Előítélettel közelítünk a könyvekhez, amit bizonyos kor fölött már élettapasztalatnak hívunk, gyűjtögetünk egy életen át, s mire értékes igazságokhoz jutunk, rá kell jönnünk, senkit sem érdekel, amit mi kincsként kezelünk. Eleve gyanúsan kezelendő egy angol szerző Oroszországról írott regénye, mert írhatna az illető Brit Guyanáról vagy Új Zélandról, mégis több köze van hozzá. Mi újat tehetne hozzá az ismereteimhez, ha már orosz szakot végeztem annak idején, s a magyar után talán az orosz irodalom következik olvasási statisztikámban, ami nem pusztán mennyiségi mutató.
És egy profi módon megírt regényt kapunk Simon Sebag Montefiore tollából. Három nagy egységből áll a regény, az első rész a cári Oroszország végnapjait mutatja be Gorkijra emlékeztető keserűséggel, amiben mégis benne van a századelő összes forradalmi kezdeménye, amiben hinni lehet a világháború borzalmai és a dekadenciába süllyedt uralkodó osztály életmódja mellett; a középső fejezetek Koestlert idézik: a diktatúra évei a nagy tisztogatás korszakában, amikor Sztálin leszámol mindenkivel, aki fenyegetést jelenthet a hatalmára, párthűség és kiszámíthatatlan megtorlás; a harmadik pedig Agatha Christie hagyományait idézi, amelyben a nyomozó a múlt eseményeit rakja össze logikával és rejtvényfejtő módszerességgel.
Nem stílusról beszélünk, hanem a regényírás három módszertanáról, ahogy a szerző ábrázolja a társadalmi valóságot. A történész tényeket rak össze, a regényíró alkalmas sorsokon keresztül teszi átélhetővé a kor viszonyait, érzéseit, embereit. Népszerű regény, üzleti siker.
A populáris regényírás, és ezen túl a populáris kultúra egyre nagyobb teret nyer tőlünk nyugatra a közösségformálásban és az oktatásban. Bármennyire is mélyebb és pontosabb ismereteket nyerhetne az olvasó az orosz és szovjet valóságról a klasszikusokból, amelyek a maguk idejében társadalomalakító tényezők voltak, s bármennyire dokumentumértékűek a maguk bonyolultságában az átélés hitelességével operáló szerzők, kötelező olvasmányként nem igazodhatnak a mai fiatalok igényeihez. Vannak kísérletek, amelyekben mai szerzők átírnak klasszikusokat, elsősorban nyelvi modernizációval, leporolással, nem igazán sikeresek. Míg egy ilyen Szásenyka regény fölveszi a versenyt Harry Potterrel, s jóval nagyobb valóságtartalommal nyújt ismereteket a történelemről, a ’sok van mi csodálatos’ alapvető izgalmáról.
És talán még ahhoz is kedvet csinál, hogy a fiatal levegye a polcról Szolzsenyicint, Ribakovot vagy akár Gorkijt, aki jó nevű szerző volt a maga korában nyugaton is.
Simon Sebag Montefiore: Szásenyka – Alexandra Kiadó – 2020.
