A XVI. századbeli erdélyi könyvkiadás egyik kiemelkedő alkotása, a magyar nyelvű növénytani irodalom alapköve Melius Juhász Péter Herbáriuma.
Melius születésének éve bizonytalan, annál pontosabban ismerjük halálának időpontját. Négyszáz esztendeje, 1572. december 16-án halt meg Debrecenben. A Herbárium szerzője nyugtalan korának egyik figyelemre méltó egyénisége volt. A leírások akadályt nem ismerő, tettre kész emberre emlékeznek, aki habozás nélkül áldozott pénzt és fáradságot olyan ügyekért, melyek igazságáról meg volt győződve. Ha a vélt születési éve – az 1536-os esztendő – mellett felhozott bizonyítékok helytállóak, akkor – az alig két évtizednyi alkotó periódusára tekintve – csodálatra méltó műveinek nagy száma, Melius gazdag társadalmi, politikai tevékenysége. Éles hangú, a napi politika szolgálatában született hitvitázó írásai nem állták ki az idők próbáját, annál érdekesebb, elevenebb, fordulatosabb olvasmány a botanikus Melius életműve. A Herbárium mondatai rövidek, világosak, fogalmazása célratörő, kissé szaggatott, képei elevenek, leírásai a korabeli szaknyelv jóformán teljes hiánya ellenére esetenként ma is használhatók.
A HERBÁRIUM
A középkor inkább sorvasztotta, mint gazdagította a természet ismeretét. Változást ebben a XV-XVI. század sodró erejű szellemi áramlata, a reneszánsz hozott. Az akkori Európa természettudósai – függetlenségre törekvő elmék – ellenőrizték, tovább fejlesztették és igyekeztek a helyi viszonyokra alkalmazni a klasszikus szerzők jórészt népi megfigyelésekben gyökerező megállapításait. A kor jellegzetes tudományos könyvei a „Krauterbuch”-ok, füveskönyvek (latinul Herbarium vagy Herbarius), melyeknek fő feladata a növények és gyógyhatásuk leírása volt, de gyakran kitértek az állatvilág, az ásványok és esetenként vegyi anyagok, eljárások ismertetésére is. A füveskönyvek gyorsan növekvő népszerűsége hatásosan segítette a tudományok demokratizálódását, ezért a Herbáriumoknak botanikai értékükön túl általános tudománytörténeti jelentőségük is volt.
Melius a Krauterbuchokkal minden bizonnyal Wittenbergben, egyetemi évei alatt (1556-1558) ismerkedett meg, hiszen valamennyi jelentős füveskönyv szerzője jóformán kortársa volt: 1530-ban jelent meg O. B Runfelds, 1542-ben L. Fuchs, 1552-ben H. Boch, 1554-ben P. A. Matthiolus, 1569-ben A. Lonicerus munkája, az újkori Európa botanikájának ma is számon tartott művei. Lonicerus új kiadásának kivételével Meliusnak már Wittenbergben valamennyi füveskönyv megismerésére lehetősége volt. A tudományok egyetemességét valló, a gyógyítást kötelességének tekintő Meliust ezek a munkák késztették arra, hogy megkezdje egy magyar nyelvű füveskönyv összeállítását. Papi kötelessége eközben Debrecenbe szólította, ott teljes erejével vetette be magát a vallási harcokba. Közben botanizált, gyűjtötte a népi növényneveket és hagyományokat, lelőhelyeket jegyzett fel, melyeket ma az első magyar florisztikai adatokként tartunk számon. A munka szerkezetén látszik, hogy több részletben, fokozódó anyag ismerettel és igényességgel dolgozott rajta: nyolc első cikke igen rövid, a 44 következő kivonatos, 70 cikk nagyjából a Lonicerus-féle munka megfelelő részeinek fordítása, 111 cikk pedig önálló megjegyzésekkel és megfigyelésekkel bővült. Ezekben a cikkekben már kritikával viszonyul forrásaihoz, bírálja az ókori szerzőket, sőt kortársait, így például Matthiolust is. Munkája – mint a füveskönyvek általában – a tudományos növényrendszerezés szempontjai nélkül, a gyakorlat igényeihez igazodva íródott.
„NEVEK ÉS TERMÉSZETEK”
A Herbárium tárgymutatója 67 fafaj és 336 lágyszárú növény latin nevét sorolja fel, a szöveges leírások azonban valójában több mint hatszáz növényfajról szolgáltatnak adatokat. Melius által ismertetett növények közül csak mintegy négyszáz fajt sikerült több-kevesebb biztonsággal azonosítani. Ne feledjük: a növényvilág áttekinthető rendszerétől, a biztos kettős elnevezések bevezetésétől – Linné korától – közel kétszáz esztendő választja el a Herbáriumot! Európa-szerte egyre nagyobb problémát jelentett az elnevezések zűrzavara, a botanikai nomenklatúra bizonytalansága. Ezzel, valamint Melius kétségtelenül hiányos növénytani ismereteivel magyarázható, hogy könyvében egy latin név alatt gyakran több növényfajt is összefog, például az Amaranthusról (De Amarantho) írva három növényt borít egy kalap alá!
