A Pincenapló nem több, mint amit címével ígér: napról napra haladó feljegyzése az író élményeinek az ostromlott Budapest egyik pincéjében. Szerzőjét, azonkívül, hogy pontos és szűkszavú mondatokba képes fogalmazni a látott, hallott és a szó szoros értelmében a bőrén érzett eseményeket, semmi sem különbözteti meg pincében lapuló sorstársaitól: nem hős és nem bűnös, nem kárvallott és nem haszonélvező, és féltenivalója is csak annyi, amennyi a többieknek: az élete.
A könyv ezért okozhat csalódást az olvasónak: mert a szerző nem párol erős szeszeket a rémségekből, hanem a mindennapos, elmondva már-már egyhangú szenvedés állott vizével itat.
Hiányzanak belőle azok a borzalmak és idegtépő félelmek, amelyekkel az úgynevezett háborús irodalom szokta meglepni olvasóit. Mindössze a háború „apró kellemetlenségeiről” esik szó benne: a ki-kifogyó ivóvízről, a pince-dohos ágyneműről, a szennyes evőeszköz és a szennyes ing mindennapos undoráról, s arról, hogy a repülőgép zúgása azért félelmetesebb a bombarobbanásnál, mert a motorzúgásban a fejünk fölött köröző halálra fülelünk, a robbanás után azonban felsóhajtunk: ezt is túléltem.
Mindezt persze „meg lehetne írni”, azaz hatásossá lehetne tenni egy csipetnyi „irodalom” hozzáadásával; lehetne úgy is beszélni az apró undorokról hogy hányingerbe ránduljon az olvasó
rekeszizma, s motorzúgásról, bombarobbanásról úgy, hogy az ágyban, fotelben kényelmeskedő műélvező homlokán verítékesen párálljon a halálfélelem. Nagy Lajos mindezt nem teszi meg (pedig hogy megtehetné, arra bizonyság remekmívű háborús novellája, Az üldözött); nem irodalmat akar nyújtani, hanem ténydokumentumot, s ezzel akaratlanul is elárul valamit igazmondás és irodalom titkaiból.
Szórakozva tanítani – ebben jelölte meg valaha Horatius az irodalom feladatát, s megdöbbenve kell beismernünk a Pincenapló egyhangú, öreges panaszait olvasva, hogy hiányoljuk belőle az előbbit; hogy hozzá képest a háborúról, ostromról, fasiszta rémtettekről szóló szépirodalmi művek – szégyenkezve írom le a szót, a még kezemtől meleg Pincenaplóval az asztalomon – szórakoztatnak. A borzalom „feszültséggé”, az életveszély „kalanddá”, a halál vagy életben maradás „végkifejletté” szublimálódik bennük, s mikor letesszük őket, azt mondjuk: „milyen jó könyv” – ahelyett, hogy „milyen gonosz háború”.
Szégyenkezve, mondom, mert a Pincenaplónak egyetlen írói mondanivalója van, s ez a szégyen. Ami benne vallomás és írói reflexió, az az emberi butaságról és gonoszságról szól, s még csak nem is nagyokéról, az államférfiakéról, akik katasztrófába sodorták az emberiséget, hanem a kisemberekéről, akik sodorni hagyták magukat.
Miért lehet az embert minden borzalomhoz, embertelen ostobasághoz hozzászoktatni? Miért van az, hogy ha bajba jutottakon kell segíteni, csak késve és ímmel-ámmal mozdul a jószándék, de az esztelen parancsokra buzgón és halogatás nélkül akad végrehajtó? És legfőképpen: mit ér az ember – mit ér az író –, ha tehetetlen? Ha maga is a félelem rabja, s nemcsak kiáltani, tiltakozni nem mer, hanem hallgatni is csak félve hallgat, mert a nem-szólás, a helyeslés, az egyetértés hiánya is bűn lehet, titkos gondolatainak árulója?
A Pincenapló szűkszavúságának a tehetetlenség eme szégyene az egyik – ha nem éppen fő – oka. Saját bajairól ezért emlékezik olyan vonakodva – mert hogyan vádolja a világot az, akit a „mit tettél ellene” kérdésével visszavádol a világ? S ha másokra gondol, a nála is nagyobb veszélyben és rosszabb helyzetben levő embertársakra, csak futólag teszi, úgyszólván két étkezés vagy két bombarobbanás között a lelkiismeret kínos kényszerének engedve – mert milyen alapon sajnálja az éhezőket, ha nem osztja meg velük utolsó, szűkös készleteit, s milyen alapon sajnálja az áldozatokat, ha nem vállalja velük együtt az életveszély kockázatát?
