Bányai Éva századvégi beszélgetése Gálfalvi Zsolttal
Mikor, miért és hogyan került Bukarestbe?
Nehezemre esik az évek számát kimondanom, jóval több mint három évtizeddel ezelőtt, 1969-ben költöztem Bukarestbe. Ezekben az években, a hatvanas évek végén a történelmi körülmények sajátos összejátszása folytán a romániai magyar művelődésben új lehetőségek nyíltak, és ugyanakkor olyan esélyeink is voltak, hogy visszaszerzünk valamit abból, amit az évek során elvesztettünk. Ilyen körülmények között természetesen szükség volt arra, hogy Bukarestbe jöjjenek a különböző városokból többnyire fiatal vagy középkorú írástudók. A megnövekedett, kitágult lehetőségek vonzáskörén kívül ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy Románia (ma is) erősen centralizált állam, és nagyon sok olyan, nemcsak politikai, hanem művelődési kérdés volt – a művelődésnek most a legtágabb értelmében –, amelyet hatékonyan itt lehetett előmozdítani, itt lehetett sikerrel hozzájárulni ezeknek a megoldásához.
Így jöttem én is ’69-ben akkor az Előréhez. Az összefüggések láncolatában azt kell elmondanom, hogy ekkor alakult meg a Kriterion, a nemzetiségi könyvkiadó, aminek az egész munkásságát – a múlt század második fele romániai magyar művelődésében – egészen kivételes hatásúnak és jelentőségűnek tartom, s ennek igazgatója, mindnyájunk szerencséjére, Domokos Géza lett. Előzőleg ő volt az Előrének a művelődési főszerkesztő-helyettese, aki az irodalmi-művészeti mellékletet is szerkesztette, és az ő távozásával, a Kriterionhoz kerülésével ez a munkakör betöltésre várt, s ez lettem én rövid néhány hónapig. A rövid néhány hónapot az határozta meg, hogy ugyanebben a sodrásban, 1970-ben alakult meg a bukaresti A Hét, és oda hívtak, és hát mért ne mondjam meg, hogy a barátaim hívásán túl nyomatékosan is küldtek. Akkor a felmutatandó eredmények között a Kriterion mellett első helyen szerepelt A Hét, és a szerkesztőséget meglehetősen határozottan hozták össze. Nemcsak rám vonatkozik ez, hanem jó néhányra a szerkesztő társaim közül, akik más városból költöztek ide.
Konkrétan ki befolyásolta az összetételt?
A szerkesztőség kinevezett vezetősége – ami akkor Huszár Sándorból és belőlem állt – javasolhatott, de hogy kiket tudnak meggyőzni, hogy ide költözzenek, baráti hívásokon túlmenően, az a pártszervek határozott rábeszélésétől is függött. Ígértek is sok mindent, például lakást, ami abban az időben nagy szó volt, és valóban biztosítottak is, nem rögtön – én másfél évig laktam szállodában akkor –, de végül nagyjából megfelelő lakásokat is kaptunk. Ezen túlmenően a feladat is rendkívül vonzó és érdekes volt. Mi ezt a lapot már hosszú idő óta kértük, javasoltuk, vitatkoztunk, érveltünk ennek az érdekében. Egy olyan lapot szerettünk volna létrehozni, amely az erdélyi–romániai magyar művelődésnek az egész körét átfogja, és amelyben a szükségképpen egyoldalú irodalmi érdeklődésen túlmenően a társadalom- és a természettudományok iránti fogékonyság is kifejezésre jut, és ugyanakkor a közművelődésnek a menetét, légkörét is tudja befolyásolni. Tehát egy olyan országos látókörű lapot szerettünk volna létrehozni, amelynek az ölelése ebben az értelemben széles és korszerű. Egy olyan értelmiségi fórumot akartunk teremteni, amely elősegíti azt, hogy a romániai magyar művelődés a meglévő akadályok ellenére a huszadik század színvonalán legyen, és megfeleljen azoknak az igényeknek, amelyeket ennek a kornak a viharos tudományos, társadalomtudományos, művészeti fejlődése elénk állít. Ez volt a vonzerő. Vonzó, érdekes, újszerű, erőpróbát jelentő feladat volt. Ennek érdekében gyűltünk össze először itt húszegynéhányan, többségében fiatalok. Ez volt az első olyan szerkesztőség, ha az Előre-beli közjátékot nem számítom, amiben én nem tartoztam a legfiatalabbak közé, hanem én voltam az öreg és a tapasztalt szerkesztő, nagyon rossz volt megszokni. Nagyjából ezek voltak a körülmények, de hozzá kell tennem, hogy volt taszító erő is abban, hogy eljöttem Vásárhelyről. Hosszú évekig voltam az Írószövetség magyar szépirodalmi folyóiratának kezdetben a szerkesztője, majd ’64-től eljövetelemig a főszerkesztő-helyettese, és a lapon belül, első sorban az akkori főszerkesztő-helyettes társammal némi feszültségek is támadtak, nem értettünk egyet alapvető szerkesztéspolitikai kérdésekben, és különösen azokban a kérdésekben, amelyek a hatvanas éveket jellemző nyitással függtek össze, tehát ez is abba az irányba hatott, hogy eljöjjek Vásárhelyről. Ezen kívül Vásárhelyen több évig voltam – a főszerkesztő-helyettesi munkával párhuzamosan – az Állami Színháznak, a volt Székely Színháznak az igazgatója, és ott is egyre többször ütköztem olyan akadályokba, amelyekkel nagyon nehezen lehetett megküzdeni. Tehát ez a két mozzanat is hozzájárult ahhoz, hogy Bukarestbe kerültem.
Ezek szerint menedék is volt Bukarest?
Bizonyos fokig igen. A Kriterion szerkesztőinek, akár A Hét szerkesztőinek, akár más kiadók munkatársainak, a szintén abban az időben indult magyar televízióadás szerkesztőinek a központi irányítás embereivel kellett a modus vivendit kialakítaniuk, aminek az volt az előnye, hogy a primitív, nagyon dogmatikus nézeteket nem torzította tovább a helyi szellem képviselőinek a műveletlensége, a szűklátókörűsége, a félelme, a bizonytalansága attól, ami akkor ebben az országban, és még inkább a környező, szomszédos országokban, Magyarországon történt. A vidékiek, pártfunkcionáriusok, állami funkcionáriusok alapvetően minden utasítást végrehajtottak, de nem is szerették a nyitásra utaló jeleket. Ez nem azt jelenti, hogy Bukarestben csak igen művelt párt- és állami funkcionáriusok dolgoztak, szó se róla, de itt valahogy nagyobb volt a lehetőség, s nagyon fontos volt a román pártvezetésnek, hogy a román kultúrának a fórumai is, de a magyar nemzetiségi kultúrának a fórumai is bizonyos fokú presztízsre tegyenek szert egyrészt, másrészt pedig kifelé is felmutatható legyen az, hogy itt mégiscsak történik valami. S ezért valamennyire nagyobb lehetőségeket biztosítottak számunkra és szabadabb kezet adtak, mint amilyen vidéken volt.
Mit jelentett magyarként Bukarestben élni?
