Arra kér az Új Hét szerkesztője – talán nem baj, ha bevalljuk: ismeretségünk okán –, hogy ha már médiaszakos egyetemi hallgató vagyok, vessek papírra egy kis elmélkedést az idegen szavak használatáról nyelvükben. Eszembe jutott, hogy hiszen néhány évvel ezelőtt pont erről írtam egy kis fejtegetést egy pályázatra. Átnéztem, lássuk, mi lesz belőle.
„Az esszék terjedelme kérjük, 8-12000 leütés között legyen.” – olvasható a versenykiírásban. Akárhogy is kerestem, csak karakterszámlálót találtam a szövegszerkesztőben. Vajon ez megegyezik a leütéssel? Nagy valószínűséggel igen. Annyira megszoktuk ilyen helyzetekben a karakter szó használatát, hogy kisebb problémát jelent a leütés értelmezése. Hiába, a számítástechnika nyelve megköveteli a nem feltétlenül magyar eredetű szavak értését. Megállapításunk találkozik a Kosztolányi Dezső által feszegetett kérdéssel, egyúttal aktualitását is bizonyítja: helyes-e, hogy anyanyelvünket idegen szavakkal „mérgezzük”?
„Az idegen szavak nemcsak afféle külső szépséghibák, nemcsak afféle pörsenések a nyelv testén. Belső betegségre vallanak.” – írja Kosztolányi. Szépirodalmi igényű megszövegezésével a kijelentés számos értelmezési utat megnyit az olvasó előtt, többféle megközelítést tesz lehetővé.
Az első kérdés mégsem a metaforái kapcsán merül fel, hanem a nyelvészet területéről származó szakkifejezésére vonatkozik: mit nevezünk idegen szónak? Erre nem lehet pontos választ adni: „Az idegen szavak esetében ráadásul el kell dönteni, hogy nyelvünk mely szavait minősítjük ilyennek. Egyszerűnek tetsző, de lényegre tapintó meghatározás: idegen a szó, ha a magyar anyanyelvűek nagy többsége annak érzi. Vagyis nem az eredet a döntő, hanem a nyelvérzék ítélete. Mert német eredetű a cél, példa, erkély, cérna, bognár, de idegennek aligha érzi őket valaki, mert már igen régen élnek velünk, hangrendjük és hangalakjuk a törzsökös magyar szavakéhoz idomult. Nem úgy a kalucsni, lichthóf, svindli vagy cugehőr – ezeket mindenki habozás nélkül idegennek minősíti, mert nem oly régen érkeztek, és még nem volt idejük magyaros ruhát ölteni.” (Tótfalusi István: Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára; a továbbiakban több példánk ebből a glosszáriumból származik.)
A fenti meghatározásból több érdekes tény is kiderül. A külföldi és magyar eredetű szavak közti különbségtételt nagyrészt a nyelvérzékünkre bízza. Ráadásul, ahogy az idők, korok változnak, úgy változik a nyelv is. Ez az idegen szavakkal összefüggésben is érvényes. Mikor egy-egy új, addig ismeretlen, esetleg nem is magyar eredetű kifejezés kerül a nyelvbe, biztos, hogy az idegen szavak listáját gyarapítja. Néhány évtized múlva azonban annyira beépülhet, megszokottá válhat, hogy csak nagy erőfeszítéssel vesszük észre külföldi eredetét. Hogy néhány példát említsek: francia eredetű szavak a rúzs, a blúz, a rím, a reklám. Az olasz nyelvből többek között a narancs, a saláta, az istálló, a rizs kifejezéseket vettük át. Angol nyelvből beépült szavaink például a sport, a film, a póni, a tenisz. E szavak közül sokról nehéz lenne nyelvérzék alapján megállapítani, hogy nem magyar eredetűek.
