Id. Zeyk János (1785–1860) azok közé az erdélyi értelmiségiek közé tartozott, akiket a XIX. század harmincas és negyvenes éveiben fellendülő reformmozgalom céljai és a kor liberális eszméi lelkesítettek.
Sokoldalú s a maga korában népszerű író volt. Mint szépíró elsősorban a híres kortársaihoz írott költeményeivel s történelmi témájú romantikus drámáival tűnt ki, mint reformer közíró pedig útinaplóival. Egyike volt azoknak, akiket Bölöni Farkas Sándor példája ösztönzött. De Bölöni Farkastól eltérően, Zeyk János hazájában kereste a polgári haladás nyomait, s ennek érdekében járta be Erdélyt és a Bánságot. Felismerve a feudalizmus tarthatatlanságát, bírálta az elmaradott társadalmi és gazdasági viszonyokat és intézményeket, hogy annál szívesebben fedezze fel a fejlődés olyan eredményeit, mint a jó utak, a korszerűsödő fürdők és vendégfogadók, a manufaktúrák és a kereskedelem. Ugyanakkor szenvedélyes gyűjtő volt, akit minden érdekelt, ami a múltból a művelődéstörténet fogalom körébe sorolható. Lemásolta az útjában felfedezett római kori feliratokat, felkereste s írásaiban megörökítette a nevezetes csaták színterét. Sokirányú érdeklődésről vallanak bánsági utazásának itt következő sorai is.
E. A.
Karánsebes
A rónán fekvő csinos, mintegy 3000 lakost számláló kis katonavárost délről a középrendű, itt Temesbe ömlő Sebes folyama mossa. Van három: egy katolikus, egy rác és egy román szép temploma, mindenik tornyos. Fődísze a pompás katonaiak, osztályvezérkari, katonahivatali lakok, katonaiskolák, derék vendégfogadók.
Itt van a karánsebesi gyalog román–illír határőrezred fő állomáspontja. Ezen kivül léteznek még: hídvám hivatal, útlevélvizsgálás és postaállomás.
Népe aranymosással is foglalkozik. Völgye híres nagy csigák terméséről, erősségeiről és római út-nyomairól, keletre amik a hegyen innen álló úgynevezett Ovidius-tornyáról, hol a száműzetett költő – a monda szerint – szállásolt.
Miután Karánsebest elhagytuk s Újkazán vagy Svábsebesen, Bukinon, Sadován, Armoenison, a postaállomásos Teregován, a katonaiskolás Domsián, Korninán, Krusevkovceven, Plugován, Bélaréka folyóján – és itt márványhídon – átszállottunk, mély völgy fenekéből fölviláglott
Mehádia
A Karánsebesnél kisebb, 1500 német s román lakost számláló városka, szinte csak egy utcára szorulva, erdős, kopár-szirtes hegyekalján nyúlik el. A fölötte függő Skrassic magas kőszirt – mely szakadozott romjaival derekát fenyegetni látszik – regényes tekintetet ad a városnak, és igen jó csörgő vízzel látja el. Szemközt a nagyszirttel és a város átelleni oldala fölötti törpébb dombon négy cifrakereszt ünnepélyesen szenteli mega zöld gyepes sima halmot, melynek talpát a várost átfolyó Bélaréka sebes hullámai csapkodják. Fölöttük két álló vámoshíd kapcsolja össze az ellenpontokat. Jobbról az erdőhegy szikláit ostromló hat öl magasságú Zuhany méltó a megtekintésre.
Egy katolikus és egy román templom tornyai emelkednek fel a mély völgyből. Apróbb üzletel közül kitűnőbbek: a kisded katonaiak és iskola, só- és más raktárak, a királyi harmincadi áru- és veszteglési épületek, hídvám-, áru- és útlevélvizsgálati intézetekkel és postaállomással Római út-, római s magyar arany-, ezüst-, rézpénz-maradványok is léteznek itt.
