„A főiskola és a köztársaság hasznára” – 350 éve ezzel a jelmondattal nyitotta kapuit a mai nyilvános botanikus kertek egyik előfutára, az oxfordi Rose Lanen.
Hetven évvel később, 1690-ben a kert akkori főnöke, Jacob Bolurt szétküldte az első jegyzéket, melyben magvakat és élő növényeket ajánl cserére. Papi kertek, királyi parkok kevesek hasznára vagy gyönyörködtetésére évezredeken átszolgálták a kuruzslást, gyógyítást, főúri kedvtelést. Az oxfordi kert azonban – alapító okmányának világos célkitűzésével: növénykert az oktatás és az állam szolgálatában – már mai értelemben is botanikus kert volt. Bár a célok és feladatok azóta lombosodtak, a gyűjtemények számban, kiterjedésben növekedtek, a három évszázados jelszó ma sem szorul átfogalmazásra. Mindössze talán esetről esetre a főiskola vagy a köztársaság nevét kellene nagybetűvel írni a kertek főbejárata felé.
Ember és növény
Eltekintve a szabályt erősítő kivételektől, minden ember környezetében vannak növények. Parasztházak ablakaiban nyíló muskátliktól (nota bene: a Pelargonium zonale dél-afrikai illetőségű!) begóniák, karácsonyi kaktuszok, pletykák (Trades cantia), sansevieriák, fikuszok, filodendronok stb., megannyi egzotikus, botanikuskertekből elszármazott szobanövény. Kilépve a kertbe, további fajok sorakoznak vég nélkül. Ebben a növények felé forduló kedvtelésben tagadhatatlan biológiai múltunk, ösztönvilágunk gyökerei lappanganak. Azoknak az évmillióknak biológiai emlékei, melyeket a fejlődés emberőseinkkel dzsungelekben, szabad természetben eltöltetett. A még mindig bennünk élő „kortárs-ősember” vágyódását csillapítja a cserepesdzsungel, erről vallanak tavaszi reggeleken a botanikus kertek jegypénztára előtt összegyűlt várakozók. Az ösztönösből a tudatosba lépve, a csendes vágyakozást felelős gond váltja fel. A földi élet alapja a levélzöld.
Létünk és a világűr szabad energiái között a klorofill ma még az egyetlen tartós kapocs. Az életet kozmikus szabadenergia – a napfény – tartja fenn. De ennek az energiának közvetlen felhasználására számítani lehetetlen. Egy ilyen rendszerben minden éjszaka egyet jelentene a halállal. A nap sugárzó energiájának „becsomagolása” energia-raktározó vegyületekbe (fotoszintézis tápanyagok) és az energia-csomagok szétosztása és kibontása (táplálkozás, oxidáció, légzés) a földi élet alapfolyamatai. A reakciólánc első szemei a zöld növények sejtjeibe vannak zárva!
Gabonaföldek, erdőrengetegek, virágos rétek, a Föld teljes növénytakarója: levéllemezek megszámlálhatatlan sokasága. Millió színtestecske egyetlen levéllemezben és napsugárra vadászó molekulahártyák rétestésztája minden színtestecskében. Egyetlen nagy energiacsomagoló üzem, melynek finomszerkezetei fajonként jobb-rosszabb hatásfokkal dolgoznak; önző emberi szempontjaink szerint értékesebb vagy értéktelenebb, ismert vagy még nem is sejtett vegyületek garmadáját termelik.
A növények változatossága felé forduló önzetlen érdeklődést és ösztönös vonzódást itt váltja fel a tudomány felelőssége. A kétezredik évre a Föld mai 3,5 milliárdja helyett 6–7 milliárd ember dolgozik majd, újabb és újabb biológiai energiákat igényelve. Újabb területeket kell az eddiginél jobb hatásfokú termesztett növényekkel benépesíteni. A nemesítő munkában növekszik a növényfajok tudományos értéke; a valóságban szűkül a hurok az évmilliók viszontagságait kiállott, de számunkra ma esetleg még haszontalannak tűnő vadvirágok körül. Növényfajok körül, melyek élő üzemét, bioszintetizáló rendszereit ma még alig vagy egyáltalán nem ismerjük. De könnyen a növénynemesítés lomtárába kerülnek, sőt az élet törvényei szerint teljesen el is tűnnek ősi vagy éppen nem rég, kemény munkával kialakított, de időközben versenyképtelenné vált fajták, melyekre azonban („muzeális” értékükön túl is) szüksége lehet egyszer még a tudománynak. Ezeknek az értékeknek a megmentése új feladatokat ró az egykori békés füvészkertekre.
Hagyomány és haladás
Korunk küszöbéig a botanikus kertek a főiskolát tanítással, tájékoztatással, a köztársaságot polgárainak gyönyörködtetésével, pihentetésével szolgálták. A határok nem voltak merevek. Tanult a kertben az egyszerű látogató és pihent, gyönyörködött az egyetem botanikaprofesszora is. Az idő azonban a kertek falai között sem múlt el nyomtalanul. A gyarmatbirodalmak izmosodásával aranyak mellett új növényfajok is bőven áramlottak a nyugat-európai fővárosokba. A kertek feladatai közé észrevétlen felzárkózott az új fajok meghonosítása, kertészeti, mezőgazdasági elbírálása és az értékesnek bizonyuló példányok továbbítása a termesztők felé. Így indult – példának okáért – a madridi botanikus kertből hódító útjára a krumpli és a dáliák, az angol királyi kertből, a híres Kew Gardenből a kinin és kaucsuk is, vagy a kávécserje, Heidelbergből a broinéliák és pozsgás-növények serege. A XX. század felé közeledve a tudomány egyre mélyebben hatolt a természet titkaiba, s az élő növény egyre értékesebbé válik a tanításban és kutatásban. A kertek gyűjteményeit nem helyettesíthették herbáriumlapok szikkadt-poros példányai. Megnövekedett a növényfajták magvainak, ezeknek a csodálatos biológiai üzeneteknek a tekintélye.
