„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.” A zöld üdít, a bíbor élénkít, a kék lehűt, így együtt, a fehérrel is kifinomultan, furfangosan keveredve, ünnepet kínál a szemnek, érzékeknek. Feketével övezve még megkapóbb, még erőteljesebb a színkavalkád, titkokat sejtet a látvány. Nem csodálkozom, hogy első ránézésre Juhász Gyula egész másra vonatkoztatott verssora csendült meg bennem.
Mert tényleg nagyon jó a kép, és nem tudom, mit látok Dávid Júlia akrilfestményén. De találgathatok. Némi turpisság van a dologban, mert amit mutatunk, az csak egy felnagyított részlet a művésznő 2020-as keltezésű alkotásából. Ha a maga teljességében szemléljük a kompozíciót, úgy véljük, kozmikus látomást varázsol elénk. Bizonyára nem tévedünk túl nagyot. A festő A láthatatlan világ címet adta művének. Közel négy évtizede kibontakoztatott sokrétű művészetében nem ez a világlátás a legjellemzőbb, de a Szeged közelében élő, marosvásárhelyi születésű, a pályára az itteni művészeti középiskolából indult, felsőfokú tanulmányait Kolozsváron folytató, később Törökországban is gyakran megfordult Dávid Júlia mindegyre előáll olyan munkákkal, amelyek elütnek a megszokottól.
Hogy aztán mindig visszatérjen közkedvelt témáihoz, a szülőföld ihlette kincsestárhoz, az ősi örökséghez, az őstörténet, a mítoszok, az álmok, mondák, legendák, a transzcendencia kínálta fantáziadús, mozgalmas vízióihoz, a számára is oly kedves szecessziós hangvételhez.
Üvegre, textilbe, festményre álmodta ezeket, sokfelé megfordult munkáival, a legtöbb kiállítása persze Erdélyben került közönség elé, magam is méltattam jó néhányszor. De mindannyiszor örömmel hagyom bevonzani magam festményei mágikus univerzumába, valahányszor újabbakat tesz közzé a világhálós honlapján.
Nem kétséges, sok híve van színpompás, dekoratív, határtalanul szárnyaló, a merev műfaji, stilisztikai megkötéseket szürreális vonulatokban is levedlő, jelkép-gazdag művészetének. Személy szerint sajnálom, hogy az álomszerűen kötetlen, összefonódón csapongó, képzettársítón nonfiguratív, sejtelmesen áttetsző üvegfestmény-sorozata megszakadt. Szívesen találkozom tűzzománcos hangvételű munkáival is. Lenyűgözőek a tájképei is, mindig megjelenik rajtuk valami rendhagyó, koloritban, formában felszínre tőr Dávid Júlia grafikusi vénája, érvényesül bennük kiváló színérzéke.
Ő maga talán a távoli kelet, a táltosok, sámánok, a honfoglalás előtti korok és népek, népcsoportok, az ázsiai, főleg török forgatag, a letűnt civilizációk, az őselemek motívumvilágában időzik legszívesebben. Színeit, alakzatait, nyelvezetét is ezekhez igazítja. Ennek köszönhető, hogy miközben azonnal felismerhető, hogy egyik vagy másik mű az ő munkája, a tematika, a kor, az ihlető forrás jellege szerint lényegesen különböznek egymástól. Az Őrzők álma például felépítésében, tónusaiban, motívumaiban teljesen más, mint a szintén akrillal vászonra festett Paziriki kincsek, vagy az atlantiszi legendához hasonló, fantázia szülte Lemúria tengeri álomképe. Sok olyan műve van Dávid Júliának, amelyek arra késztetnek, hogy többlet információt keressünk hozzájuk. A Fénymag és más magyar népi indíttatású alkotásai vegyes technikájukkal, például horgolt vagy csipkés betétekkel is jól érzékeltetik, jelképeik, díszítő elemeik abból a hagyománytárból vétettek, amelynek megőrzése, továbbadása a művészi elhivatottság egyik legmeghatározóbb összetevője. Bármerre járt is eddigi kacskaringós életpályáján, Dávid Júlia erről sosem feledkezett meg.