A gyalog román határőrezred mehádiai századának e fő állomásáról kiindulván egy óranegyed alatt értük el a jelfát, melynek fekete bal karára fehér betűkkel ez van írva: Weg in die Herkulesbader, s hasonló jobbról az irat: Weg nach Altorsova; láthatólag mutatják az utat Herkulesfürdő és Ó-Orsova felé. Az orsovai sziklába vágott úton a Dunáig mind a nagy Cserna jobbpartján s völgyén menve, Toplec mellett az ezen helységgel átellenben fekvő s attól csak a Cserna által elválasztott Jorgován nevet viselő kőszirthez érénk. Egy magas szikla, merő falként, tetejével bukóállásban hajol be itt az út fölött, derekához mintegy támaszul több mint húsz ölnyi hosszú, három ölnyi vastag, s közel négy ölnyi boltozati íveket emelő óriási kőfal lapul. Mészből és téglából maga is kősziklává tömörülve a felületével hajdani út vagy vízvitel rom alapját képezi. A bábeli rom alja mellett vonul el a szép országút, melynek a magas, meredek és sziklás partú Cserna felőli szélét bátorságosító kőkarzat zárja be. Jorgován felett máig is a sötét, babonás őskor regéi lebegnek. Griselini török, mások római romoknak tartják. Óhajtandó s a tisztes romokhoz méltó lenne felőlük a valót felfejteni s tudatni.
A bűbájos szirtet elhagyván s Ó-és Újzsupanekon átmenvén, miután ez utolsó melletti úton belül, a kisvárost képező veszteglő intézetet is megtekintők, csakhamar elérők a Duna partját, hol fekszik
Ó-Orsova
Midőn a zsupaneki kanyarodóra kiérénk s Ó-Orsovát meglátók, tűnődve tekinténk a magas, erdős hegyekkel elzárt két szűk völgyi vidékre. Képzeteink s tapasztalatom (mert a széles Dunát többször kísértem felülről Kalocsán alulig) e folyót beölelhető kinyílt tágasabb lapályt keresőnek, s már aggódánk, hol térhet el a szűk völgyben az óriási folyam, midőn elérők partját s 840 lakosával Ó-Orsovát. Az itt igen összeszorult Duna mégis három-négy marosunknyi szélességű. Átelleni jobb partja szerb határ Tekia faluval, s néhány hajókikötői épületekkel. A mélymeder hosszan két szűk, erdős hegysorok talpaira támaszkodik. Bal partján nyúlik le a kis város. Néhány épületeit kivéve szépségére Mehádiával sem ér fel. Van két – katolikus és román – tornyos temploma, só- és áruraktára, vannak meglehetős vendégfogadói, s mi ott legfőbb: nevezetes vásárai hetenként kétszer, csütörtökön és szombaton. Ezeknek helye a Duna partján egy hosszú, zsindelyes, nyílt színben van.
Az idegenek, akik inkább törökföldiek, hajóikkal partunkon kikötnek, áruikat a színbeli külső korlátkarfa mellé lerakják. Beljebb maguk sem mehetnek. A belső karzat mellett a mieink állanak, s beljebb ezek sem léphetnek. A háromölnyi távolságra szemközt álló kétféle csoport egymással alkudozik, és a kölcsönösen megvett árukat (melyek idegen részről inkább magukra ragadványt nem vehető anyagok, mint: dohány, kávé, gyümölcs, édességek stb.) a szín közepében részünkről álló őrök átveszik, a középben fekvő hosszú asztalra lerakják, s onnan az illető kézbe adják, valamint a pénzt is. A török és idegen kézről átvett árukat előbb az asztalon megmosván, mi a részünkrőliekkel nem történik. Mieinknek szabad akármi nem tilalmas árukat eladni. Sokat nyert a levantei kereskedelem ideágaztatásával. Főbb árui: gyapot, bőr, gabona s hal.
Törökföldről jött egyéb áruk és személyek hajón, szekéren, raktárban és más kiszabott helyeken állják ki a veszteglési időt, mely ragadó nyavalyák létezése vagy nem létezése körülményei szerint három nap és három hét közti időszakokban forog. Jaj annak, ki az írt, ilynemű rendszabályok ellen csak egy lépést is tenne, vagy azokat meg nem tartaná és tartatná. Így az érdekelt híres vásárok a véghatári átszállóponton végződvén az idegenek hajóikra szállva, miéink szárazon, minden együtt közösülhetéstől elzáratva, hazatérnek. Mindezek a ragadványok (dögvész, pestis stb.) elleni óvakodások a kormány nagy gondosságára mutatnak.
