A Válasz Online nyílt levele nyomán gondolkodás indult egyházi vezetők körében arról, hogy miként lehetne morális szempontokat megfogalmazni a szuverenitásvédelmi törvény tervezetéhez. A remélt állásfoglaláshoz az egyik egyházi vezető felkérésére a Szemlélek szövegtervezetet is készített. A kezdeményezés aztán kútba esett. Bemutatjuk, hogyan.
„Kedves X. Y., ha esetleg lenne valami egyházi reagálás a törvény ügyében, lásd a Válasz Online mai nyílt levelét, itt vagyunk, bármilyen formában szívesen teret adnánk neki” –írtuk hétfőn egy ismerős egyházi vezetőnek. Levelünk előzményeként laptársunk az alábbi felvezetővel szólította meg a hazai felekezetek elöljáróit:
„Legutóbb három miniszternek írtunk levelet, most a történelmi egyházak vezetőinek, papjainak jobbik énjét próbáljuk megszólítani. Úgy véljük, a magyarországi keresztény felekezeteknek azonnal meg kell szólalniuk – rájuk még talán odafigyel a hatalom. Példát vehetnének az erdélyi magyar püspökökről, akik a »keresztény politika« és saját híveik érdekének ütközésekor habozás nélkül a nép pártjára álltak. Az Országgyűlés elé terjesztett, a független sajtót és a civileket fenyegető törvényjavaslat meggyőződésünk szerint nem pusztán uniósjog- és alkotmányellenes. Azzal a „békét szolgáló kommunikációval” is szembemegy, amelyről XIV. Leó pápa beszélt egyik első nyilatkozatában.”
Válaszában az illető érzékeltette, hogy ő is örülne a közös fellépésnek, akár úgy, hogy a történelmi egyházak vezetői együtt adjanak ki állásfoglalást.
Megígérte, hogy beszél több társával, addig is megkért minket, hogy készítsünk elő egy szövegtervezetet.
Ezt meg is tettük, igyekezve olyan konstruktívan fogalmazni, hogy a nyilatkozatot még a legóvatosabb püspök is jó szívvel írhassa alá:
„»Béke veletek!« Ezekkel a szavakkal kezdte meg péteri szolgálatát nemrég XIV. Leó pápa. Most, amikor a Föld számos pontján háború dúl, és nem egy országot súlyos megosztottság terhel, a világnak valóban mindennél nagyobb szüksége van a békességre. És ahogy magyarországi látogatásán Ferenc pápa is hangsúlyozta, napjainkban nem falakra, hanem hidak építésére van szükség.
Mi is e törekvés előmozdítóiként szeretnénk fellépni abban a súlyos konfliktusban, amely néhány napja meghatározza hazánk politikai életét. Tapasztaljuk, hogy A közélet átláthatóságáról címmel múlt héten beterjesztett törvényjavaslat mekkora felzúdulást okozott. Az érintett szervezetek, médiumok, valamint sokan mások tiltakozásukat fejezik ki a szuverenitásvédelmi jogszabályként is emlegetett javaslat ellen.
Magunk is valljuk: egy független, demokratikus ország elsőrendűen védendő értéke az önrendelkezése. Történelmünk során számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor más, idegen érdekeket kényszerítenek rá hazánkra. Ezért,
ahogy a gazdasági életben, úgy a politikában, a sajtóban vagy éppen a civil szervezetek világában is lényegesnek tartjuk az átláthatóságot.
A demokratikus nyilvánosság megkívánja, hogy ‒ jogállami módon szabályozott körülmények között ‒ minden pártról, médiumról, vállalkozásról és más, a közéletet befolyásoló szervezetről tudni lehessen, hogy kik állnak mögötte.
A rendszerváltozás óta az egymást követő kormányok ezen a téren számos intézkedést hoztak, így ez az alapelv már ma is széleskörűen érvényesül. A kor kihívásai szükségessé tehetik a vonatkozó rendelkezések felülvizsgálatát, de mivel a demokratikus alapjogokat érintő kérdésről van szó, ezt nagy körültekintéssel érdemes tenni. Úgy gondoljuk, hogy a kívánatos átláthatóság megteremtése érdekében csak nagyon komoly indok, az ország szuverenitását, alkotmányos rendjét alapjaiban sértő tevékenység megvalósulása esetén alkalmazhatók szankciók.
