Ilyenkor tél végén, tavasszal megjelenik a híradásokban az ukrán meg a román szemét, ami több száz köbméteres mennyiségekben érkezik kies hazánkba a megáradt folyókon. A magyar vízügy felkészülten várja, hősiesen megállítja, önkéntes környezetvédőkkel szelektálja, és megtisztítja a vizeket. Még mindig jobb, mint amikor arzéntavak áradnak meg, vagy ipari üzemek szabadulnak egyszerűsített eljárással a mérgektől. Odaát. Nem nálunk. Mi másak vagyunk.
Ezek az ukránok meg románok teljesen elmaradottak hozzánk képest környezetvédelmi szempontból. Nyoma sincs a szelektív hulladékkezelésnek, jön a műanyagpalack meg az uszadékfa, bútor meg gyerekjáték, autógumi meg olajoshordó. Teljesen elborítják a Tiszát meg a Szamost, most éppen.
Fölhorgad ilyenkor az emberben a szélsőjobb harci merengés: bezzeg ha Trianon! Ha bizony Nagymagyarország! A Tisza, amely a legmagyarabb folyó, magyar földön ered, s magyar földön ömlik a Dunába. És „ott lakunk a Szamosnál”. Lehetne ez a mi saját hulladékunk, ami teljesen más érzés! Bár így is vegyes lakosságú vidékekről jön a hulladék (van benne magyar), ha nem tévedünk etnikai földrajzilag. Azért teljesen más érzés volna, ha nem cirillbetűs vagy román felirat lenne a petpalackokon.
Ezek a folyómenti primitív népek csak fölkupacolják a folyók árterében a hulladékukat, aztán várják a menetrendszerű tavaszi árvizet, hogy tisztára mossa a környezetüket. Mi meg meghallgatjuk, hogy komoly együttműködési szerződéseink vannak a szomszédos országok vízügyi szerveivel, ami megnyugtató, csak éppen minden áradáskor úgy tűnik, mintha a rosszabbik végén lennénk az együttműködésnek.
Vajon tőlünk is megy ez meg az Szerbiába? Szerbiából Romániába? Érdekes dolgok ezek az országokon átmenő folyóvizek.
Háborgunk a mások ideömlő szemetén. Mégis más, amikor hazai dűlőutakon és erdőszéleken lát az ember hegymagas sitthalmokat, útszéleken, árokpartokon kidobott hűtőket vagy autóroncsokat a parkolóban. Ezek megnyugtatóan üzenik, itthon vagyunk, ilyenek vagyunk.
Rovat: VÉLEM ÉN