Természetesen ebből a szégyenből is születhetne rangos irodalom – született is az utóbbi huszonöt évben elég –: a tehetetlenség kínos lelki drámájáról, az emberi feladat és a feladatra elégtelen erő megoldhatatlan konfliktusáról talán annyi mű szól, ahány író túlélte a háborút. Ki ne becsülné emlékeztető, rejtett érzéseket megfogalmazó szerepüket? De néha nem árt a Tristram Shandy kaján jelenetére gondolni; arra, amelyikben a szónoki tudományára büszke apa fia halálhírét veszi, s oly ékesszólóan panaszolja el fájdalmát, olyan mély bölcsességeket mond élet és halál keserveiről, hogy végül már nem veszteségéről tud, csak saját körmondataiban gyönyörködik. Az irodalomnak – emlékeztetés, megdöbbentés mellett – sajnos, egyre inkább előrenyomul ez a másik, nemkívánt hatása: az, hogy szöveggé oldja a lelkinyugalmunkat háborító érzéseket, a megpróbáltatás és a cselekvés képzeletbeli átélésével vezetve le az olvasónak – néha talán az írónak – azokat a „stressz”-állapotait, amelyeket a megpróbáltatásra való gyengeség, a nemcselekvő tehetetlenség szül. Az irodalomkritikának erre is vannak műszavai és elméletei: a művészet mágikus feladatának továbbélése ez, mondja, melynek értelmében amit kimondunk, aminek nevet adunk, azt uralmunk alá is hajtottuk; a probléma, amelyre költői szó találtatott, „esztétikai síkon” megoldódik; a valóság diszharmóniáit harmóniába fegyelmezi a művészi forma stb. Mindez természetesen igaz – de nem kevésbé igaz Thomas Mann mondása sem: „Dichtertum ist die lebensmögliche Form der Inkorrektheit” – az irodalom, sajna nemcsak megoldja, hanem életképessé is teszi gyarlóságainkat. S vannak történelmi helyzetek – ilyen az is, amelyről a Pincenapló ad számot –, amelyekben az irodalom, a meg- és feloldó, a képzeletben cselekedtető, a gyávaság életképes formája lesz.
Mindezzel korántsem akarom állítani, hogy a Pincenapló szerzője tudatosan mond le az irodalmi eszközökről, az irodalom eme önnyugtató hatását elkerülendő. Csak azt, hogy íme, egy író lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy ne írjon mást, csak a tény szerinti igazat – s ennek eredménye az irodalom veresége lett.
Persze, az olvasó irodalmat akar, s a Pincenaplónak ez a szürke igazmondása lehet, hogy egyhangú, mert tényanyagában is sokkal kevesebbet mond a háborúról, mint a hasonló tárgyú „izgalmas” dokumentum-könyvek, én mégis amellett vagyok, hogy ezt a könyvet érdemes elolvasni, azzal a feltétellel, hogy utána elgondolkozunk önmagunk felett. Ennek az egyhangúságnak ugyanis von egy megdöbbentő – és a szerző szándékától talán ugyancsak független – tanulsága, az, hogy szemünk, fülünk, egész érzékelésünk és gondolkodásunk milyen keveset tud átfogni a körülöttünk zajló történelemből; hogyha az író lemond az írás mindennapos tréningjével tökéletesített érzékenységéről, ha megpróbál átlagember lenni, mennyire elszürkül körülötte az a valóság, melynek sokszínűségét művészetével felfedezi.
Egyszerűen azért, mert az irodalom „szépítő” – vagy ha úgy tetszik, „mágikus” – hatalma nélkül ő is oly egyoldalú viszonyba kerül a történelemmel, mint ostobának mondott kortársai.
Gondolkozzunk hát el azon: ha ugyanilyen igazmondással kellene a saját életünkről vallanunk, felmérnünk életünkben a távolságot feladat és tett, ember-magunk és történelem között, kerekíthetnénk-e érdekesebb beszámolót? S ha a szó igazi értelmében érdekes könyv kerül a kezünkbe, akkor se feledjük az így szerzett tanulságot, s ismerjük be, hogy szépségre, fölemelő érzésekre, emberi nagyságra, lelki gazdagságra olvasóként is csak annak lehet jogos igénye, aki ezeket élete gyakorlatában megvalósítani törekszik.
A modern élet nagy munkamegosztásaiban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a művészet a művészek dolga, mienk csak a műélvezés. Holott a művész csak a munka felét végzi el helyettünk: megmutatja az élet szépségeit és igazságait, s hogy azok a szó, a szín és a márvány árny-létéből hús-vér elevenségre támadjanak, az már a mi dolgunk.
Nagy Lajos: Pincenapló. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970.
Megjelent A HÉT I. évfolyam 2. számában, 1970 október 30-án