Az Európai Unió tagjaként, illetve egyházi vezetőkként magunk is tapasztaljuk, hogy életünket mennyire meghatározzák a nemzetközi kapcsolataink. Veszélyes, az indulatok felszítására alkalmas lehet, ha minden, határainkon túlról érkező támogatást, pályázati forrást eleve »idegen«-ként bélyegzünk meg. Hiszen
ami külföldről jön, azt nem szükségképpen kell ártalmasnak gondolnunk, ahogyan Magyarországról sem feltétlenül csak jó származhat.
Miközben elsősorban hazánk polgárai vagyunk, emellett fontosnak és értékesnek tartjuk az egyes országokban működő szervezetek közötti kapcsolatok ápolását. Erre buzdít a katolikus egyház társadalmi tanítása is, amikor leszögezi: »Annak érdekében, hogy az emberek a lehető legnagyobb számban vegyenek részt a közösségi életben, bátorítani kell nemzetközi szinten működő ’gazdasági, kulturális, szociális, sport, pihenés, foglalkozásbeli, nemzeti vagy politikai célú’ társaságok és intézmények létrehozását.«
Ezért kérjük a törvényhozókat: kezdeményezzenek érdemi párbeszédet a nemzeti önrendelkezést érintő jogszabály-tervezetről, majd az indítványt úgy tárgyalják, hogy egyaránt figyelemmel vannak országunk szuverenitásának védelmére, a demokratikus alapjogok érvényesülésére és a társadalmi békére.
»A béke mindannyiunkkal kezdődik: azzal, ahogyan másokra nézünk, ahogyan másokat hallgatunk, ahogyan másokról beszélünk; és ebben az értelemben a kommunikációnk módja alapvető fontosságú: nemet kell mondanunk a szavak és a képek háborújára, el kell utasítanunk a háború paradigmáját« ‒ fogalmazott XIV. Leó pápa a média képviselőihez intézett múlt heti beszédében, majd kiállt azon újságírók mellett, akiket az igazság elmondása miatt bebörtönöznek. Szavait hazánkban is érdemes megszívlelnünk: »Az egyház elismeri ezekben a tanúságtevőkben azt a bátorságot, hogy akár életük árán is tudósítanak a háborúkról, és hogy megvédik a méltóságot, az igazságosságot és a népek tájékoztatáshoz való jogát, mert
csak a jól tájékozott népek tudnak szabad döntéseket hozni.«”
Tisztában voltunk vele, hogy a kezdeményezés nem futhat a Szemlélek égisze alatt, ezért csak annyit kértünk, hogy bármilyen fejlemény lesz, hadd számoljunk be róla. A következő napokban kiterjedt egyeztetés vette kezdetét. Hamar megszületett még egy szövegtervezet, majd a kettő ötvözéséből egy harmadik. Aztán körvonalazódott, hogy az állásfoglalás akkor a leghatékonyabb, ha nem néhány püspök, hanem az egyházi vezetők testületként szólítják meg a kormányt, illetve a törvénytervezet benyújtóit. Az is világossá vált, hogy a leghelyesebb az volna, ha a három történelmi felekezet együtt lépne fel.
Úgy értesültünk, hogy a következő kanyarban egy tőlünk független kezdeményezésre felvetődött: talán jobb, ha az egyházi vezetők személyes konzultációt kezdeményeznek a kormánnyal, és annak keretében mondják el észrevételeiket. Akkor nem lehetne azzal vádolni őket, hogy a sajtón keresztül üzengetnek, lásd ‒ mutatis mutandis ‒ Máté evangéliuménak vonatkozó részét:
„Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.”
A Szemlélek információ szerint a három hazai történelmi keresztény felekezetből kettő vezetése kifejezetten nyitottnak mutatkozott erre a megoldásra.