Láttuk Ó-Orsovában egyebek között az orosz konzuli lakot is, a Duna-partján, az innen Pestig kölcsönösen járó gyorsszekér s postaállomás épületeit, amazét ismét a Duna-parton, gazdag haláruboltokat (mert itt temérdek, roppant halak fogatnak a halászok és halászati haszonbérlő által, ki nagy pénzmennyiséget fizet a karánsebesi román határőrezred s orsovai állomásán létező ó-orsovai századának). Megnéztük a sok, szüntelen fel- s lejáró, inkább kereskedőhajók kikötőjét, katonaiskolát és harmincad intézetet. Az egészre, mint katonahelységre, a főfelügyeletet egy őrnagy és egy százados gyakorolja. Erőssége az 1739. évi béke nyomán leromboltatott.
Innen alább regényesen látszik.
Új-Orsova
Új- (vagy Török-) Orsova [Ada-Kaleh] fekvése nagyon meglepő. Két nagy hegysor teknőjében leömlő Duna kiterjesztett karjaival béölel egy kerekded, felemelkedett lapályt. A természet és találós ész kijelölte egész szigetkén polgári és hadi mesterségek várfalakat, védbástyákat, lakokat s egyéb középületeket emeltek. Az élőkor műve – az öreg vízikirály koronája – díszeleg a kistenger közepén. [.. . ] Tornya tetejéről a babonás félhold keleti dölyffel ragyogja szét sztambuli birtokosa fényes címerét. Az öreg mecset – hajdan Szent Ferenc szerzetes temploma –, a kormos, magas sugártorony, vezérbasai, katona- s más lakok városi tekintetet kölcsönöznek a várerősségnek, mely terjedelmére nézve hasonló Károlyvárunkéhoz. Várfalait mindenfelől hullámok csapkodják. A kiszállás a kapu lépcsőjére esik.
Az oda utazókat részünkről Ó-Orsováról apró hajócskák szállítják le, szintén egy negyed mérföldnyi menettel, a Duna közepén. A visszatérés vagy vontatással történik, vagy alább az innenső partra kiszállva szárazon gyalog, szekéren, lóháton. De az utazónak az ó-orsovai katonatiszthatóság útlevelével és őreivel el kell látva lennie, különben egy lépést sem tehet a Csernán alul, noha a török határszél és Orsova még alább esnek. A törökök között oly óvakodással kell forognia, hogyha a felvigyázóul rendelt őr valamely törökkeli érintkezésbe-jöttét adná fel, a veszteglőidőt kénytelen lenne kiállani; ezt kell érteni a tiltott árukra nézve is. [ … ]
Ó-Orsováról felindultunk a Duna mellett, s Jeselnicán, Ogradénán átmenve Dubovánál beértünk egy újabb idők egyik leghíresebb és csodálatosabb vívmányába, ama sziklai útba, melynek neve közönségesen
Kazán
Ó-Orsováról pár órai menet után, Ogradénán felül mindjárt, Dubovánál egy kanyarodáson beér az ember a Duna szorosába. Két magas, erdős, roppant kősziklasor – merő falként – hatalmasan szorítja itt össze a mély medret akkora öbölre, mely mintegy három marosunknyi terjedelmű. Ez a Kazán-szoros, melynek két fő nevezetessége van:
1. Trajanus-táblája
A szoros kezdetén, az átelleni szerb parton, éppen a Duna felett egy piramis-szabású kőszirt áll; rajta annyi századok viharai után is látható még egy római feliratos kőtábla. Trajanus császárnak és az ottani szerb sziklák aljába vágott óriási lépcsős római útnak (melynek nyomai már alig láthatók, s mely az innenső új útban pompásan éled fel) emlékét tartja fenn e kő.