Azon a folyosón, ahol dolgoztam az akkori Scînteia-Házban, a takarítónő és a sofőr volt román. A társaságom, akikkel együtt dolgoztam, nyilvánvalóan magyarokból állott. Itt volt néhány régi jó barátom, vonzó és érdekes szellemi emberek, akik már hosszú évek óta itt dolgoztak ebben a városban, akikkel addig is rendszeresen találkoztunk, hol úgy, hogy mi jöttünk erre, hol ők felénk. Ami pedig a román környezetet illeti, itt is voltak barátaim, már a romániai Írószövetségben együtt voltunk és vagyunk ma is, igen sok kollégával kötöttem, ha nem is szoros barátságot, de folytattam termékeny párbeszédet, ezekkel jó volt találkozni. Magát a várost, a városnak a szokásait, a stílusát rendkívül nehéz volt megszokni, harmincegynéhány évet éltem itt s félig még most is itt élek, de nem szoktam meg soha. Persze ebben is különböző szakaszok voltak, ezeket nem lehet egyneműsíteni, mint ahogy nem lehet egyneműsíteni a létező szocializmus éveinek a különböző szakaszait sem. Azok rendkívül eltérőek voltak egymástól, amikor mi jöttünk, a hatvanas évek végén, akkor éppen kedvezőbbek voltak. A romániai színházi élet egészen kiváló, szellemi izgalmat jelentő volt, általában érezhető volt a pezsgés, újra törekvés, nyitottabb szemlélet, s ezek mind vonzerők s olyan tényezők voltak, amelyek megkönnyítették azt, hogy itt megpróbáljunk, ha nem is otthont, de olyan környezetet találni, amiben lehet értelmesen dolgozni. És annak a nemzedéknek – most tág értelemben használom a nemzedék szót –, amely akkor az erejének a teljében volt, s azoknak a fiataloknak a körében, akik utánunk jöttek, mindig az volt az egyik meghatározó belső motiváció, hogy bármilyen körülmények között is, de értelmes, hasznos munkát kell végezni. S ahol volt erre lehetőség, hogy az ember értelmes munkát végezzen, olyant, aminek valami nagyon kicsi hatása is van, ott azért mégis meg tudtunk telepedni, s ki tudtuk alakítani a viszonylag normális élet feltételeit.
Mennyire befolyásolta az új intézmények létrejötte a bukaresti magyar szellemi élet alakulását?
Nyilvánvalóan a bukaresti magyar szellemi élet jóval sokrétűbbé vált. Akik azelőtt is itt dolgoztak a romániai magyar művelődés különböző őrhelyein, azok próbálták kialakítani itt a szellemi életet, de hát kevesen voltak, és ez a friss áram, köztük a sok fiatal – nem magamról beszélek, amikor a fiatalokat említem – új szempontokat, új szemléletet, új szokásokat, új információkat jelentettek, ezek nagyon jól kiegészítették egymást. Olyan barátaimra gondolok a régiek közül, mint Méliusz József, Szemlér Ferenc, Szász János, Majtényi Erik, Bodor Pál, akikkel azelőtt se álltunk távol egymástól, rendszeresen találkoztunk, érintkeztünk, különösen az írószövetségi megbeszéléseken, jártunk is egymáshoz, de most valahogy itt megnövekedtek a lehetőségek anélkül, hogy ebből feszültségek származtak volna. Azok a kis különbségek, amelyeket szükségszerűen kialakultak attól függően, hogy valaki Kolozsváron, Vásárhelyen vagy éppen Csíkszeredában vagy Bukarestben él, azok megvoltak, de ezek nem váltak különösebben konfliktusok forrásaivá. Ami pedig a kor, az időszak egyik legnagyobb hatású főszereplőjét, Domokos Gézát illeti, ő állandóan utazott már az előző munkaköréből származóan is, úgyhogy vele itt is nagyon jól ki tudtuk alakítani az együttgondolkodásnak a feltételeit. Mindenképpen gazdagabb, tartalmasabb, telítettebb lett az itteni szellemi élet – egy ideig. De az, hogy csak egy ideig, az nem azzal magyarázható, hogy mi fulladtunk ki, vagy rejtett ellentétek jöttek volna felszínre, hanem azzal, hogy ez az időszak rendkívül rövid ideig tartott, és lényegében néhány év múlva megindult az a romlás, bekerítettség, nyomás, ami aztán a nyolcvanas években kulminált, és amely szinte lehetetlenné tette azt, hogy az a szellemi élet, ami itt kialakult, tovább gazdagodjék. Mondjak egy apróságot: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Szász Jánossal otthon vagy kávéházakban találkoztunk rendszeresen, s a nyolcvanas évek végén úgy oldottuk meg, hogy amikor például vécépapírért kellett sorban állni, akkor együtt mentünk, és ez három-négy-ötórás beszélgetési lehetőséget biztosított. És szeretném hozzátenni azt is, hogy a hetvenes évek végén, de a nyolcvanas években is nagyon lényeges volt az, hogy itt volt a Magyar Nagykövetség. S ennek a Magyar Nagykövetségnek mindig volt minden időszakban néhány olyan diplomatája, aki nemcsak messzemenően gondoskodott a szellemi jólétünkről, könyvek, folyóiratok biztosítása útján, hanem gondolatgerjesztő beszélgetőpartnernek is jó volt. Elég gyakran jöttek vendégek Magyarországról, mi kevésbé gyakran mentünk Magyarországra, nem azért, mert nem volt utazhatnékunk. És sokat jelentett az, hogy vendégjátékok voltak, színházak. Abban az időben a két ország között, Románia és Magyarország között kultúrkapcsolatok, cserék kibontakozóban voltak, de a román kormánytényezőknek a mentalitása az volt, hogy ez csak a két főváros között legyen, és igen gondosan igyekeztek megnehezíteni, nagyon gyakran megakadályozni azt, hogy azok a társulatok, amelyek Bukarestben hatalmas sikerrel vendégszerepeltek, azok elmenjenek Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre. Brassóig még elmehettek, de amikor rájöttek, hogy Sepsiszentgyörgy közel van, akkor már Brassóval is baj volt. Ezt nem mondták ki, hanem például elromlott a színház világító berendezése. Ilyen szempontból is jelentett valami Bukarest, ismétlem: egy ideig. Utána bekormozódott az ég.
