Kustán Magyari Attila (a Maszol volt – másokhoz hasonlóan elüldözött – szerzője) megállapítja: „Túltermelés van a buzilobbitól rettegő szövegekből az erdélyi magyar sajtóban. (…) Ezek a szövegek abból indulnak ki, hogy létezik egy autentikus, magától értetődő, „józan paraszti észből” fakadó, organikusan kifejlődött vagy istenadta életmód, amit egy mesterségesen fenntartott propaganda akar szétverni. Ez a mai magyar politikának is az alapja, ez a BOR alapja, az AUR-é és így tovább.
Túltermelés van a buzilobbitól rettegő szövegekből az erdélyi magyar sajtóban. Szakért a Székelyhon, komcsi zsidók összeesküvését leplezi le a Nyugati Jelen, ahol már 3-6 éves gyerekeket támad a szivárványhadjárat, rögtön balerinaruhában. Gender-szakértőt nem kérdez ki a Székely Hírmondó, de van neki lovasíjásza erre a célra és két remek publicistája: az egyik szerint a társadalmi nemek tudománya „ideológia”, a másik, aki számára „a másság”, figyelem: ocsmány. Szülnek a férfiak az Erdély.mán és a Krónikában, melegek és színesbőrű emberek támadják az erődöt az Erdélyi Naplóban, ahol kimondatik: a homoszexualitás természetellenes.
Hát erre a sokszínű, akarom mondani, magyaros kínálatra már a KESMA-igazgató is csak úgy irigykedhet. Viccelődünk persze, de ezeket a bölcs elmélkedéseket jobb lesz megértenünk. Amíg azon kesergünk, hogy a főszerkesztők nem kapuőrként szolgálnak, hanem propellerként, a napi sajtó olvasóinak egy széles rétege csakis ezekkel az üzenetekkel találkozik.
Ezek a szövegek abból indulnak ki, hogy létezik egy autentikus, magától értetődő, „józan paraszti észből” fakadó, organikusan kifejlődött vagy istenadta életmód, amit egy mesterségesen fenntartott propaganda akar szétverni. Ez a mai magyar politikának is az alapja, ez a BOR alapja, az AUR-é és így tovább.
Ebben kerülnek közös platformra a jobboldali populizmusok és az összeesküvés-elméletek, és ezért fonódnak szorosan össze: mert azt állítják, hogy a társadalmi változás nemcsak, hogy nem organikus, de káros is.
Tulajdonképpen az esszencialisták és konstruktivisták vitája ez. A nemzet például egy adott, öröktől való, magától értetődőnek képzelt társadalmi szerveződési formának tűnik a hétköznapokban: ezt így élik meg tömegek. Esszencialista megközelítés ez: mindig volt nemzet, most is van, és ha a szabadkőműves zsidó ufók nem győznek, akkor mindig is lesz.
Ezzel szemben könyvtárnyi szakirodalma van annak, pontosan ismert történelmi ismeretekre építve fel, hogy a nemzetállamok viszonylag friss konstrukciók, amelyeket az adott társadalmak elitje tudatosan, intézmények kiépítésén keresztül (közoktatás, sajtó stb.) valósított meg, olyan társadalmi rétegeket integrálva, amelyek addig ki voltak zárva mindebből. Benedict Anderson képzelt közösségeknek nevezi a nemzeteket, mert tagjai nem ismerik egymást, mégis összetartozást éreznek, miközben Michael Billig arra mutat rá, hogy a „banális nacionalizmuson” keresztül hogyan épül ki a nemzeti identitás.
Ugyanígy vagyunk a nemi és szexuális identitásokkal. Az ógörög társadalomban teljesen természetesnek számítottak a ma homoszexuálisnak nevezett kapcsolatok, bár ezt nem így közelítették meg: akkor nem az volt a kérdés, hogy valaki nővel vagy férfival hál, hanem az, hogy milyen szerepek mentén. Őshonos amerikai társadalmakban pedig öt különböző társadalmi nemet ismertek, annak köszönhetően, hogy a nemi identitást nem a biológiai tulajdonságokhoz, hanem a „lélekhez” társították. Ezt a gyakorlatot az európai gyarmatosítók szüntették meg.
A társadalmak mindig változnak. Ez azért nem olyan nagy kunszt. De az is igaz, hogy az emberek ebből keveset éreznek egy emberöltő alatt, és ha felgyorsulnak folyamatok, akkor azokat gyakran durva beavatkozásokként élik meg – különösen, ha a „sajtó” is rásegít a rettegésre.
