Szále László beszélgetése Borsi-Kálmán Béla történésszel az Élet és irodalom 31., 2021. augusztus 6-i számában.
Az MTA doktora, az ELTE nyugalmazott professzora 1990 és 2015 között három diplomáciai kiküldetést is vállalt, egyet Bukarestben, kettőt Párizsban. A magyar–román–francia viszony kutatója, elsősorban a legutóbbi három évszázad nemzetfejlődési folyamataira – és konfliktusaira – összpontosítva. S a cseppben a tengert: a Bánságot és Temesvárt a magyar fejlődés szimbolikus terének tekintve vizsgálja e soknemzetiségű térség bonyolult etnikai és identitásképleteinek változásait – máig ható tanulságokkal.
– Nemrég jelent meg a Kisfiúk a nagy viharban című monográfiája, amely egy koncepciós perről szól, az 1919–1920. évi temesvári leventeperről. S úgy tudom, a Kortárs Kiadónál készül a javított, új kiadás. Nem sokkal ezelőtt engedték feltételesen szabadon a száz évvel később ugyancsak koncepciós perben – terrorizmus vádjával – elítélt kézdivásárhelyi Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. Véletlen volna az egybeesés?
– Első megközelítésben nyilván teljesen véletlenszerű, ám más a helyzet, ha a térségünkben változatlanul érvényben lévő francia vétetésű nemzetépítési/államszervezési és nemzettudati fogalmakból – s főként politikai reflexekből – indulunk ki. Konkrétabban: addig, míg a jelenlegi geostratégiai keretek – durvábban: a több mint másfél évszázada zajló magyar és román állam- és nemzetépítési rivalizálás „trianoni” lezárása és 1947-es megerősítése nyomán kialakult szemléleti beidegződések, klisék – nem változnak, addig hasonló „történetek” bármikor előfordulhatnak. Végeredményben én is, akárcsak családtagjaim, egy lényegében ugyanarra a kaptafára szabott, a román kommunista vezetés legfelsőbb szintjein elhatározott, országos szintű „koncepciós per” következményeként lettünk magyarországivá. Apámat ugyanis „1956-os nacionalista/soviniszta szervezkedés” ürügyén mozdították el 1958 októberében a szinérváraljai magyar tannyelvű általános iskola igazgatói posztjáról, s ennek folyományaként kezdtünk 1962 nyarán – úgymond – új életet a „maradék” Magyarországon.
– Lát hasonlóságot a két perben azon kívül, hogy konstruáltak?
– Annyiban igen, hogy a föntebb említett francia típusú államigazgatási reflexek és nemzettudati sémák értelmében a román hatóságok és titkosszolgálati agytrösztök – 1920 elején Nagy-Románia létrehozásának egyik kulcsfiguráját, Alexandru Vaida-Voevod kormányfőt is ideértve – mindkét mozgolódásban a román állam integritása ellen irányuló veszélyes szervezkedést láttak, s ekként is léptek fel ellene 1919/1920-ban, akárcsak egy évszázaddal később.
– Mi motiválta a könyv megírására? Ön találta meg a témát, vagy a téma önt?
– Inkább az utóbbi. 1991 januárjáig az égvilágon semmit sem tudtam a temesvári „leventék” regényes históriájáról. Mint ahogy arról sem, hogy Antall József külpolitikai főtanácsadója, néhai O’sváth György hosszú ideje keresett egy olyan szakembert, aki ezt a feledésbe merült eseménysort rekonstruálni tudja, egyszersmind megrajzolva ifj. Niamessny Mihály (1902–1925), a temesvári diákösszeesküvés emblematikus vezetője hiteles portréját. Aki elsőszülött gyermeke kora ismert írónőjének, a macedo-román családból származó Manaszy Margitnak – O’sváth György és Zlinszky János neves alkotmányjogász nagyanyjának. Más szóval: hősünk O’sváth nagybátyja!
– Némiképp távol áll ez a téma az ön kutatási területétől, vagy tévedek?
– Attól függ, honnan nézzük: ha első, a Kossuth-emigráció és a Kárpátokon túli román politikai elit kapcsolatrendszerét (1849–1867) feldolgozó témámat vesszük alapul, akkor kétségkívül van mintegy fél évszázados időbeli eltolódás (décalage). Ám ha e kutatások eredményei felől vizsgálódunk, a kép már sokkal kedvezőbb. 1980 körül ugyanis főként a Klapka-hagyaték háromesztendőnyi levéltári kutatása során olyan tényekre és összefüggésekre bukkantam, amelyek addig jobbára elkerülték a magyar historiográfia figyelmét. Például, hogy a magyar történeti és politikai gondolkodásból – néhány közhelyet leszámítva (például „bizantinizmus”, „balkáni elmaradottság”) – lényegében hiányzik a Kárpátokon túli románság. Moldva és Havaselve – 1859-től: Ó-Románia/a Regát –, s kivált az elit, és még inkább ennek a nagyrészt görög és macedo-román származású, fokozatosan románná, román hazafivá váló politikusi gárda gondolkozásmódjának/mentalitásának valós ismerete.