Hogy folytassam a magam útját, én sajnos A Hétnél ebben a minőségben nagyon keveset dolgoztam, lényegében az alapítást csináltam végig és az első évet. Huszár volt a főszerkesztő és ketten voltunk főszerkesztő-helyettesek, Földes László és én. Azokban az években nekünk – ezen a romániai-erdélyi magyar értelmiségnek az olyan rétege értendő, amelyek a közügyek iránt érdeklődött, amely nem volt párt- és állami funkcionárius, de az írástudói, egyetemi tanári vagy egyéb státusának a lehetőségeit kihasználva próbálta mindig megfogalmazni azokat az igényeket, azokat a kritikai észrevételeket, amelyek előmozdíthatták valamennyire az itteni magyarságnak a sorsát –, vagyis nekünk az volt az egyik követelményünk, amit évekig hangoztattunk, hogy a Művelődésügyi Minisztériumba legyen magyar képviselet. Az oktatásügyiben volt, rendkívül gyenge képviselet, de ott muszáj volt, már csak amiatt, mert nem lehetett elküldeni egy magyar órára egy olyan inspektort, aki nem értett egy szót se magyarul, küldtek ugyan, de azért mégse lehetett. A művelődésnél nem volt ilyen, verekedtünk azért, hogy legyen. A Művelődésügyi Minisztérium akkor alakult át a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsává, létrehoztak egy igazgatóságot, amely a nemzetiségi művelődéssel foglalkozott. És akármennyire is nem fűlött a fogam hozzá, hogy én a szerkesztést, amit akkor is, most is alapmunkámnak tartok, abbahagyjam, mivel előzőleg én is azok közé tartoztam, akik lármáztak ennek az érdekében, nem tehettem meg, hogy elutasítsam, amikor engem neveztek ki ennek élére. Nem beszélve arról, hogy nagyon erős volt a nyomás – nem a párt, nem az állam, hanem a barátaim részéről. Én pártaktivistáknak mondtam ellent akkor is, később is, de egy Szász János – Domokos – Méliusz – Sütő András-csoportnak nagyon nehéz lett volna ellentmondani, muszáj volt ezt a munkakört elfogadnom. Én lettem az igazgatója ennek az igazgatóságnak, egészen ’75-ig. Ekkor számot kellett vetnem azzal, hogy további értelmes és hasznos munkára nincs lehetőség, mert olyanná váltak a feltételek, és lemondtam. Ami abban az időben elég ritkaság volt, mert az embert inkább leváltották. Visszamentem A Héthez, de a minisztériumban, s az akkori közéletben szerzett tapasztalataim alapján úgy döntöttem, hogy egyúttal mindenről lemondok, ami vezető munkakört és szerkesztést jelent, és nem vállaltam azt, hogy főszerkesztő-helyettesként menjek vissza, amit egyébként csak Huszár ajánlott fel, hivatalosan nem hangzott ez el. Visszamentem a laphoz, és ott dolgoztam ’89 végéig mint olyan munkatárs, akinek cikkírási és korrektúrafeladatai vannak. Tehát attól kezdve a lap szerkesztésében nem vettem részt, a szerkesztőbizottságnak sem voltam a tagja. Még voltak közéleti funkcióim, azokról sorra mind lemondtam, egyetlenegyet tartottam meg, az Írószövetség választmányának voltam a tagja, de oda nem kineveztek, hanem 3–3 évenként rendszeresen nagy szavazattöbbséggel megválasztottak. Igyekeztem dolgozni, tettem a magamét, ahol kellett, vitatkoztam, ahol kellett, beadványokat fogalmaztam, részt vettem a barátaimmal együtt különböző kezdeményező akciókban, amelyek próbálták valamennyire ellensúlyozni azt, ami a hetvenes évek közepétől történt, fölöttébb csekély eredménnyel.
Mi váltotta ki azt az elhatározását, hogy otthagyja a minisztériumot?
Egyszerűen az, hogy ami a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején lehetőség volt, amiről beszéltem, az lehetetlenné, egyre lehetetlenebbé vált. Nem tudtam annyira se előmozdítani a különböző, erdélyi magyar irodalom és kultúra ügyeivel összefüggő kérdéseknek a megoldását, mint addig, és egyik kudarc a másik után ért. Egyetlen példa: amíg a minisztériumban voltam, addig a nemzetiségi színházakban elő tudtam segíteni azt, hogy olyan darabokat adjanak elő, amelyeket a különböző színházaknak nem engedélyeztek. Sütő András, Páskándi Géza, Bálint Tibor műveire gondolok, többek között. Mindez egy folyamat része volt. Nem úgy történt, hogy egy reggel bementem; és akkor már nem volt semmi lehetőség, folyamatosan jött létre, kialakultak a pártdiktatúra, a személyi diktatúra egyre erősebben szembetűnő jelei, amelyek olyan kompromisszumokra kényszerítették volna az embert, amiket már nem lehetett vállalni. Például az igazgatóságot, amit én vezettem, átalakították irodává, ami minisztériumi szinten leértékelést jelentett, és ez a hierarchikusan szerveződő rendszerben nagyon fontos hatásköröknek a lebénításával járt. Később átalakult nagyjából cenzúrahivatallá, mert amikor „megszüntették a cenzúrát”, akkor a kulturális szervek olvasták a lapokat, ugyanazok a cenzorok, vagy más emberek, de ugyanolyan kritériumok alapján, ezt nyilván nem lehetett vállalni. Ezért mondtam le ’75-ben mindenről, s bármilyen furcsán hangzik, az azután következő évek – bár a nyolcvanas években nagyon nagy megszorítások voltak – számomra termékenyek voltak, mert azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna: írhattam, és írtam is rendszeresen, elsősorban A Hétnek. Ugyanakkor a hetvenes évek végén szerkesztettem a televízió magyar adása számára egy irodalmi-kulturális adást, aminek az volt a címe, hogy Sokszemközt. Azokat az alkotókat, művészeket próbáltuk megszólaltatni és azokat a kérdéseket próbáltuk előtérbe helyezni, amelyek számunkra fontosak voltak. Ha valamire büszke vagyok, akkor az az, hogy ameddig a Sokszemköztet szerkesztettem, a nézettségi mutatók szerint a magyar nóta után ez volt a legnézettebb műsor, a magyar nótával nem akartam versenyezni, fel se merült bennem… És visszhangja is volt. Aztán ez is lehetetlenné vált, megint fokról fokra. Nem tiltották be. Minden adásnak a fókusza egy félórás portréfilm volt, amit egy-egy kitűnő íróbarátomról, művészbarátomról készítettem. Annak idején még filmszalagra dolgoztunk, és kiutalt a televízió háromperces szalagokat, azzal, hogy más nincsen. Háromperces szalagokra filmet csinálni teljesen lehetetlen. Az operatőr barátaim, akikkel együtt dolgoztam, az egyik állandó munkatársam Xantus Gábor volt, a híradófelvételre kapott tízperces szalagokat kicserélték a hárompercesre és úgy próbáltunk valamit összehozni. Aztán kezdtek egyre jobban beleszólni, belemagyarázni, akadékoskodni. A Televízióval nem voltam munkaviszonyban, külső munkatárs voltam, abba kellett hagyjam. Ezt azért hangsúlyozom, mert ez is hozzátartozik az akkori idők képéhez. Voltak kimondott tiltások, könyvekre, műsorokra, lapokra, de a nyolcvanas évekig terjedően a legelterjedtebb és leghatékonyabb módszer az volt, hogy lehetetlenné tettek valamit. Megakadályozták azt, hogy normálisan, szakmai kritériumokra figyelve meg lehessen teremteni. Volt konkrét ügy is, egy portréfilmembe belevágtak, épp nem voltam Bukarestben, s azt mondták, azért csinálták a kérdezésem nélkül – mert az ki volt kötve, hogy a kérdezésem nélkül nem lehet semmit se csinálni –, s egy lényegében ártatlan mondatot kihúztak. Egy velem egykorú barátommal arról elmélkedtünk, hogy egyre gyakrabban megyünk ki a házsongárdi temetőbe elődeinkkel beszélgetni az elmúlás és a megmaradás kérdéseiről. Az elmúlás megmaradt, a megmaradást kihúzták.
Milyen kompromisszumokat kötött azért, hogy az előbb felsoroltakat véghez vigye?