Egy széllel szálló milligrammnyi nyárfatermésbe zárva tonnányi életet megszervező információ rejtekezik. Néhány grammnyi búzamag genetikai üzenetéből ügyes nemesítő olyan értékeket fejthet ki, melyek százezer hektárnyi területeket tehetnek termékennyé sarkvidéken vagy sivatagokban. De értékessé váltak a magvakba zárt információk tudósok, virágkertészek, parképítők szemében is.
Fellendült a nemzetközi magcsere, bővültek a csere-katalógusok, egyre gyakrabban fordulnak a kérőlapok a Föld különböző kertjei között. 1966-ban a világ egyik legnagyobb magcsere-központja, az amerikai New Crops Research Branch (Új gazdasági növények kutatóközpontja) pontosan 7666 új növényfaj és fajta magját gyűjtötte be a botanikus kertek cserealapjából vagy – kiküldött kutatói útján – egyenesen a szabad természetből. A beszerzési katalógus adatai között szerepelnek rhododendronok Indiából, tarackbúzafajok (Agropyron) Taskentből, paprika Mexikóból, szójabab a Fülöp-szigetekről. Több mint négyszáz fajtát szedett össze a bennszülöttek által termesztett paszulyfajtákból, parasztkertekből, piacokról, kisvendéglőkből az állomás mezőgazdasági kutatója, a hondurasi Talagában, Capanban, San Marcosban és más isten háta mögötti, térképeinken sem azonosítható helyeken. De kért és kapott az állomás – hogy csak a paszulynál maradjunk – próbákat Nicaraguából, Guatemalából, Japánból, sőt Angliából. A tordai, brassói, dobrudzsai kísérleti állomásoktól, a kolozsvári Agro-botanikus kertből 84 fűféle magjai érkeztek az amerikai mezőgazdasági kutatás számára. Az NDK-ból ciklámen, Peruból burgonyafajok, de sorolhatnók a különlegesebbnél különlegesebb neveket, mind a 7666-ot.
Kolostor-kertektől, a biocentrumokig
A szerzetesek tudományokkal is kacérkodó növénykertjei a kolostor falain belül vagy a rendház szűkebb körzetében jelentkező igényekhez alkalmazkodtak, jól ismert gyógynövényeket tartottak, szaporítottak tovább. Később a főiskolák körül kialakult kertek a botanikai oktatás Európa-szerte azonos hagyományai és igényei szerint rendezkedtek be. Így történhetett (a cserekatalógusokat lapozgatva erről bárki meggyőződhet), hogy ma is többé-kevésbé ugyanazokat a növényfajokat ajánlják egymásnak cserére kertek százai. Ugyanakkor növényfajok százezrei hiányoznak a parcellákról, maradnak hozzáférhetetlenek a kutatók, oktatók számára.
Egy pillantás a térképre, és előtűnik egy másik meggondolkoztató ellentmondás is. Egyedül Európa több mint háromszáz botanikuskertben gondozza növényeit, de itt vannak még mindig a leggazdagabb egzotikus gyűjtemények is. A Szovjetunióban Leningrád és Moszkva tart fenn hatalmas világkollekciót. Az Egyesült Államokban mintegy száz kert figyel az ország és a nagyvilág flórájára. A Föld többi országaira, a maradék nagyobb és növényfajokban gazdagabb hányadra azonban alig kétszáz kert jut. A párhuzamosságok és az egyenlőtlen földrajzi elosztás hátrányainak kiküszöbölését célozza az az elgondolás, mely bolygónk 370 ezer fontosabb növény faját „megőrzésre” kiosztaná néhány száz nagyobb növénykert között. Az ötlet a hagyományos szűk körre, helyi érdekekre tekintő szemlélet helyett már a jövő század összföldi gondolkodásmódjának vetülete. A növényi életnek ezekből a központjaiból, a létrehozott biocentrumokból, melyek vad fajokat és ősi vagy elavult kultúrfajtákat egyaránt őriznének, magcsere útján a Föld bármely pontján hozzájuthat a szükséges növényhez a kutatás vagy az oktatás.
Az életközpontok gyűjteményeit az eddigieknél sokkal alaposabb tudományos dokumentációnak kell majd kísérnie. Évről évre begyűjtött herbáriumlapok, a növényekről készült diasorozatok, elektronikus adattárolás és feldolgozás segíti az élet pontosabb nyomonkövetését.
A füvészkertbe betör az ésszerűsítés és a technika… félő, hogy kimenekül a kert. A nagy mezőgazdasági kutatóközpontok sakktábláinak képe már ma sem pihentető, inkább rideg, szinte félelmetes. A jövőnek – a növényvilág hivatalnoki megőrzésén túl – meg kell őriznie a Rose Lane, a rózsalugas világát is. Az akadémiák és a köztársaság szolgálatában a kertek nem feledkezhetnek meg az utca emberéről, aki minden bizonnyal még nagyon sokáig ösztöneire hallgatva keresi a szépet a növényvilágban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-odikán.