– Ők volnának azok a híres, nálunk mindig jobban politizáló „fanarióták” utódai?
– Igen, és úgy gondoltam: meg kell fordítani a nézőpontot és Bukarest felől szemlélődni! Magyarán: szakítani kell a korábban kizárólagossá vált Erdély-központúsággal, a „transzilván prizmával”, s alaposabban meg kell vizsgálni a regáti társadalomfejlődés alaptendenciáit és a román oligarchia etnikai, szociológiai és mentális erővonalait. E kutatásaim során nem csupán e „késő fanarióta világról és politikacsinálásról” lett némi fogalmam, hanem akaratlanul is meglehetősen elmélyültem az emigrációs tárgyalások magyar főszereplőjének élettörténetében. Aki a közvélekedéssel ellentétben nem Kossuth Lajos volt, hanem a temesvári születésű Klapka György tábornok. Klapka pályaképe kapcsán akaratlanul is komoly fogódzókra tehettem szert a bánsági vegyes etnikumú polgári érdekű népesség integrálódása, civilizálódása s ezzel egyidejűleg 1867 és 1918 között végbement önkéntes magyarosodása tárgyában. Vagyis, utólag tudatosítva: a polgári származású, európai hírű katonai és közéleti karrierjét hihetetlen érvényesülési vággyal, okos helyezkedéssel, átgondolt „piár-tevékenységgel” megalapozó „komáromi hős” bonyolult személyiségképlete volt a kulcs. De mondhatnám akár lakmuszpapírnak is, mert az ő ösztönös vonzódása a magyar arisztokráciához segített hozzá, hogy megértsem: mi is volt az ellenállhatatlan vonzóerő, amely a presztízshierarchiában „felfelé” iparkodó különféle rendű és rangú, „vegyes ajkú” embereket a polgári átalakulás legreményteljesebb időszakában ösztökélte. S ha már a „lakmuszhasonlat”: a román világ és nyelv ismerete és a gyerekkori kisebbségi lét élményanyagának „cseppjei” nekem is segítettek, hogy erre az elfeledett temesvári históriára „rálocsolva” annak színeváltozásait megkíséreljem összerakni, mi történt – és főként miért.
– A Temesi Bánság sok nemzetiség szülőföldje, magyarok, románok, németek, görögök (macedo-románok), zsidók, örmények, szerbek és bolgárok éltek itt együtt évszázadokon át, valóságos együttélési laboratórium. Mi izgatta ebben, az identitások természete, vagy inkább az együtt vagy egymás mellett élés formáinak, a kultúrák, mentalitások egymásra hatásának, a hasonulásoknak, a természetes és erőszakos asszimilációknak a vizsgálata?
– Kérdésfelvetéseim megválaszolásához át kellett tekintenem, milyen demográfiai, településtörténeti, szociológiai és mentális folyamatok mentek végbe a Temesi Bánságban az 1716 – Temesvár visszavétele – és Trianon között eltelt két évszázadban. Kutatásaimnak az volt a – számomra is meglepő – eredménye, hogy Európának etnikailag egyik legkevertebb régiójában nem az történt, amit a bécsi kormányzat hatalmi szándékai előirányoztak – meglehetősen nyíltan s tudatosan. Vagyis nem az ortodox hitű szerbeket és románokat elviselő, a zsidókat megtűrő, a magyarokat viszont (felekezeti különbség nélkül) sokáig nemkívánatos elemeknek minősítő, többségében német nyelvű és kultúrájú tartomány alakult ki. Az 1867-es kiegyezés és az 1918-as összeomlás között olyan erőteljes „kaliforniai méretű” iparosodás, civilizálódás/polgárosodás s egyszersmind spontán magyarosodás zajlott itt le, amelynek következtében az 1910-es népszámlálás hajszálra ugyanazt a számarányt hozta, mint a „történelmi ország” egészében: Temesvár népének 54 százaléka magyarnak vallotta magát, a város lakosságának körülbelül tíz százalékát kitevő zsidóságot is beleértve!