Nekünk sem kell szégyenkeznünk, hiszen magyar kifejezések is gazdagítanak más nyelveket. Például: a francia shako (csákó), sou-tache (sujtás), hussard (huszár) vagy az amerikai itsy-bitsy (ici-pici). Ebből is látszik, hogy milyen változatossá teszi egyik nyelv a másikat. Miért lenne ez rossz bármelyik fél számára? Szerintem inkább csak előnyükre válik.
A nyelvek kölcsönösen bővíthetik egymás szókincsét, ha a beszélők nyitottak erre. A kultúrák különbségei miatt nem ritka, hogy amire az egyik nemzetnek nincs szava, azt a másik négy-ötféleképpen is ki tudja fejezni. Az eszkimók például olyan különleges kapcsolatban állnak a hóval, hogy nem elégszenek meg egy szóval, ami erre a természeti jelenségre utal. Nehéz lenne megszámolni, hogy hányféle nyelvi fordulat áll rendelkezésükre, hogy minél pontosabban és szofisztikáltabban fejezzék ki azt, hogy „hull a hó”. Különbséget tesznek például a kis- vagy nagy pelyhekben, illetve a gyorsan vagy lassan hulló hó között – ez már legalább négy eltérő kifejezés.
A nyelvek keveredése nemcsak a mindennapi beszédben, szóbeli kommunikációban jelenik meg, hanem a szépirodalomban is. Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művének előszavában felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy külföldi szavakkal tarkította versét. Ezt meg is indokolja azzal, hogy az idegen szavak változatosabbá teszik anyanyelvünket. „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam úgy; osztán szegény az magyar nyelv! az ki históriát ír, elhiszi szómat.” És valóban, ha figyelmesen olvassuk a sorokat, sok furcsán, idegenül hangzó szót találhatunk bennük. Például: hostád (külváros), zofra (szőnyeg), mamuz (sarkantyú). Ha magyar irodalmunk egyik legfontosabb, legmeghatározóbb műve is él a nyelvkeverés lehetőségével, akkor vajon tényleg olyan nagy hiba az?
Zrínyi jól fogalmaz, szebbnek gondolja így a nyelvünket. Ebben a kijelentésben benne van, hogy a magyar önmagában is szép, de ha más szavakat keverünk bele, még színesebb lesz. Ez tehát nem azt jelenti, hogy néhány szót mellőzünk, és kicseréljük őket külföldies megfelelőjükre, hanem azt, hogy még több kifejezést használunk a változatosság kedvéért. Zrínyi műve mellett a másik költemény, amely igen fontos szerepet tölt be a magyar emberek szívében: a Himnusz. Láthatjuk, hogy Kölcsey Ferenc sem veti meg az idegen kifejezések használatát a kifinomultság érdekében. A legszembetűnőbb talán ez a sor: „Zászlónk gyakran plántálád vad török sáncára”. A költő a plántál igét használja gondolatainak kifejezéséhez, pedig mondhatná azt is, hogy tűzöd, odaerősíted. Ennek a szóválasztásnak az okát szintén a magyar nyelv színesítésében, változatossá tételében látom. Sokkal szebben hangzik a fent említett sor, mint például a „Zászlónk gyakran tűzöd vad török sáncára”, ráadásul, ha nyelvérzékem nem csal, a sánc sem tősgyökeres magyar szó, és rengeteg magyarosabb szinonimája létezik, például: árok, mélyedés stb.
Az előző két gondolatot összegezve arra a következtetésre juthatunk, hogy a nem magyar eredetű kifejezések használata gyakori a hazai irodalomban, és nemcsak hogy nem „mérgezi”, hanem éppen hogy építi, segíti a választékos kifejezésmódot. Ha ez az irodalomunkban is megjelenik, nem csoda, hogy mindennapi beszédünkben is fellelhető. Amikor azt mondjuk, hogy parajfőzeléket eszünk, jól tudjuk, hogy az spenót, csak egyszerűen a németnél szofisztikáltabbnak (újabb külföldi eredetű szó), érdekesebbnek érezzük a franciás megfelelőjét. Az idegen eredetű változatok is beilleszkednek egy-egy szinonimakörbe, és stílusértékük befolyásolja jelentésüket, azaz használatukat.
