Még el sem csitult a Şoşoacă-jelenség sajtóvisszhangja, s máris megjelent egy új közéleti sztár, Flavia Groşan doktornő személyében. Előbbi egy szenátori mandátumot nyert szenvedélyes ügyvédnő, aki harsány stílusával, populista megnyilvánulásaival hívta fel magára a figyelmet. Utóbbi egy nagyváradi orvosnő, aki a hivatalos kezelési protokollt figyelmen kívül hagyva, saját módszere alapján több mint ezer embert gyógyított ki sikeresen a COVID – 19-es betegségből, és emiatt az Orvosi Kamara elé citálták, ahová több száz szimpatizánsa kísérte el – végül nem marasztalták el.
Természetesen kettőjük közt lényeges különbség van, Groşan doktornő nem politikus, minden bizonnyal még csak médiacsillag sem akart lenni, de ugyanakkor ő is azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy eltért a kánontól, fellázadt a szabályok, felsőbb utasítások ellen, majd összeütközésbe került a rendszerrel. Mindkettőjüket szinte pillanatok alatt kapta szárnyra a népszerűség és a sajtó is nagy teret és figyelmet szentel nekik.
Tudom, kissé konteósnak tűnik ebből messzemenő politikai következtetéseket levonni, de én mégis azt hiszem, hogy ez nem véletlen. Olyan körülmények között, amikor a kormánykoalíció és az ellenzék legerősebb pártja is messzemenően eurokonform, szinte a teljes politikai elit Brüsszel után állítja az órát, szinte törvényszerű, hogy a társadalom egy nem elhanyagolható szegmense alternatívákat keressen. Valószínű hogy ebben több tényező is szerepet játszik:
1. A rendszerváltás óta elmaradt az érdemi társadalmi párbeszéd a nemzeti érdekről (is). A vezető politikusok többsége ezért ezt hajlamos összetéveszteni a konjunkturális érdekekkel, illetve a nacionalizmussal.
2. Băsescu óta hagyománnyá vált, hogy a belpolitikai vitákat brüsszeli segítséggel kívánja megnyerni a politikai erők jelentős része.
3. A hazai civil társadalom – de említhetném a szakszervezeti mozgalmat is – elsöprő többsége nagyon gyorsan besorolt bizonyos pártérdekek mögé.
4. Beszélhetnék továbbá az oktatás színvonalának ijesztő süllyedéséről, egy olyan generáció felnövekedéséről, amelyiknek – a PISA felmérés szerint – 44 százaléka funkcionális analfabéta. Ők sokkal könnyebben irányíthatók álhírekkel, a közösségi médiában garázdálkodó trollokkal.
5. A jól szervezett manipulációs hadjáratnak köszönhetően is, meg egyébként is a társadalom jelentős része elvesztette a bizalmát nemcsak a politikai elitben (ami még nem lenne tragédia), de a demokratikus intézményekben, mindenekelőtt a parlamentben, sőt a demokráciában is.
6. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Moszkva érzékelhetően egyre nagyobb figyelmet fordít a romániai folyamatok befolyásolására.
A koronavírus világjárvány még inkább felszínre hozta a fent jelzett igényt. A megszorítások, a kormány sokszor értelmetlen, kapkodó intézkedései, a szakszerű védekezést felülíró politikai érdekérvényesítés gyakorlata (választások előtt csökken a fertőzés, tüntetések idején megnő), a védőoltás-beszerzés kezdeti akadozása, a kormányzati kampány sutasága nemcsak a román kormányba, de részben az Európai Unióba vetett bizalmat is aláásta.
Ez a politikai és társadalmi környezet megágyazott egy autoriter, nonkonformista közszereplő megjelenésének. Jelzi ezt egyébként a Románok Egységéért Szövetség (AUR) váratlan sikere a tavalyi parlamenti választásokon. Valószínű, hogy ezt az űrt nem Diana Şoşoacă fogja betölteni (a nagyváradi orvosnőnek pedig úgy vélem, nincsenek ilyen ambíciói), de a spontán népszerűségük azt jelzi, hogy a román társadalom jelentős része beállna egy karizmatikus, akár populista, sőt autoriter vezető mögé, ha az vállalná, hogy szembemegy a politikai fősodorral.
A kérdés már csak az, hogy ki lesz ez a vezető, aki betölti azt a politikai vákuumot, ami keletkezett. Felelős politikus, aki a közelebbről meg nem határozott nemzeti érdek iránt elkötelezett, de méltányos nemzetközi együttműködésben is érdekelt államférfi? Vagy illiberális politikai kalandor, moszkvai ügynök (esetleg mindkettő)? Netán nacionalista betyár?