Ezért tartom én Temesvárt a magyar fejlődés szimbolikus terének, ahol, „mint cseppben a tenger”, mindaz megtörtént és tanulmányozható – kicsiben –, ami a régi Magyarország csaknem minden más régiójában szintén bekövetkezett. Az izgatott leginkább, amire Klapka személyiségképlete kapcsán föntebb már utaltam: mi volt az a modell, amely szerint ez a folyamat sokáig – lényegében egészen 1920-ig – oly ígéretesen haladt, hogy szinte ellentmondott a „történelmi ország” a 150 esztendős török hódoltság pusztításaival nagymértékben összefüggő kedvezőtlen demográfiai és etnikai adottságainak, következésképpen francia mintájú nemzetépítési aspirációinak.
– És mire jutott?
– A dolog nyitja a hungarus gyökérzetű magyar (köz)nemesi modell volt! A vármegyei nemesség, különösen annak felső, ún. bene possessionati rétegéhez való hasonulás, viselkedésnormáinak, stílusának, életvitelének, a presztízshierarchiának az átvitele, mintáinak ösztönös követése az a dinamikus vonzó- és felhajtóerő, amely a Bánság és Temesvár lényegében minden polgári érdekű rétegét potenciálisan s persze hosszú távon magyarrá tette (volna), szinte teljesen függetlenül attól, hogy melyik magyarországi népcsoportból származott. Ebben az összefüggésben gyakran idézem Halmos Károly kollégám frappáns véleményét: „a nagymértékben követett politikai szerepideálok Magyarországon a nemesség ideáljához álltak közel, vagyis a Verbürgerlichtung értelmében vett magyar polgárosodás tulajdonképpen »nemesedés« (Veraldeligung) volt”.
– Nemesedés?
– Ugyanannak a középkori gyökerű – eredetileg meritokratikus alapon nyugvó –, a presztízshierarchiában emelkedni vágyó (közrendű)emberek spontán törekvése a nemesi státusz elnyerésére, amit a magyar történetírás a reformkor óta „polgári átalakulásnak” nevez, de többnyire homályban hagyja, hogy ez lényegében ugyanannak a társadalomtörténeti folyamatnak egy újabb, kicsit megtévesztő módon átcímkézett következő lépcsőfoka, amelyben elvileg ugyanúgy a nemesi és polgári értékvilág keveredése zajlott le – 1920-ig nagyon ígéretesen –, akárcsak az ebben is mintának tekinthető francia fejlődésben. S amelynek végigfuttatására nekünk, magyaroknak, nem adott időt a történelem. Ezért lett mindez – ez a bezápult, eltorzult befejezetlenség, katyvasz – mai engesztelhetetlen vitáink, meghasonlásaink és „szekértáboraink” kimeríthetetlen tárháza.
– Visszatérve a könyvhöz: valóban olyan jelentőségű volt ez a leventeper, hogy érdemes volt – többszöri nekifutásra – évtizedeket szánni a kutatására és ötszáz oldalt a megírására?
– Nem a „Levente-pör” maga az igazán jelentős, hiszen alig több tizenhat-tizennyolc éves temesvári „kisfiúk” gyermeteg álmodozásánál, amatőr módon szervezett románellenes összeesküvésénél, amelyet nem volt nehéz a Temesvárra 1919 augusztusában bevonult két román hadtest és a velük érkezett katonai elhárítás embereinek felgöngyölíteni.
A per alkalmat és ürügyet kínált nekem annak kiderítésére, miért volt olyan életbe vágóan fontos a román hadbíróság elé állított ifjaknak városuk (Temesvár), régiójuk (a Bánság) és hazájuk (a történelmi, „integer” Magyarország) megvédése. Miért vitték vásárra a bőrüket, miért vállalták a sokszor kegyetlen bántalmazásokat a kihallgatások során? Miért nem adták fel egymást? Mi volt az a mindent felülíró érzés, hogy akár az életüket is odadobják, ha szükséges? Ez természetesen költői kérdés, amely attól nyer különös súlyt, hogy a családtörténeti vizsgálódásaimból egyértelműen kitetszik: bár elég sokan már magyar nevet viseltek, elsöprő többségük etnikailag nem volt magyar származású! A „kis vezér”, ifj. Niamessny Mihály sem.
– Akárcsak a „legnagyobb magyarok”, az aradi vértanúk.
– Valóban. De nemcsak a fiúk s viselt dolgaik merültek feledésbe, hanem az a mű is, amely történetüket megörökítette. Már évek óta dolgoztam az összeesküvés eseménytörténeti rekonstruálásán, a résztvevők családjának prozopográfiai átvilágításán, amikor – nagyon későn, 2005 elején – tudomást szereztem róla, hogy a neveket egy-két kivétellel megváltoztatva a „cselekmény” vázát maga Niamessnyné Manaszy Margit írta meg először Kislányok a nagy viharban című, 1937-ben kiadott bestsellerében.