Mindezek mellett Kosztolányi attitűdje nem páratlan. Korábban is volt rá példa, hogy a magyar értelmiség nem fogadta el nyelvünk „tisztátalanságát”. Ez az időszak a nyelvújítás kora volt, amely tágabb értelemben az 1770-es évektől 1870-ig tartott. A nyelvújító mozgalom több célt is kitűzött: egyszerűsítés, a nyelv megtisztítása és talán a legfontosabb: új szavak létrehozása. A nyelvi purizmus hívei az idegen szavak magyar nyelvbe történő beépülésében egyértelműen negatív hatást láttak, a nemzeti karakter elhalványulását tulajdonították nekik. A korszakra jellemző erős nacionalista szemlélet ellenére mégis érvényesülhetett az új szavak létrehozásában az idegen nyelvekhez való odafordulás. Vagyis nemcsak nyelvjárási szavak terjesztésével (pl.: betyár, idom), régi szavak felelevenítésével (például Gyula, Géza), szóelvonással és szóképzéssel (például kapál – kapa, híg anyag-higany), hanem idegen szavak átformálásával (például fauteuil – fotel) is igyekeztek magasabb szintre emelni a magyar nyelvet. Tehát az a különös helyzet állt elő, hogy a magyar nyelv jobbítása érdekében – ami végső soron a magyar nemzet identitásának megerősítését célozta meg – leginkább az idegen szavak beépítése járt sikerrel.
A legképtelenebb, legfurcsább szavak talán szóképzés útján keletkeztek. A Mondolat című gúnyiratban összegyűjtötték azokat az új kifejezéseket, amelyeket nem sikerült meghonosítani, elfogadtatni absztrakt jellegük miatt. Ezek közül néhány példa: éleny – oxigén, csucsag – piramis, forgony – elektromotor. Az ok, amiért ezek a kifejezések elfogadhatatlannak minősültek vagy feledésbe merültek, valószínűleg az volt, hogy a nyelvújítás vezetői rétegét értelmiségiek, irodalmárok tették ki, akik szubjektív véleményüket helyezték előtérbe. Ez a körülmény sok mindent elárul a szavak életéről: nem elég egy kifejezés beépüléséhez, ha néhány ember elfogadja azt, mert a nyelv önmagában nem létezik, beszélői alkotják, alakítják saját kényük, kedvük szerint, és mint mindenben, ebben is a többség akarata dönt.
Ha már itt tartunk, erdélyi származásomnál fogva kötelességemnek érzem kissé részletesebben kifejteni, amit korábban mondtam: hogy az idegen szavak tervezetlenül kerülnek be nyelvhasználatunkba. Magyarnak azt a nyelvet gondoljuk, logikusan, amit Magyarországon használnak az itt élők, de ez korántsem így van. Hazánk szétszabdalása miatt sajátságos a helyzetünk. Több szomszédos országban jelentős a magyar lakosság száma, és az ott élők a környezet hatására nem ugyanazt a magyar anyanyelvet beszélik, mint mi, akik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kisebbségként élünk hazánkban. A külhoni magyarok beszédének különbözősége többek között abból fakad, hogy mindennapjaikban nagyon gyakran kényszerülnek használni az adott ország hivatalos nyelvét, a többség anyanyelvét. Így kifejezésmódjukba rengeteg olyan szó keveredik, amely a lakhelyükön használt nyelv egy magyarosított kifejezése. Saját (erdélyies) szóhasználatomból tudok érzékletes példákat mondani: jaurt – joghurt, butélia – gázpalack, vineta/vineté – padlizsán. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy hasonló kifejezéseket használtam, és értetlen szempárok szegeződtek rám. Mivel nekem ezek a szavak teljesen természetesek, én is csak ugyanilyen értetlenséggel tudtam reagálni arra, hogy ismerőseim, barátaim nem értik őket. Jó vagy rossz-e ez a fajta nyelvkeveredés, nem lehet pártatlanul megítélni, de akárhogy is van, nem tehetünk ellene.