A harmadik viszont elzárkózott tőle, ezért a teljes egység hiányában a kérdés lekerült a napirendről.
Ma ott tartunk, hogy az ügy iránt elkötelezett egyházi vezetők még próbálják keresni az utat, hogy valamilyen, akár áttételes módon jelezzék a kormánynak az aggályaikat, de egyre kevesebb az esély rá, hogy ebből érdemi fellépés születik.
Tisztában vagyunk vele, mekkora teher nyomja püspökeink vállát. Megannyi egyházi intézmény és további nemes cél állami támogatás hiányában nehéz helyzetbe kerülne, sőt akár ellehetetlenülne. Hatalmas felelősség nehezedik rájuk, hiszen munkavállalók, családok tízezreinek sora a tét, nem beszélve arról a sok lehetőségről, amelyek révén az üdvösség felé segíthetik a keresztény népet.
Márpedig háttérbeszélgetéseink során kiderült: még ha többen maguk is osztoznak a törvény kritikájában, az iméntiek miatt nem mernek lépni, mert
magától értetődőnek tartják, hogy büntetésként súlyos állami milliárdoktól esnének el.
Emellett vannak egyházi vezetők, akik más megfontolásból ellenzik a fellépést: például mert nem érzik úgy, hogy a törvény rájuk is vonatkozna, sőt maguk is egyetértenek vele. (A jogszabály egyébként jelen állapotában kiterjed egyházhoz kötődő szervezetekre is.)
Lesújtó megtapasztalni, hogy elöljáróink ilyen helyzetbe kerültek. Hogy olyan időket élünk, amikor attól kell tartani: egy jószándékú, a legnagyobb körültekintéssel előkészített fellépésnek is főbenjáró következményei lehetnek. A fejlemények láttán eszünkbe jut, hogy mit mondott Cserháti József néhai pécsi püspök arról, hogyan viselkedett az Állami Egyházügyi Hivatal a hatvanas években:
„Szégyenletes volt, ami velünk történt… A kommunisták úgy bántak a püspökökkel, mint a kisiskolás gyerekekkel.”
Akkor egy, az egyházakat üldöző államhatalom diktatórikus törekvéseit kellett átvészelni. A mai kihívás ‒ a jelen viszonyok között ‒ nem sokkal kisebb: most egy, a kereszténységet a zászlajára tűző kormány esetenként fojtogató ölelését kellene túlélni. A szuverenitásvédelmi előterjesztés okozta belpolitikai válság pedig annyival súlyosabb, mint az elmúlt évek számos más, kritikára okot adó intézkedése, hogy ha megszavazzák, azzal a jogállamiság minden korábbinál végzetesebb módon kerül veszélybe. A jogszabály megítélése így nem csupán ízlés kérdése, hanem az, mondjuk ki a valót, komoly szintlépés az autoriter államberendezkedés megteremtése felé vezető úton.
Pedig érdemes volna okulni a történelemből, például a Spanyolországban 1939 és 1975 között uralkodó Franco-rendszer tanulságaiból. A korábbi egyházellenes kormány regnálása után a püspökök ott is természetes szövetségesként álltak a jobboldali erők mellé, hogy aztán
egyre vállalhatatlanabb módon sodródjanak bele a mind diktatórikusabbá váló rezsim hallgatólagos vagy akár tevőleges támogatásába.
Ezzel végső soron ‒ a hívők számát, elkötelezettségét, egyházba vetett bizalmát megtépázva ‒ akkora fokú hitelességvesztést szenvedtek el, hogy a későbbi évtizedekben alig győzték kiheverni.
Mivel nem vagyunk püspökeink helyében, nem tudjuk, ilyen körülmények között hogyan kell okosnak lenni. Azt viszont nagyon is érezzük, hogy ami most van, az mindenki számára méltatlan helyzet. Nem félünk a nagy szavaktól: ilyen szempontból üdvtörténeti időket élünk. Ami ugyanis kockán forog, az nem csupán néhány milliárd forint, hanem jóval több: a következő keresztény nemzedékek hite, reménye, szeretete.