– Az ő emlékének adózik a címválasztás?
– Igen. És a fiúknak, akik a Kossuth Lajos és társai által megálmodott „virtuális Magyarországért” – egy, az 1789-es francia mintánál élhetőbbnek, demokratikusabbnak elgondolt mintaország ideájáért (természetesen a „szentistváni határok” megőrzésével) – szemrebbenés nélkül álltak volna mindannyian akár a kivégzőosztag elé is! Némiképp leegyszerűsítve: helytállásuk számomra azt az üzenetet hordozta, hogy mit jelentett 1920-ban magyarnak lenni, s – kicsit elvontabban és időben kitágítva – azt, hogy „mi a magyar”.
– Érdekes még az, hogy „mi a magyar”? Mostanában mintha valamiféle identitásháború folyna. Vagy -versengés: mely identitások fontosak, s melyek kevésbé. Úgy fest, ebben a nemzeti identitások egyre kevésbé számítanak. Az Európai Unió minden kisebbégi jogért határozottan kiáll, de mintha eltolná magától a nemzeti kisebbségek ügyét. Vajon miért? Nem akar darázsfészekbe nyúlni, vagy úgy véli, a nemzetiségi másság lejárt lemez, a jövő a nemzetállamok és a nemzeti identitások – lassú? gyors? – eltűnése?
– Ezeken a dolgokon párizsi diplomataként kezdtem el gondolkozni. 1999 és 2003 között külpolitikai elemző, 2011 és 2015 között a francia belpolitika „gazdája” voltam. Gyakran érzékeltem, hogy sem a továbbra is jakobinus, központosító jellegű francia nemzetfelfogás, sem a még mindig a napóleoni „gloire” bűvkörében élő önszemlélet nem változott alapvetően, pedig épp franciaországi misszióim idején vett nagyobb lendületet az Île-de-France által korábban sikeresen elnyomott regionális és etnikai tudatok és nyelvek (provanszál, baszk, breton, elzászi, korzikai etc.) reneszánsza. Továbbá ugyanez idő tájt haladta meg a „kritikus tömeget” a maghrebi (észak-afrikai arabok és berberek), valamint fekete-afrikaiak száma, akik akarva-akaratlanul új „bevándorló kisebbséget” alkotnak, ráadásul olyant, amely főként muszlim vallása és a „bennszülöttekétől” nagyon eltérő szokásai és értékrendje miatt mind a francia törzslakosságot, mind a XX. század elejétől sikeresen integrálódott, egy-két nemzedék alatt teljesen beolvadt keresztény gyökerű európai (spanyol, olasz, portugál, lengyel) eredetű „újfranciákat” egyaránt erősen irritálja. Ráadásul Franciaország a gazdaságilag jóval erősebb Németországgal magát egyenrangúnak vélve az EU másik vezető hatalmának tekinti magát, amelyet dicső múltja arra predesztinál, hogy az „Egyesült Európa” szellemi és politikai iránytűje legyen, illetve maradjon. Holott, ha a francia elit nem talál megnyugtató választ a föntebb vázolt alapkérdésekre, s nem képes új „társadalmi szerződést” kidolgozni, nem biztos, hogy megússza polgárháború nélkül, amelynek következményei az egész EU jövőjére nézve beláthatatlanok. Épp a Kisfiúk a nagy viharban egyik passzusát idézve, a „helyzet” inkább úgy áll, hogy „a második évezred elejére megszűnt a francia társadalom és polgárság közel két évszázadon át érvényes minta- és modelljellege. Franciaország maga is gyökeres átalakításra, átgondolt reformokra szorul.”
Ilyen körülmények között a brüsszeli bürokratáknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, semmint hogy „finom distinkciót” alkalmazzanak, mondjuk az „őshonos” kisebbségek, például a székelyek, a katalánok és a dél-szaharai övezetből, Szíriából, Afganisztánból százezerszámra érkező „gazdasági bevándorlók” között. Pedig ezeket a kérdéseket nem lehet sokáig a „szőnyeg alá söpörni”, mert robbanásveszélyesek. Épp azért, mert végső soron új és régi identitások konfliktusát generálják nemcsak Európában, mindenütt, az egész világon.
A szerkesztő megjegyzése
Lásd lapunkban Borsi-Kálmán Bélának egy életrajzi elemekben bővelkedő korábbi interjűját ITT.