Kompromisszumok nélkül nemcsak totalitárius diktatúrában, de demokráciában sem lehet közéleti, irodalmi-művészeti, közéleti, oktatói munkát végezni. A kérdés az, hogy ezek a kompromisszumok milyen jellegűek és milyen természetűek. Nyilván másféle kompromisszumot kell tennem azért, hogy olyan gyerekeknek tanítsak irodalmat, akiknek a felfogóképessége, az előképzettsége meglehetősen gyenge, és emiatt nem olyan fogékonyak, hogy azon a szinten beszéljek hozzájuk, amit az illető téma megkövetelne, és aközött, hogy be kell hódolni a totalitárius diktatúra nézeteinek. Minőségileg abszolút más eset. De kompromisszum mindig van. A totalitárius diktatúrában súlyos és nagy dolgokban kell néha kompromisszumokat kötni. Én kötöttem olyan kompromisszumokat is, amiket nagyon sajnálok. De azokat a kompromisszumokat, amelyek elősegítették azt, hogy a romániai magyar művelődés, kultúra, olvasóközönség és a nyelvet beszélő közönség fennmaradjon, nem sajnálom. Én ezt magamban elszámoltam, és feltehetően a nemzedéktársaim is elszámolták. Ha A Hétben, a vezércikkekben abszurdumok voltak, hogyha a hetvenes-nyolcvanas években néhány kevésbé tehetséges, de annál inkább akarnok költőtől közöltünk olyan verseket, amelyek versek sem voltak, értelmes emberi beszéd kategóriájába sem sorolhatók, azért, hogy ugyanakkor tudjunk lényeges dolgokról is beszélni, fenntartani legalább egy szintet, ha a Kriterion kiadott olyan gyűjteményes köteteket, amelyek akkor se értek semmit, s amelyek egyértelműen propaganda jellegűek voltak, de közben megjelentette azt a magyar és világirodalmat, amelynek a hozzáférhetősége nélkül mi ’90-ben egészen máshonnan indultunk volna, akkor én ezt nem tudom olyan kompromisszumnak tekinteni, ami erkölcsi hátrány lenne. A kompromisszumokba bele lehet rokkanni, a kompromisszumokat elviselni nagyon nehéz, de mindig számot kell vetni azzal, hogyan lehet a legnehezebb és legszorongatottabb körülmények között is értelmes, hatékony munkának a lehetőségeit biztosítani. Tankönyvek esetében például. Amíg azon az áron, hogy olyan irodalmi és esztétikai kritériumok is érvényesültek, amelyekkel nem értettünk egyet, tudatosítani lehetett, hogy a magyar irodalom egyetemes, és ezt mi mindig tudatosítottuk, nem volt olyan év, hogy ne tanították volna a magyar klasszikusokat, ezt értelmes és hasznos kompromisszumnak véltük.
Hol volt az a határ, ameddig el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételéig?
Amikor valami az ellenkezőjébe fordult. Tehát amikor az az igyekezet, hogy a magyar kultúra létét, egyetemes jellegét tudatosítsuk, lehetetlenné vált, akkor nyilvánvaló, hogy ezzel nem lehetett megalkudni, és nem is alkudtunk meg. A határok mindig csak nagyon konkrétan és a történetiségnek a feltételeit érzékelve és érzékeny ujjbegyekkel kitapogatva állapíthatók meg. Nincsenek egyértelmű szabályok. Mindig az adott helyzetnek az igen bonyolult összetevői döntik el azt, hogy mi az a kompromisszum, ami már nem megengedhető s mi az, ami nem jó, nem szerencsés, de végső soron közösségileg termékeny és értelmes. Például, oktatásról lévén szó: a pártfőtitkár egyik beszédében volt egy olyan bekezdés, ami arról szólt, hogy a nemzetiségiek kultúrájának megvannak a sajátos vonásai. Az egész szöveg egyébként arról szólt, hogy nem nagyon vannak. De ez a bekezdés nagyon hasznosítható volt. Lehetett rá hivatkozni. A meggyőzésnek ezt a módját nagyon nem szívesen használtam, de néha eredményes volt. Vagy egyszerűen olyan fogalmakat kellett használni, amelyeket nem ismertek. Például ha az ember a Lajtán túli és Lajtán inneni fejlődésről írt, nem értették, hogy az utóbbi a szocialista országokra vonatkozik, mert fogalma se volt arról, hogy a Lajta hol van. Vagy óriási nyomás nehezedett ránk a magyar irodalom egyetemességének ügyében. Mindent, ami arra utalhatott, hogy az erdélyi magyar irodalomnak a magyar irodalomhoz köze van, törölni akartak. Ha azt írtuk, hogy ugyanahhoz az irodalomhoz tartozunk, mint Balassi, Csokonai, Madách, Móricz és így tovább, akkor abba belekötöttek, de ha arról írtunk, hogy ugyanúgy formáljuk a szót, mint a Halotti Beszéd, a Gondolatok a könyvtárban, A Dunánál, a Puszták népe szerzői, akkor el lehetett mondani ugyanezt. Nos, az ilyen kompromisszumokat nem sajnálom, s az olvasók ezeket nagyon értették. ’57 februárjában írtam egy cikket Illyés Gyula Kézfogások c. kötetéről. A fiatalabbak kedvéért mondom el, hogy ’57-ben Illyés Gyulát nem csak nálunk volt nehéz emlegetni, hanem Magyarországon is. És közkézen forgott akkor másolt példányokban az Egy mondat a zsarnokságról. Én megírtam azt, hogy olyan zseniális költő, hogy egyetlen mondatba egy világot tud sűríteni. Az olvasók döntő többsége hajszálpontosan tudta, hogy miről van szó. De ezek csak kirívó példák. A kompromisszumoknak nem a kijátszás a lényege. A hasznos, termékeny célok érdekében az embernek vállalni kell bizonyos kompromisszumokat, tudni kell azt, hogy az értelmes cselekvésnek nem csak egyetlen útja, hanem sok lehetősége van, azok között kell választani, és azok között kell azt előtérbe helyezni és alkalmazni, ami az adott körülmények és az adott időpontban célravezetőnek látszik. Ez nem kisebbíti a más utat választóknak, vagy a más módszerrel küzdőknek az erkölcsi vagy egyéb érdemeit, mint ahogy az ő eljárásuk sem kisebbíti azokat, akik kompromisszumok útján próbáltak valamit elérni. Ahhoz a szellemi magatartáshoz, ami ’89 előtt érvényes volt, ahhoz a Kriterion könyvei éppúgy hozzátartoznak, mint a szamizdat. A Kriterion könyveit százezrek olvasták, a szamizdatot az illetékes állambiztonságiakon kívül sajnos kevesen. Egyik se értéktelenebb erkölcsileg a másiknál. De egy nemzetiségi közösségnek, ahhoz, hogy megmaradjon, élni tudjon, megőrizze azt, ami a lényege, ahhoz tudni kell ezt is és azt is alkalmazni, éltetni. Ez nem tervszerűen megy. Az emberi természetektől, alkatoktól, elképzelésektől, szemléletmódtól függ.
Az előbbi példákkal kapcsolatban cenzúráról és öncenzúráról is szó volt: mit és hogy lehetett megírni, hogy kellett fogalmazni. Hogy működött az öncenzúra?
Tapasztalati alapon.
Megbeszélték közösen, voltak tabutémák?
A tabutémákat nem hozták az ember tudomására, mindezekkel a lapszerkesztés folyamatában szembesült a szerkesztő. Arról például nem lehetett írni, hogy valaki gázzal fűt a lakásban, mert a gáz egy nagyon fontos vegyipari nyersanyag, és Nyugaton mit fognak rólunk mondani akkor, hogyha kiderül, hogy gázzal fűtenek, nem lehetett begyújtani a novellában sem. Vagy xy városban nem találkozhatott Juliska Jancsival, aki akkor a katonaéveit töltötte, mert a békeszerződés értelmében abban a városban katonaság nem lehetett. (Persze, hogy volt.) Ilyen előírások voltak. A többieket a pillanatnyi utasításoknak megfelelően – amik hetente, havonta, naponta változtak – alkalmazták a cenzorok. Volt, amikor lehetett vitatkozni. Például azt az utasítást, hogy a helységneveket nem lehet leírni csak románul, a kemény tiltakozás hatására részben visszavonták, illetve kompromisszum született. Amikor az utasítást újra végletes formában alkalmazták, a nyolcvanas években, próbáltuk megkerülni. Az olvasók tudták, hogy a Szamos parti város, Maros parti város, a Cenk alatti város mit jelent. (Erről jut eszembe egy anekdota: a székely falvak nevét hangzás után fordították románra, Szárhegyből pedig úgy lett Lăzarea, hogy a húszas években az átírásokat végző bizottság vacsorára volt hivatalos a Lázár grófokhoz, s az ízletes vacsora iránti hálából Szárhegyet Lăzareának fordították.)