A remek szirt talpa több mint húsz lábnyi hosszúságra természetes lépcsőket alakít, melyek vezetnek a nagy betűkből álló felirathoz. Két delfin összekulcsolt farkai boltozatilag alkotják, s két nemtők tartják a négyszögletű romladozott táblát, melynek közepén a kiterjesztett szárnyú római sas bemetszve nyugszik. Ma szerb és török halászok tanyája e boltozat s az irigy tűz füstjétől fekete korommal fedvék a szép, tiszteletes művek. Maga a felirat romladozott, betűi részint ki vannak törölve. Csak ennyi olvasható:
IMP. CAESAR NERVAE F.
NERVA TRAIANUS AUG. GER.
PON. MAX. T. T.
M.
E római romok azon történetet is láttatnak jelölni, miszerint Trajanus Taktaliánál népét hajókon átszállította, s Malagolumbiánál sietve utat csináltatván Ogradéna vidékére kiszállott, onnan hegyeken át az ellenséges ország belsejébe seregeit kiterjesztendő. Ama lépcsős út pedig, mely Moldova s Kolumbáctól fogva Ogradénán alul, Taktalia s Polentinig terjed öt, hat és hét lábnyi szélességben, polentini sziklai felirat szerint Tiberius császár alatt Moesiában tanyázott római légiók által létesült, áradások alkalmával való hajóvontatás végett.
Mint valami mulató sétahelyre, úgy lépik az ember a kazáni csinos új útra. Felül a tömérdek sziklák, és belőlük több helyen kivágott boltozatok esernyő vagy kiálló fedélként borulnak az erkélyes állású útra, mely seprett házpadlatként terül el oly szélességre, hogy rajta két, s néhol több szekerek is megférhetnek egymás mellett. Víz felőli oldalát kőoszlopos fakarzatok, s néhány órányi távolságra feljebb eső svinicai kőbányákból került vörösmárványos kövekkel fedett, övig érő, s többnyire vízvezető lyukakkal ellátott kőfal bátorságosítják. A part szinte mindenütt kemény kőfallal kirakva, melynek hatalmas oszlopai maguk az agg szirtek, sikertelenül ostromoltatván a bosszús hullámoktól. Egyik kanyarodóján fenn sima színre festve egy, a helyhez jól alkalmazott szentkép – Keresztelő János Jézust a Jordánban keresztelve – tűnik elő. Jobbról tágasabb helyen, lenn sziklaoldalban, az út és kőfal szükségeit fedező kőbánya. Ottjártunkkor is hangos volt a kővágók munkáitól. E szirtek oldalain is, mint Mehádia körül, teremnek a híres pipaszáraknak való török cseresznyefák.
A szoros vége felé, merő falállású sziklák oldalán a történetbúvár figyelmét magára vonja
2. Veterani-barlangja
Jobbról az út mellett, a Dunától ötven ölnyi távolságra, tömött vadbokrok között romladozott főlépcsőkre talál az ember. Ezeken felkapaszkodva tizenkét ölnyi magasságon mesterséges falromok tűnnek elő. Itt van a barlang bejárója, mely mintegy két öl szélességű, egy öl magasságú s öt öl hosszúságú. Belseje a barlangnak körülbelül száz ölnyi hosszú, tizennégy ölnyi széles, tizenkét ölnyi magas; csak egy nagy ablaknyi nyíláson kap világosságot. A tömérdek boltozatot egy sziklaoszlop emeli, segíttetve kőfalrakatokkal, melyek a barlangot többfelé osztályozzák el. Ezen osztályok a tiszteknek, legényeknek tartózkodó, s az eleség- és hadszereknek rakhelyei lehettek. Egy vízcsatorna, több tűzhely s egy sütőkemence nyomai is látszanak bennük. A nyirkos fal, s boltozat csepegő-kő alakú.
