Arra ébredtem az újabb magyar Nobel-díj odaítélésének másnapján, hogy a hírt örvendezve fogadó Facebook-posztom alá kommentelt egyik kedves ismerősöm. Mégpedig egy idézetet a kitüntetett írótól, aki abban azt fejtegeti, nem büszke arra, hogy magyar. Gondolom, azt akarta ismerősöm üzenni ezzel, hogy magyarként nekem sincs okom a büszkeségre a friss irodalmi Nobel-díj kapcsán. Csakhogy Krasznahorkai László életműve – finoman fogalmazva – nem egyenlő ezzel az idézettel, miként, teszem azt, Spiró Györgyé sem a dúlt keblű mélymagyarok újbóli eljövetelét (ki-ki eldöntheti, mennyire pontosan) megjósoló réges-régi szövegével.
Érdekes kontraszt volt ezek után Orbán Viktor Erdélyben elhangzott szavait olvasni, miszerint a Nobel-díj jogcím a magyaroknak a létezésre. A miniszterelnök szerint a magyaroknak a teljesítményükkel, az érdemeikkel kell megmutatniuk, mi okból vannak (vagyunk) a világon. A szónok okkal örvendezett, hogy rövid időn belül a harmadik magyar kapott Nobel-díjat (Krasznahorkai előtt Karikó Katalin és Krausz Ferenc), majd következett a csúcspont: meg kell köszönnünk a díjazott írónak, hogy munkásságával ismét szerzett néhány évtizedet a magyar nemzet számára. Az ünneprontás szándéka nélkül kérdem: nem túlzás ez? Mégis, mi történt volna velünk, ha sem Krasznahorkai László, sem az előbb említett tudósaink nem kapnak díjat? Ennyin múlott a nemzethalál? Értem én, hogy egy politikus beszédkényszerben van, de talán a nagyotmondásnak is van határa.
Fura módon ez a szöveg számomra a belső bizonytalanság, a kollektív kisebbrendűségi érzés lenyomata. Egy egészséges tudattal bíró közösség nem teszi fel magának folyamatosan a kérdést, mi végre van a világon. Hanem természetes módon létezik, éli az életét. Nem kell jogcímet keresnie sem önmagának, sem a külvilágnak a létezésére. Krasznahorkait szokták a feltartóztathatatlan pusztulás krónikásaként is emlegetni, de ő a létezés egy más dimenzióját vizsgálja, nem azt, amiről általában a politika beszél.
A kedves ismerősöm által citált szövegben az író azt is mondja, hogy bolondok közé született, bolondok között él. Ha csak Nobel-díja itteni fogadtatására vagy arra gondolok, hogy több évtizede figyelem, tudósítom, elemzem a magyar közélet történéseit, egyre inkább hajlamos vagyok azonosulni az ítéletével. Hozzátéve rögtön: a glóbusz számos más pontjára született embertársunk ugyanígy érezhet. Krasznahorkai éppenséggel irodalmunk egyik legmélyebben gyökeredző hagyományát folytatja, amikor hízelkedés helyett kíméletlen, egyben egyetemes érvényű látleletet ad a (mély)magyar világról, valóságról. Amely nem azért olyan, amilyen, mert idegen hatalmak összeesküdtek ellenünk. Jó ideje biztosan nem.
De most be is fejezem, mielőtt elsodor az asszociációk árja. Gyakran amúgy is hasznosabb olvasni, mint írni. Most éppen: Krasznahorkai Lászlót. Akinek Nobel-díja jogcím a büszkeségre.