Megírni sok mindent lehetett. Nem közvetlen társadalombíráló mozzanatokban, nem abban, hogy xy pártaktivista ekkor meg ekkor ezt csinálta, de azokat az emberi problémákat, az emberi kapcsolatoknak az alakulását, vetületeit, amelyek meghatározták lényegében az életünket, azokat az író megírhatta. Csak meg kellett találni hozzá a formát. Nem is feltétlenül a parabolisztikus formát, egyszerűen csak a művészi megközelítésnek, a képalkotásnak azt a módját, amivel az emberi viszonyokról vagy azoknak a torzulásairól el lehet mondani valamit a társadalomról, a közegről, amelyben élünk. Írója válogatja, hogy ki mit tudott és mit akart elmondani. Ezek időtávolból és elvontan nagyon nehezen megközelíthető kérdések. A cenzúra működött az írókban és a szerkesztőkben is. Olyan értelemben, hogy tudták, mi az, amit nem engednek át. Vagy mi az, amit esetleg keresztül lehet vinni, de utána nagyon nagy cirkusz lesz belőle. Általában, ha csak arról volt szó, hogy cirkusz lesz belőle, akkor keresztülvittük. Ha eleve nem lehetett keresztülvinni, akkor az ember megpróbálta olyan formában, olyan módon elmondani, ami mégis érthető, tehát megjeleníthető. Ehhez persze hozzá kell számolni még valamit, főleg a régebbi évtizedekre vonatkozóan. Az nem úgy volt, hogy ’49-50-től kezdve az írók, közéleti emberek mind meg voltak győződve, hogy a szocializmus mint olyan meg fog bukni. Ellenkezőleg, arról voltak meggyőződve nagyon sokan, hogy van egy lehetőség, amit ki lehet bontakoztatni és nagyon sok mindenben – ami az akkori verseikben, írásaikban ma hihetetlennek tűnik – hittek és komolyan gondolták. Egészen nagy formátumú emberek is. És az évek tapasztalata tanította meg az embereket arra, hogy itt valami alapvető baj van. S akkor is megpróbálták azt, hogy hogyan lehet átalakítani, megreformálni, emberibbé tenni, lehántani róla valamit, ezek nagyon bonyolult és egyénileg megközelíthető folyamatok, de abból nem lehet kiindulni, hogy az ötvenes évektől kezdve ’89 végéig minden író, közéleti ember azon törte a fejét, hogy lehet kijátszani a hatalmat. Ez egy sokkal bonyolultabb és összetettebb kérdés, és enélkül az akkor lezajló folyamatokat rendkívül nehéz a maguk árnyaltságában megérteni. Persze, hogy a hetvenes évek második felétől kezdve, főleg a nyolcvanas években már nem volt épeszű író és művész, aki a totalitarista diktatúrát elfogadta volna, különös tekintettel a romániai belpolitikára, amelyben a szocializmusnak a legvisszataszítóbb vonásai keveredtek a szélsőséges nacionalizmus legvisszataszítóbb vonásaival. Ekkor már egyértelművé vált a szembefordulás és szembeszegülés szükségessége.
Mikor jött rá ezekre az ellentmondásokra?
Az első felismerések nagyon koraiak. Az, hogy ezen a társadalmi rendszeren belül semmi módon nem lehet változtatni lényegében, lehet ezt-azt korrigálni, de megváltoztatni nem lehet és ennek meg kell buknia, azt lényegében a csehszlovákiai események váltották ki. Az első nagy hullám ’56 volt, ami nagyon világossá tett sok dolgot, de véglegessé a hetvenes évek elején vált. Persze nem rögtön, egyik napról a másikra. De akkor tudatosult, hogy itt csak szembefordulni lehet. Persze nagyon sok mindentől függött, attól, hogy az ember milyen műveltséggel, alkattal, előképzettséggel, vonzódásokkal került az irodalmi életbe.
Mi volt a különbség a bukaresti és a vidéki cenzúra mint intézmény között? Jelentett-e valamit az, hogy itt voltak, Bukarestben?
Lényeges különbség a cenzúra vidéki és bukaresti képviselői között nem volt. Egyes cenzorok között volt különbség, de nem annak a függvényében, hogy hol tartózkodtak. Amit érzékelni lehetett: az erdélyi cenzorok sokkal éberebben figyeltek arra, ami nemzetiségi vonatkozású volt. Ők elsősorban attól féltek, hogy ne jelenjen meg valami, ami a totalitárius állam homogenizáló nemzetiségi politikáját sérti. A bukarestiek erre kevésbé voltak érzékenyek, ami nem azt jelenti, hogy itt meg lehetett írni mindent, hanem könnyebben lehetett bizonyos dolgokat átvinni. A cenzúra azokban az időszakokban, amikor én szerkesztő voltam, köztudomásúlag, formailag nagy változáson ment át. A hetvenes években megszüntették a cenzúrát, és a lapokat és a könyveket attól kezdve részben a Művelődési Minisztérium, részben a párt Központi Bizottságának az illetékes osztályán olvasták. Ez a cenzúra megszüntetése abszolút jellemző látszatintézkedés, propaganda célzatú intézkedés volt, hiszen a körülmények nem jobbá, hanem rosszabbá váltak. Azzal, hogy minden lap szerkesztőbizottságában volt egy olyan ember, aki ezeket a szerveket képviselte, és az olvasta, azzal nem megkönnyebbült, hanem megnehezült a dolgunk, mert az illető rendszerint nem is volt annyira biztos a dolgában, szokatlan is volt számára az a szerep, és nyilvánvalóan megbeszélte mindig az ő felső hatóságaival, s emiatt mindig elhúzódott a lapok olvasásának a folyamata. Gáll Ernő a naplójában többször is ír arról, hogy heteket-hónapokat késett a Korunk amiatt, hogy ez az egész processzus egyre nehezebben és bonyolultabban működött. Aztán az, hogy több kézen ment át és a vidéki lapokat elolvasták, például a megyei pártbizottság és művelődési szervek aktivistái, a bukarestiek is, egyeztettek, ez megint újabb bonyodalmaknak vált a forrásává, és nagyon sok és felesleges idegmunkába került, amíg ilyen feltételek mellett néha egy-egy kérdést tisztázni lehetett.
A centrum-periféria viszonylatában: az Erdélyben élő írók, szerkesztők hogyan viszonyultak a Bukarestben élő írókhoz, szerkesztőkhöz? Érezhető volt valamilyen ellenségeskedés?
