. Nem meséljük tovább az alaptörténetet. (Aztán ismétlődik a folyamat Szolzsenyicinnel, azzal a különbséggel, hogy az Ivan Gyenyiszovics egy napja már megjelenik az olvadás jeleként oroszul, sőt magyarul is Lukács György előszavával.) A létező szocializmus, mint a diktatúrák általában, nem bírja a belső kritikát.
Mitől sikeres egy irodalmi-birodalmi történet a hidegháború idejéből annyira, hogy a fejlett Nyugat jóízűen elfogyassza? Egyrészt jólesően tudatosul, hogy mégis a legfejlettebb (és győztes) társadalmi berendezkedés, amiben élnünk adatott, másrészt az ügyesen adagolt modernitás ebbe a sztoriba is beleszuszakolt egy LMBTQ vonalat, ami mindenféle demokratikus vívmány mellett is ismeretlen vidék a többség számára, valamint a társadalmi érzékenyítés oly nemes feladatát is betölti.
És még a szerző neve sem véletlenül Lara, előrelátó szülei Zsivago doktor szerelmének nevére keresztelik.
(Lara Prescott: Titkos útjaink – Alexandra Kiadó (A), 2020. – Fordító: Dobos Lídia)