A barlang régebben Piscabora, Piscabarának neveztetett, s a háborús időszakról ismeretes. Jelen nevét cs. k. tábornagy Veterani Friedrich gróftól kapta, ki 1692-ben 300-ból őrséget rendelvén belé, azokkal kapitány d’Arnan negyvenöt napig vitézül védte azt. 1788-ban újra megerősíttetett s cs. k. őrnagy Stein egy csapatmaradvánnyal huszonnégy napig tartotta meg. Az erdélyieknél becses emlékezetű Veterani név tiszteletessé teszi előttünk e barlangot. Mi is felmentünk belé, s miután megnézegettük, ismét leszálltunk az útra. Itt mindjárt egy földcsúcs merészen vág be a sebes Dunába. Szigetszabályú, zöldgyepes halmán regényesen áll egy kis zsindelyes kőépület őrkatonákkal. A közelebbi Duna-áradás megjárta e kisded őrlakot is, de ez vitézül kiállotta az ostromot. Tovább csendes, meleg időben, jobbról hideg sebes szél csap meg bennünket; észrevettük, miképp egy sziklaüregen ömlik ki ránk a hűs fuvalom. Elég csatornán – vezetőnk szerint – a szirt túlsó lapjára ki lehet menni. Odább a kanyaron s ismét jobbról, fenn sima sziklán rendszeres árnyékórát pillantunk meg. Balról a haszonbérlő nagy halászhajói tűnnek szemünkbe. Innen csak néhány ölnyire kell előbbre haladnunk, s a valóságos Kazánnál vagyunk, Ó-Orsovától négy órai menet után.
Kazán, kezán annyit tesz, mint: forrás, buzgás, keringés, esés. Mivel itt a Duna vize – medrébe mélyen bevágott szirtcsúcs-gátba ütközvén – borzasztó forrást, buzgást, keringést, esést fejt ki, nagy zúgással, ezért kapott e hely, s róla környéke Kazán nevet.
Kínos és veszélyes ez a hely a le-, s főként pedig a felfelé járó hajósoknak és hajóknak, s nem annyira a túlsó, mint az innenső part. De a túlsó part járhatatlan lévén, az innensőn kell elvonulniuk a felmenő hajóknak. Gyakran kötélszakadás, a hajó elszalasztása történik itt. Azonban a szoros szirtek itt már végződnek, s a nagy folyam viszont felefelé pompásan terül el. Az új út készítése végett néhány felügyelői, mérnöki, mesteri és műves lakok és raktárak léteznek e parton, hol mi csak néhány szót váltánk, és a messze vidékre feltekintvén – alkonyatban visszatérénk Ó-Orsova felé.
Kényelmesen utazunk most a pompás úton, mint már hozzászoktattak, mert előbbi utunk alkalmával irtózás lepett volt meg, midőn a felettünk függő szirtek összezúzással látszottak fenyegetni, főként, ha a karzat lyukain a szinte alattunk hullámzó [Dunába] esének pillantásaink. Visszafelé bátrabban haladtomban képzeleteim is bátrabban repkedének; gondolataim a múlt s jelenkoron szálldogálának, az ó- és újabb idők hősei tűnnek fel emlékezetemben; látom az afrikai, római, s marengói hősöket az Alpeseken, Cenisen, carnioliai havasokon óriási útjaik felett lebegni […] s emlékül egy kőre felkarcolva ezt hagyám ott:
A nagy Széchenyi tiszteletére
idősb Zeyk János
Megjelent a Nemzeti Társalkodó 1839. II. 5–7.számában Utazási töredék Id. Zeyk Jánostól 1838-ban címmel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.
A szerkesztő megjegyzése
Zeyk János (? , 1786 – ? , 1860. febr. 9.): költő, író. ~ Miklós apja. Földbirtokos, a reformkori Erdély neves politikusa. Híres kortársaihoz írt költeményei, valamint cikkei jelentek meg a korabeli folyóiratokban (Hébe, Regélő, Nemzeti Társalkodó stb.). Színműveket is írt. – M. Zeykfalvy idősb. Zeyk Jánas munkáji (I – IV., Nagy-Enyed, Kolozsvár, 1832 – 1845).
Zeyk János fia, Zeykfalvi Zeyk Miklós (Bécs, 1810. szeptember 30. – Nagyenyed, 1854. április 6.) természettudós, nagyenyedi tanár, magyar honvéd, a magyar gyorsírás úttörője.