Ellenségeskedés nem volt. Voltak olyan érzékeny területek, amelyek időnként egy-egy kisebb összetűzést kiváltottak, de ezek nem annyira attól függtek, hogy bukarestiek vagy vidékiek voltak, hanem az illető írók egyéniségétől. Ugye volt szó Méliusz Józsefről, akinek megvolt a maga sajátos írói világa, esztétikai ízlése, s akinek a nézetei nem mindig egyeztek azzal, ami általánosabban elfogadott volt az erdélyi magyar irodalomban, s e körül voltak néha viták, de egészében szembeállásról nem lehetett beszélni. Annál kevésbé, mert A Hét köré csoportosulók mind vidékről jöttek, többségükben Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, vagy kisebb városokból, és állandóan úton is voltak az eredeti lakhelyük és Bukarest között, a kapcsolat mindig eleven volt, s ebből komoly konfliktus nem származott.
Késztették az írókat arra, hogy valamiféle egyezséget kössenek a hatalommal? Kicsit szabadabban mozoghattak, biztosítottak némi kiváltságot, cserében viszont elvárták, hogy hűséges katonája legyen a pártnak? Vagy az írók kezdtek így gondolkozni a fennmaradásért, túlélésért?
Nyilvánvalóan elvárták a pártszervek és állami szervek ezt. De hogy így, ajánlat formájában elhangzott volna, ez így nem működött. Nyilvánvaló, hogy volt valamilyen összjáték, a lapok esetében például. Írtak egy-két olyan cikket, ami megfelelt az éppen érvényes pártvonalnak, azért, hogy ami a lapban belül van, az könnyebben megjelenhessék. Ilyen alibi cikkek voltak. A nyolcvanas években, amikor minden nagyon eldurvult és egyre lehetetlenebbé vált, akkor volt egy-két szerző, aki megírta az obligát verseket például, s az a vers megjelent a lap első oldalán és annak az ürügyén, ill. védelme alatt meg lehetett jelentetni normális írásokat. De hogy ez alkupozíció lett volna, nem mondanám, hisz sem az írók nem fogadták el, hogy ők valamit kiszolgáljanak, sem pedig a pártvezetés nem akarta ezt a gyakorlatilag érvényesített igényét megfogalmazni. Persze kialakultak bonyolult helyzetek, például ’68-ban, amikor a pártvezetésnek nagyon fontos volt, hogy azt a látszatot keltse, hogy elfogadják, akkor tett olyan engedményeket, amelyekkel kapcsolatban nem fogalmazta meg, hogy „ha ezt mi megadjuk, akkor ti ezt adjátok”, de aminek nyilvánvalóan ez volt a jellege. Gondolok itt A Hét, a Kriterion és a televízió magyar adásának a megalakítására. De nem alkupozíció volt. Ezek sokkal rejtettebben, nem direkt módon mentek végbe. Persze, az ember ezt tudta, hogy itt összefüggések vannak, ez nyilvánvaló.
Milyen volt a kapcsolatuk a kortárs német és román írókkal?
Egészében jó volt. Pontosabban az írók egy jelentős részével jó volt. A német irodalom ilyen szempontból sajátos helyzetben volt, mert a hetvenes években megkezdődött és egyre nagyobb mértékű lett a kivándorlás. S egyre többen mentek el a németek közül. Nyilvánvaló, hogy minket ez zavart. Nem olyan értelemben, hogy kétségbe vontuk bárkinek a jogát, ahhoz, hogy azt válassza, amit akart, de ez a kivonulás, amit hatóságilag is támogattak, nem fért össze azzal az elképzeléssel, amit többségünk magáénak vallott. Hogy aztán rövid idő múlva mi kerüljünk ilyen helyzetbe. Ezen kívül a német írókra nem nehezedett olyan nyomás, mint a magyar írókra. Ők is alá voltak vetve azoknak a kötelmeknek, amelyek az irodalmi és a kulturális életben akkor érvényesültek, de nem jelentettek olyan érzékelhető veszélyt, mint a magyar írók, többek között azért sem, mert Németország nem a szomszédban volt, meg a Német Szövetségi Köztársasággal Románia mindenképpen akarta erősíteni a gazdasági kapcsolatokat, Magyarországgal pedig nem ez volt a helyzet. Persze aztán ott is megindultak a retorziós intézkedések, s akkor közösen próbáltuk védeni egymást. Például amikor egy egész sereg fiatal német író ellen indult hajsza (Temesváron volt egy ilyen írói kör, nagyon tehetséges emberekből állott), akkor mi próbáltuk őket védeni, és a párt és államvezetőséggel szemben elmagyarázni azt, hogy ezek az intézkedések mennyire durvák, igazságtalanok és jogtipróak, némi kicsi eredményeink voltak, de a vége az lett, hogy ezek az írók majdnem mind elmentek. A román írókkal bonyolultabb volt a helyzet. Volt egy román írói kör, akikkel nagyon jó volt a viszonyunk, s ugyanakkor voltak olyan tollforgatók is, akik a legsötétebb nacionalista nézeteket képviselték, s velük állandó konfliktusban voltunk. De az elsőként említettekkel azért is volt olyan jó a kapcsolatunk, mert őket is állandóan támadták az utóbbiak, akik a Săptămîna lap köré csoportosultak, Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor és társaik, ilyen értelemben egymásra is voltunk utalva. Azokat a teljesen elvadult torz nacionalista eszméket, plusz a hatalomra, hegemóniára való törekvéseket a román irodalom jelentős része nem fogadta el, és visszautasította. Ezért tudtunk az Írószövetség választmányába – amelyben jelentős számú magyar író is volt, demokratikus választások alapján alakult ki –, mindig közös álláspontokat kialakítani. Azok is velünk tartottak, akik nem ismerték különösképpen a magyar irodalmat. Sose fogom elfelejteni, amikor többen a leghatározottabban tiltakoztunk az ellen, hogy Kós Károlynak a nevét az ismert nacionalista támadások s rágalmazások miatt ki akarják iktatni az egész kulturális életből, akkor egy román író, Paleologu felállt az Írószövetség választmányi gyűlésén, és azt mondta, hogy „én Kós Károlytól nem olvastam semmit, nem tudom, hogy ki, de ha ezek a magyar írók azt mondják, akkor egyértelműen az a véleményem, hogy disznóság a romániai kulturális életből kizárni”. Voltak olyanok, akik ismertek. Domokos Géza beszámol a Kriterion éveiről írt kötetében arról, hogy amikor a Kriterionra ráküldték a Központi Bizottság brigádját, akkor egyszerűen megjelent nála baráti látogatásra Manolescu, elkért tőle egy-két könyvet a Kriterion könyvei közül, s a România Literarăban egy rendkívül elismerő és dicsérő cikket írt a Kriterion kiadványairól. Ez nem úgy volt, hogy mi ezt megbeszéltük: Manolescu meg fogja védeni a Kriteriont, hanem ez természetes volt. S amikor nekik voltak problémáik, akkor mi is velük együtt léptünk fel Barbu ellen, közös álláspont alapján nem lett Corneliu Vadim Tudor sohase az Írószövetség tagja, pedig nagyon nagy nyomást gyakoroltak azért, hogy az legyen, de a vezetőség többsége mindig leszavazta és visszautasította. Ez a kapcsolatrendszer törékeny volt olyan értelemben, hogy nem mindig alapos ismeretekre támaszkodott, hanem rokonszenvre, együttérzésre, együttműködésre. Általánosítani nem lehet. Az nem úgy volt, hogy román és magyar írók kézen fogva haladtak előre a szebb jövőbe, nagyon sokszor keményen összeütköztünk, de mindig voltak olyanok, akikkel jól megértettük magunkat. Az ő részükről is megvolt ez a megértés. Tiszteletben tartottak bizonyos megegyezéseket. Az Írószövetség választmányát mindig demokratikusan választották meg az Írószövetség országos konferenciáin. De szükségképpen a magyar szavazatok száma lényegesen kevesebb volt, mint a románoké, tehát előfordulhatott volna, hogy nem jut be annyi magyar a választmányba, ahány helyhez a részarányunk alapján jogunk volt. S akkor román javaslatra megállapodtunk abban, hogy kiszámolták a tagság alapján, hogy hány hely illeti meg a magyarokat, és a szavazatok arányában annyi is került be, akkor is, ha valaki közülünk kevesebb szavazatot kapott. Más kérdés, s megint egy pozitív vonatkozás, hogy szinte nem volt rá szükség, mert a szavazásoknak az eredményeként az első befutó helyeken Domokos Géza, Sütő András, Méliusz József, Kányádi Sándor volt. Nem volt szükség a pozitív diszkriminációra, de ezt is felajánlották. És ügyeltek az írószövetségi díjaknál is arra, hogy meglegyen az arány. Aggályosan pontosak és figyelmesek voltak ilyen tekintetben, nem mind, persze, sötét nacionalista agitáció, támadás, bemázolás folyt jó néhányuk részéről, de mindig volt, akivel szót lehetett érteni, akkor is, ha nagyon keveset ismertek a magyar irodalomról. Az a jelenség, mint a Nicolae Balotáé, aki olvasta és nyomon követte a magyar irodalmat, nagyon ritka volt, a fiatalok között egyre kevesebb ilyen író volt. Ez is létrehozott egy ilyen sajátos kapcsolatrendszert, hogy mi ismertük a román irodalmat, ők a magyart nem. Ezért egy kicsit úgy érezték magukat, hogy ez nincs rendjén, és magyarázkodtak is ezekben az időkben. Árnyaltan, minden embert és minden csoportot külön vizsgálva lehet ezt megítélni, de az Írószövetség azon intézmények közé tartozott – nem is tudok mást említeni –, amelyben nem a vezércikkek deklaratív egyenjogúsága, hanem a tényleges egymásrautaltság működött és dolgozott.
