Ennek az írásnak az apropója lehetett volna akár a koronavírus-világjárvány is, bár akkor abból kellett volna kiindulni, nem a New York-i ikertornyok leomlásából. Tény, hogy veszélyekkel vagyunk körülvéve, és mégis javíthatatlanul elhessegetjük a “velünk is megtörténhet” szurkáló gondolatát… És mégis, ennek az írásnak az apropója egy egyszerű hír: A CIA 2005-ben leírta a mai világjárványt. Leírta részletesen, tudományosan. A CIA! Ehhez képest például a világ ura – aki most mellesleg kórházban van COVID-dal – még ez év márciusában is semmibe vette a veszélyt. Ugyanakkor “úgy lépünk ki mozink kapuján, hogy szinte megnyugszunk: amit láttunk, csak lidércnyomás, játék volt.” Nem tudjuk, mi lesz jövő szeptemberben, mi minden történik addig, egy biztos: huszadik évfordulója lesz 9/11-nek… Lássuk hát!
“Az ég fala leomlott! Felhőkarcolók égő kártyavárként roskadtak össze, röpködtek a robbanó gépkocsik, villámot lövellt a kőrengeteg, számolatlanul hullottak a hullák, sztereóban dübörgött a világvége. Még élveztük is, mert feledtette a való élet unalmas nyűgét. Valamelyik hollywoodi filmremek képei-hangjai voltak ezek. A tengerentúli álomgyár apokaliptikus termékeit rágás nélkül nyeljük és emésztjük.
Önmagunk riogatása szórakoztató iparággá vált. A valóságot egyre magasabb fokon utánzó „effektek” révén tudatosan ijesztegetjük magunkat a felénk száguldó szupernovák planétát zúzó erejével, az űrlények tömeggyilkosságával, a terroristák civilizációs fenyegetésével, a láthatatlanul gyilkoló vírusokkal, a magánéletünk réseit kémlelő háttérszervezetekkel, megfoghatatlan maffiákkal, liftben fojtogató őrültekkel.
Állítólag immunrendszerünket erősíti: ha jól kiféljük magunkat odabent, nem szorongunk annyira a külvilágban. Úgy lépünk ki mozink kapuján, hogy szinte megnyugszunk: amit láttunk, csak lidércnyomás, játék volt. Gyerekkorunkban sem hittük, hogy a farkas lenyelheti a nagymamát, s hogy egy tűszúrástól száz évre álomba szenderülhet a királylány.
Azon a szeptember 11-én sem akartuk elhinni az első percekben, hogy immár nem lidércnyomásról, játékról van szó, hogy az ég fala valóban leomlott, a New York-i felhőkarcolók égő kártyavárként roskadtak össze, röpdöstek a robbanó gépkocsik, villámot lövellt a kőrengeteg, a világvége valóságosan dübörgött. Itt, Európában is megijedtünk ugyan, de még mindig csitította ijedelmünket a vigasz: ilyesmi csak mással fordulhat elő. New York kockaházainak lakói is ugyanígy gondolták az apokalipszisük előtti pillanatig.
Akire az ég fala ráomlott, a túlvilágra viszi magával tanulságait. Mi, a túlélők viszont továbbra is rejtőzködünk kétségeink elől és között, bizonyosságainkat pedig hajlamosak vagyunk lepellel takarni. A „velünk is megtörténhet” szurkáló gondolatát elhessegetjük, és a mozitermekben továbbra is önnön ijesztegetésünkkel tartjuk távol a való világot. Az ördögöt továbbra is műélvezettel festjük a falra, és maga a megidézett csodálkozik a legjobban, miért is unszolják annyira, hogy megjelenjen. Ilyen az emberi természetet. Amikor Ádám apánk beleharapott abba a bizonyos almába, nem csupán tudást, de szeszélyes képzelőerőt is lopott sarjai számára. Ezért is gyártunk sokfajta előképet a pokolról. A művészet és a sajtó soha meg nem született volna, ha a Bukott Angyal nem gondoskodna megfelelő alapanyagról. Ami pedig a mennyek országát illeti, a modern fogyasztót nem vonzza különösebben a „hírérték” nélküli, egysíkúan boldog örökkévalóság. Fantáziáját sokkal inkább táplálja a szenvedés, a fájdalom, persze csakis a másoké.
Mégis, milyen ingatag talajon áll ez a képzelőerő! Amilyen halálosan pontosan sikerült hollywoodi filmek révén életre ijesztgetni a pokoli tornyok tragédiáját, néha ugyanilyen halálos pontatlansággal „lőnek mellé” az illetékes előrejelzők. A politikusok is olykor szándékosan ijesztgetnek olyasmivel, amiről maguk is tudják, hogy nem következhet be. De fordítva is igaz: sokszor tudatosan hagyják figyelmen kívül a láthatáron feltűnni látszó, vagy esetleg már házunk küszöbén lihegő veszélyt. Az ötvenes években a jugoszláv invázió nem következett be, Tito mégsem lett „láncos kutya”, a Coca-Cola nem bizonyult a kapitalizmus alkoholos mákonyának, mégsem özönlötték el a világot a kínai hadak, hiedelemnek bizonyultak Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverraktárai, az ijesztgetések ellenére nem érkeztek csőstül bizonyos országokból bizonyos országokba bizonyos bevándorlók.
Eközben azonban olyan bajok toppannak be váratlanul, melyekkel senkinek eszébe nem jutott korábban ijesztgetni. A múlt század harmincas éveiben senki nem hitte volna, hogy lehetséges lehet a holokauszt. De ne menjünk ilyen messzire! Csak röpke példaként említeném a mostani gazdasági válságot, amelyen azok is meglepődtek, akik okozták. És ki tudja, mi mindenre kellene előre felkészülnünk, ha az emberi fantázia nemcsak a filmgyárakban működne oly szárnyalóan.” (Megjelent az Új Magyar Szó 2008. december 28-i számában.)