Különleges értéke a könyvnek a mintegy kétezer magyar növénynév, melyeket Melius munkája a latin és német elnevezések mellett közöl. Hogy a fenti példánál maradjunk, az Amaranthus (caudatus) magyar neveként a bársonszép, szeretők füve, ázhatatlan fű elnevezéseket sorolja, de ugyanitt leírja a fonyadhatatlan füvet vagy aranyvonó füvet (ez egy Helychrysum faj) és az aranyvirágú füvet (Chrysanthemum), ez utóbbinak a sárga gyopár nevét is megemlítve. A közönséges pipacsnak (Papaverhoeas) Meliusnál tizenkét magyar neve van. A kakaslábfű elnevezés viszont tizenegy különböző növényfajra vonatkozik! Elnevezései részben idegenből fordított tükörszavak, részben eredeti népi nevek, szellemesek, képszerűek.
Gyógyításra javallott, azonosítható növényei közül mindössze négy faj gyógyászati felhasználásáról nem tudunk, a többit ma is gyógynövényként tartjuk számon. Ezek közül több mint hatvan a gyógyszerkönyvekben is szerepel, és mintegy száznegyven faj használata hivatalosan engedélyezett; tehát ez a közel négy évszázada kiadott munka magában foglalta már a ma ismert és használt hazai gyógynövényeinknek mintegy háromnegyedét. A leírások, azonosítások bizonytalansága és a hatásmódok ismeretének felületessége miatt viszont az akkori alkalmazás a legtöbb esetben távol állott a ma elfogadott alkalmazásmódtól.
A könyv tárgymutatója 327 különféle bajra és betegségre ígér orvosságot. A betegségek elnevezései ritkán felelnek meg a mai értelemben vett betegségneveknek. Feltehetően azok a betegségek kínozták leginkább a kor emberét, melyekre a kötet a legtöbb receptet adja: fogfájás és sárgaság ellen egyenként 29-29 különféle szer alkalmazható, Szent Antal tüze (orbánc) ellen 28, hurutok és hideglelés, hasfájás és rászt (lépdaganat) ellen 27-27 recept szerepel, de bőségesen ajánl gyógynövényeket hagymáz, köszvény és nátha ellen, gilisztahajtásra, sebforrasztásra, sőt a valóságban akkor még gyógyíthatatlan francu (vérbaj) ellen is.
„A KINYOMTATÁSNAK MUNKÁJA”
Melius diák korától megszakításokkal ugyan, de állandóan foglalkozott a Herbárium összeállításával, a kézirat véglegesítésében és a nyomdai munkák ellenőrzésében azonban korai halála megakadályozta. Hátrahagyott iratait özvegye vette számba, osztotta szét az ismerősök és barátok között. A füveskönyv kéziratát szerencsére Heltai Gáspárnak, férje egykori wittenbergi diáktársának juttatta. Heltai örömmel vette a jó üzletet ígérő munkát, megkezdte a kézirat nyomdai előkészítését, kiszedette, betördelte a lapjait, és bizonyára ő és segítő társai készítették el a Herbárium tudományos és gyakorlati szempontból egyaránt igen hasznos mutatóit. Közel négy évszázad távlatából visszatekintve ezek a rendszeres, gondos mutatók külön figyelmet érdemelnek. Az első „index vagy lajstrom, melyben betöknek rendi szerint, fáknak, füveknek neveket kik e könyvben meg vannak írva megtalálod”; a második lajstromban „minemű betegségekről való orvosságot akarsz tudni, ezen rendén mint jegyzéke vagyon a numerusnak, megtalálod”; két bő és többé-kevésbé pontos név- és tárgymutató, mely ma is segíti a kötetben való gyors tájékozódást.
Melius Herbáriuma Heltai kolozsvári nyomdájának egyik legjelentősebb kiadványa volt; az egykor nagy hatású könyvsiker ma nemzetközileg számontartott könyvritkaság. Egyetlen kiadásának mindössze tizenkilenc példányáról van tudomásunk, ezeket többek között Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy közkönyvtárai őrzik.
A könyv megjelenését Heltai Gáspár már nem élte meg. A kiadást felesége fejezte be, aki a kötethez írott elöljáró beszédet a következő mondatokkal rekesztette be: „ennek a könyvnek az írása és fáradsága a Jámboré (ti. Meliusé – a szerk.) volt, a kinyomtatásnak munkája és költsége az enyém. Kérem, hogy az én kicsinyded munkám is e könyvnek kiadásában legyen hasznos és a magyar nemzetségnek épületire és méltóságára.” Nem kétséges, hogy a Heltai házaspár reményeit fényesen igazolta az idő, első orvosbotanikai kézikönyvünk kiadása a hazai tudományos gondolkodás és az európai tudományos élvonal összekapcsolódását jelentette, sok tekintetben páratlan értékű munkát segített életre.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.