Amikor Bukarestben élt, bukarestinek tartotta magát?
Nem tartottam magam bukarestinek. Erdélyinek tartottam magam. Nyilvánvaló, hogy nekem a gyakorlati, természeti és szellemi szülőföldem Erdély. Bukarestben sok barátom volt, de azért túlzás lett volna azt mondani, hogy valaha is itthon éreztem magam. Más kérdés, hogy nagyon kevés olyan hely van, ahol az ember otthon érezhetné magát. Ez egy bonyolult és nehéz ügy. Jóval több, mint három évtizedet éltem Bukarestben, részben most is itt vagyok, mert minden hónapnak a jó egyharmadát itt töltöm el, lényegében azt tartom fontosnak, hogy az ember ott legyen, amíg még tud valamit csinálni, ahol értelmes munkát végezhet, de a városok között, amelyekben éltem, nehezen tudnék érzelmi hierarchiát teremteni. Mert az a Kolozsvár sincs, ahol én otthon voltam, s kolozsvárinak vallottam magam, Vásárhelyen is hosszú ideig otthon voltam, de ezek a városok már nincsenek. Mint szellemi légkör, természeti és fizikai környezet sem, és az embernek azzal kell megelégednie, ha az otthoniasság érzetét akarja feltámasztani magában, hogy hol tudott valami nagyon nagyon kicsit igazítani azon a világon, ami nincsen rendben s nem is lesz. Ez nem azt jelenti, hogy Bukarestben rosszul éreztem magam. Különösen az első években, amikor az intézményalapításoknak a lendülete ott volt mindannyiunkban, akik ide kerültünk, a városnak a légkörében is nagyon sok minden volt, amivel rokonszenveztem, s amit szerettem, de azt elfelejteni, hogy az ember honnan jött, azt nem lehet és nem is kell. Gondoljunk azokra az emigráns írókra, akik hosszú évtizedekig voltak távol, s nem a klasszikus példát, Mikes Kelement említem, hanem például azt az írót, akit rendkívül nagyra becsülök és szinte gyerekkorom óta olvasok: Márait. Akármilyen körülmények között is élt Olaszországban, Amerikában, a nagy percei azok voltak, amikor levette a polcról a magyar klasszikusokat, Aranyt, és az egész gondolatvilága, kötődése azt jelzi, hogy ott van, abban a természeti, emberi, kulturális közegben, amelyiktől el kellett távolodnia. Hogy ez nem terméketlen epedezés volt, hanem a gondolkodásnak, a világhoz való viszony meghatározásának a forrása, ez természetes és ez Márai életművében, elsősorban a Naplóban messzemenően látszik is. Ez majdnem minden olyan írástudóra, aki Erdélyben „alakult ki”, jellemző, és ez így jól is van, addig, amíg nem jelent provinciális szemléletet, beszűkülést, földhözragadtságot, amikor nem jelenti azt, hogy az ember nem érzi otthon magát az egyetemes kultúrának a nagy áramlataiban, a világirodalomban, hanem szűken ragaszkodik egy vidéknek a jellegéhez. A beszűkülés óriási hiba, vannak ilyen jelenségek is, de ha az egyetemes és a sajátos érzékenység összefonódik, akkor az nagyon termékeny. Nem akarok sok példát mondani, de itt van Kányádi, aki jellegzetesen úgy indult, hogy egy tájegységnek és egy költői magatartásnak a megszólaltatója lesz, és aki néhány év, évtized után nemcsak az egész magyar költészet egyik legjelentősebb alakjává vált, hanem pontos érzékelőjévé annak az emberi problematikának, amit a huszadik századvég és a huszonegyedik századelő is jelent. Kitágult, kiszélesedett, polifonikussá vált, és olyan mondandókat tudott ritka költői érzékenységgel megszólaltatni, amire az emberek bárhol Európában fogékonyak lehetnek. Nála az a látványos, hogy az indulás teljesen szűk tájélményhez és egy költői magatartáshoz, a Petőfiéhez tapadt külsőségeiben, képvilágában, metaforarendszerében, gondolkodásmódjában, és a tehetségének a sodrában az lett belőle, ami lett. A helyi kötöttség, a szülőföldhöz való kötöttség és a nagyobb lélegzetű, tágabb emberi felelősség között ki kell alakítani a helyes arányokat.
Van olyan konkrét pozitív vagy negatív élménye, ami Bukaresthez kötődik?
Ami nagyon jó, ami itt történt velem, az az, hogy ’89 decembere után ha nem is felhőtlenül, de egyszerre csak kitágultak a lehetőségek és kitágult a világ, és volt értelme valamit csinálni, hogy bepótoljunk valamit abból, amit az előző években elvesztettünk. Ami nagyon rossz történt velem: a hetvenes évek második fele s a nyolcvanas évek eleje. Azt úgy, ahogy volt nagyon nehéz volt végigcsinálni, és úgy érzem, hogy a nyomai az idegrendszerünkben, a belső világunkban nyilvánvalóan megmaradtak. Azok az évek szorongatóan sötétek voltak. Más kérdés, hogy máshol az országban is ugyanolyan rossz lett volna. De egy nagy, idegen városban különösen nyomasztó volt mindezt végigcsinálni.
Hogyan emlékszik vissza A Hét főszerkesztőjének és helyettesének a leváltására?