A nyelv – miként arra a kései Wittgenstein rávilágít – az emberi világot és megértést pontosan kifejező közeg, mely csalhatatlanul megnyilvánítja a kultúra összes változását, követi a társadalmi folyamatok minden apró rezdülését.
Hasonló az álláspontom az angol nyelv rendületlen térhódítása, más nyelvekbe történő beépülése kapcsán is. Ma, amikor rengeteg ember él vagy dolgozik külföldön, beláthatjuk, hogy a nyelvek, szavak, kultúrák keveredése elkerülhetetlen. Mivel a hivatalos világnyelv az angol, a legtöbb információt ezen a nyelven kapjuk, nem csoda, hogy főleg az angol szavak, kifejezések épülnek be a többi nyelvbe, a magyarba is. Magyar fiatalok ezrei kommentelnek, lájkolnak, diszlájkolnak, okésan érzik magukat. Nem véletlen, hogy ez a generáció keveri leginkább a két nyelvet, hiszen ők azok, akik a legtöbbet használják az internetet, és ezeket a kifejezéseket akaratlanul is beépítik a mindennapi beszédükbe.
Nevezhetjük őket pörsenéseknek, de amire szerintem Kosztolányi metaforája, a betegség vonatkozhat, az valójában nem e szavak más nyelvekbe való bekerülése és elterjedése, hanem a félreértelmezésük vagy nem odaillő alkalmazásuk. Tipikus esetei ennek a „bacon szalonna”, vagy a „CD lemez”. Ezekben a kifejezésekben ugyanis mindkét szó ugyanazt jelenti, tehát elég lenne csak az egyiket használni. A nem odaillő használatot, azt hiszem, nem kell sokat magyarázni: vizsgadolgozatba nem írhatunk olyan külföldi eredetű kifejezéseket, amelyek például a barátokkal, családdal való chatelés (csetelés? – még egy nem magyar származású szó) társalgási nyelvezetébe illenek. A szavak, kifejezések – wittgensteini fogalommal élve – nyelvjátékokhoz rendelődnek, azaz társadalmi elvárások, közösségi normák határoznak arról, hogy a különböző beszédhelyzetekben, szövegtípusokban milyen szavakat, kifejezéseket használhatunk.
Kosztolányi Dezső kijelentésével tehát részben egyetértek, de sokat gondolkodom rajta. Nem én vagyok az egyetlen, hiszen például Schöpflin Aladár Nyelvművelés című művében szintén Kosztolányi gondolatával foglalkozik, véleményt alkot róla: „nem ijedek meg, ha egy csomó idegen szót találok a magyar nyelvben, ellenben, ha azt hallom Kosztolányitól, hogy 6000 idegen szó helyett kellene magyar szót csinálni, kicsit megborzongok. Kettőnk közül én bízom jobban a magyar nyelv életerejében és egészségében. Ha abból következtetek, hogy a két-három emberöltő alatt milyen kevés új szót sikerült meghonosítani, akkor nem tudok hinni az új purizmus nagy eredményeiben.”
Mindkét alkotó álláspontja helytálló, de én inkább Schöpflin Aladárral értek egyet, az ő véleményét osztom. A nyelv folyamatosan változik, és éppen ez a szép és csodálatos benne. Ezt a fejlődést nem akadályozhatjuk, mivel a különböző korok különböző szóhasználatot és beszédstílust követelnek meg. Mindezek tudatában legkönnyebb megoldás elfogadni, amit a múlt, a jelen és a jövő hoz. Hallgassunk Schöpflin Aladárra, és bízzunk a mi szép magyar nyelvünk erejében!