Merthogy ez valóban rettegés. A változás bizonytalanságot jelent, különösen, ha esszencialisták vagyunk: akkor úgy tűnik, hogy valami ősi, sajátos és jól működő társadalmi berendezkedés veszélyeztetése a mi életünket megfosztja az iránytűtől.
Itt nem a ráció irányít: ki lehet mutatni, hogy a nemzetállamok konstrukciók, hogy a „hagyományos család” mítosz, hogy a nemi és szexuális identitásoknak gazdag története van, hogy nemcsak a nők változtak, hanem a férfiak is. Azt is be lehet bizonyítani, hogy az olaszok, lengyelek, görögök, szlávok mellett a magyarok sem számítottak még a huszadik század elején sem fehérnek az Egyesült Államok új bevándorlóiként, ahogy például magasabb volt köztük az analfabéták aránya Philadelphiában a 19. század végén, mint a feketék körében.
Itt az érzelmek irányítanak, amiket sem hanyagolni, sem lenézni nem érdemes. Jobb szembesülni azzal, hogy mindannyiunkra hatnak az érzelmek: nem biztos, hogy egy Pride-on felvonuló többet tud az LMBTQ-kérdésekről, mint a fent említettek közül bármelyik publicista (bár nem nehéz őket lekörözni, az is biztos).
Mindenki a morális pirospontokat gyűjti, csak mindenki egy másik térfelén a játéknak. Mi a tolerancia-pontokat gyűjtjük, ők az értékőrzés-pontokat. Egymás szemében viszont mi a társadalmat verjük szét, ők meg a gyűlöletet keltik.
Akárkinek is legyen „igaza”, jelen pillanatban ez a helyzet, és ha valakinek a jövőben végül „igaza” is lesz, az is csak azt jelenti, hogy egy vita többnyire eldőlt.
Ahogy ma már nem kérdés, hogy a férfiak mára szerető apaként is jól érzik magukat, és hogy a nők szavazhatnak, dolgozhatnak, válhatnak, úgy megeshet, hogy ötven év múlva a meleg párok örökbefogadási joga nem lesz vitatott.
Ezek a viták pedig részben függetlenek attól, hogy milyen tudást halmozunk fel: tudjuk például, hogy azonos nemű emberek kapcsolatában felnövő, örökbefogadott gyerekek nemcsak, hogy biztonságban vannak, hanem a nemi identitásukban sem történik változás a családi hátterük miatt. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy a kirekesztés, megbélyegzés és bűnbakok keresése soha nem vezet jóhoz – ezt azért legalább egy erdélyi magyar pozícióból illene érzékelni, olvasónak és jegyzetírónak egyaránt.
A félelmek (minden oldalon) abból születnek, hogy azt hisszük: ez az út egyenes, azaz előre kijelölt. Nem igaz az, hogy ha most Pisti és Józsi összeházasodik, akkor holnap a hűtőt meg a pandát is el lehet venni, és a gyerekeket már magzatként átoperálják. És az sem igaz, hogy ha ma egy jogot kivívtunk, nem kell megvédeni, mert létezik egy „előre”: ez egy folyamatos harc különböző világnézetek között, amelyet egyik fél sem fog feladni.
Nincs tehát linearitás, ahogy az esszencializmusok is, bár erősek, de félrevezetők. Érdemes odafigyelni egymás morális érvelésére, és még inkább fontos volna a tudományos ismeretekre hangsúlyt fektetni.
Nem könnyű meglépni ezt: megérteni, hogy a társadalmat magunk építjük, és nem természetadta vagy isteni receptek alapján haladunk benne valamerre. Azt sem könnyű elfogadni, hogy amit sokunk jogkiterjesztésnek él meg, azt mások ennek az ellenkezőjének – és a legnagyobb jóindulattal, bedőlve a sajtó sötét oldalának.
A jövőt a mi vitáink alakítják, nincs benne semmi előre meghatározott. Ha pedig van sötét oldal, akkor van napos is, ahol valaki lehet „buzilobbista” meg „igaz magyar”, árnyalhat és áttekinthet a „másik oldalra”, megértéssel. Ennyire bonyolultak vagyunk.
Megjelent a Transindex Plakátmagány rovatában 2021. július 31-én.