Noha biztos voltam benne, hogy bekövetkezik, az a kivételesen sötét mód, ahogy lebonyolították, különösen sokkoló hatású volt, és beilleszkedett mindabba, ami az én akkori időkben megéltem. Annak viszont örvendek, hogy még fel se szólítottak arra, hogy vegyem át a lap vezetését. Nyilvánvalóan visszautasítottam volna, de az azért nagyon megnyugtatott. Nemcsak azért, mert kínos helyzetbe kerültem volna, hanem restelltem volna magam előtt. De az ötlet fel se merült. Nem tartottam váratlannak, magát a konkrét kiváltó okot igen, de abszolút biztos volt, hogy be fog következni.
Milyen jelek utaltak erre?
Az, hogy a lap iránti elégedetlenség a pártszervekben nőttön-nőtt. Másodszor pedig világos volt, hogy az a társaság, amelyik annak idején egy bizonyos elképzelésnek a jegyében, amit akkor úgy, ahogy támogattak, hivatalosan ezt a lapot létrehozta, és ezt a levegőt magával hozta, nem kívánatos abban a sajtóéletben. Függetlenül attól, hogy mit írt vagy mit nem írt Huszár vagy Horváth Bandi, egymagában az, hogy ezek az emberek ott voltak, azok, akikhez kapcsolódott A Hét elindulása, a pártszervek számára ez tűrhetetlen volt. A Hét főszerkesztőváltásában egy olyan folyamat egyik állomását láttam, aminek előre be voltak tervezve a különböző mozzanatai, egyáltalán nem tartottam meglepőnek, felháborítónak igen, vészjelzőnek igen, arról nem is beszélve, hogy a személycsere se olyan volt, ami sok mindent ígért volna, világos volt, hogy milyen irányban, jelleggel történik meg. Ez egy félreérthetetlen jelzés volt, ami az egész romániai magyar sajtónak és a román sajtónak is szólt, és teljesen beinkadrálódott abba, hogy vissza akarták csinálni mindazt, amit a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején sikerült kivívnunk.
Az idő tájt indítottak hadjáratot a Kriterion ellen is, s nem sokkal ezután szűnt meg a tévé magyar adása. Mennyire volt személyfüggő ez, vagy általánosan indult hadjárat a magyar kulturális fórumok ellen?
A magyar művelődés volt a céltábla. Minden olyan szellemi és művelődési törekvés, ami lazítani kívánt a dogmákon, az elvadult ideologikusságon. Személyfüggő annyiban volt, hogy kivel mikor történt. S kinél mikor találtak okot és indokot arra, hogy továbbtegyék.
Huszárnak régóta volt vitája Koppándival.
Ez hozzájárult az események felgyorsításához. És az is hozzájárult, hogy ebben a vitában Huszár Sándor túlbecsülte a saját lehetőségeit.
Azért, mert a cenzorral volt vitája, aki a hatalmat képviselte?
A cenzor és a hatalom ugyanaz. Akkor nem is cenzornak hívták, a sajtóosztályon dolgozott. Koppándi egy bizonyos politikai elvárást képviselt, és azt akarta ráerőszakolni a lapra, Huszár meg ezt képtelen volt csinálni. Ez meggyorsította a folyamatot, de előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna. Egy kiadó élén maradhatott valaki, mert a kiadónak a közvetlen hatása – mert a tágabb hatása az más – nem ugyanaz volt, mint egy hetilapé. Egy hetilap benne van a politikai események sodrásában. Domokos Gézát minden okosságával, előrelátásával, hozzáértésével, higgadtságával is leváltották volna A Hét éléről.
1984-ben történt, hogy a Romániai Magyar Dolgozók Tanácsából kidobtak egyszerre ötünket, Domokos Gézát, Bodor Palit, Király Károlyt, Sütő Andrást és engem. Bevált módszerrel, feltűnést keltő indoklás nélkül. Örömmel vettük tudomásul, mert ekkor alakult át a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává, s attól kezdve nem lehetett semmit se csinálni ott, csak visszautasítani a magyarországi beavatkozási kísérleteket és dicsérni a főtitkárt. Azelőtt azért fel lehetett vetni egyes kérdéseket, amelyek valóban lényegesek voltak, s ha nem is oldottak meg sok mindent, de óvatosabbá tették a végrehajtókat. Ez egy általános folyamatnak volt a része akkor, nem személyfüggő, az Igaz Szó is, az Utunk is, azután lett egyre olvashatatlanabb, bár ott nem kellett leváltani a főszerkesztőket.
Mennyire tartja fontosnak, hogy ezek a múltbeli történetek feltáruljanak?
Hasznosnak és végső fokon jó hatásúnak tartom azt, ha ezekről a tapasztalatokról beszélgetünk. Én néha meglehetősen lehangoltan tapasztalom azt, hogy milyen felületes megítélése van forgalomban az elmúlt évtizedeknek, és ismeretek hiánya miatt mennyi az elsietett és előítéletes vélemény. Persze senkit se lehet kötelezni arra, hogy ismerjen mindent, ismerje mindazt, ami az elmúlt évtizedekben történt, de ha egy-két mozzanatát próbáljuk közelebbről megismerni, akkor az hasznos és jó. Nem elsősorban azért, hogy igazságosabban és méltányosabban lássuk azt, ami az elmúlt évtizedekben történt, hanem hogy meglegyen a magyar irodalmi tudatnak a folytonossága, ami nélkül nem lehet valóban az alkotáshoz kedvező légkört teremteni. Nemrég olvastam egy cikkben, hogy a politikai mondanivalónak, áthallásoknak a pamfletben, a cikkben, a szamizdatban van a helye, de az irodalomban nincs. Ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy ez mennyire téves, nem az elmúlt évtizedek irodalmát kell ismerni, hanem a magyar irodalmat Janus Pannoniustól kezdve. Mert ha nincsen ennek helye, akkor magyar irodalom sincs. Mert mit ad isten, évszázadokon keresztül a magyar irodalomban volt áttételesen vagy kevésbé áttételesen politikai mondanivaló és nemcsak a költészetben, a drámairodalomban éppen úgy, mint a prózában. Ha mindezt végiggondolnánk, akkor nem születnének olyan megfogalmazások, amelyek egyszerűen érvénytelenné próbálják tenni több száz év magyar irodalmát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az irodalomnak politizálnia kell elsősorban, vagy politikai tartalmat kell illusztrálnia, Isten ments ettől, de a magyar irodalomnak ez egy sajátos vonása, s aki a nemzetközi összefüggéseket ismeri, az tudja, hogy nem is olyan sajátos. Itt merev szabályokat nem nagyon lehet felállítani, meddig politikai és áthallásos és meddig nem, bármilyen kizárólagosság és egyoldalúság ebben az esetben ártó és kártékony, az irodalmat ismerni és olvasni kell. Nem azért, hogy megmagyarázzuk, hogy mentegessük, hanem hogy megértsük.
Szubjektív módon azt szeretném még hozzátenni, hogy a napokban a kezembe került egy Magyarországon megjelent antológia, erdélyi magyar novellák antológiája. Két kötetesre tervezik, az első kötetben azoknak a művei vannak, akik már nem élnek. Némi riadtsággal láttam, hogy közülük nagyon sokan nem csak a kortársaim, hanem kollégáim, barátaim voltak, egy szerkesztőségben, városban dolgoztunk, és most már ahhoz a fejezethez tartoznak, amely ilyen értelemben lezárulóban van. A riadtság személyes, a következtetés pedig általános: igyekezni kell nem feledni.
Megjelent Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak – Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkelcímű könyvében (Komp-Press, Kolozsvár, 2006)
