Ez van, nekünk a múlt században a westernből is sokáig csak a Limonádé Joe jutott, az „új magyar tőkésosztályból” a második évezredben sem Széchenyik érkeztek országot jobbító tervekkel, hanem „gyárihibás hibridek”, akik túltolták a rongyrázást. Aztán négy-öt, a „keresztény-nemzeti szófacsarásban” járatos orto- és neológus összehajolt a Fidesz-propaganda szakmunkásképzőjében, hogy az embereknek hihető magyarázattal szolgáljanak a „jelen­ség­re”, a szemtelenül nagy vagyonok megszerzésére. A reformkori fee­linget idéző, sokszor ismételhető mantra az lett: meg kell teremteni az „új magyar tőkésosztályt”. Az időigényes kiválasztással nem vacakoltak sokat, a nagyra (és sokra) törő hatalom „kézrátétellel” dolgozott, az pusztán a véletlen műve, hogy a tenyerük csak a körülöttük álló rokonok, ismerősök válláig ért el.

A tizenhat évig tartó önelégült mosoly akkor kezdett lefagyni az arcokról, mikor a pénz már nem áramlott a közbeszerzéseken, lekapcsolták a Szerencsejáték Zrt., a kaszinó- és autópálya-koncesszió, a pénzalapok, az alapítványok és az NKA csatornáin az „infúziót”. Az új hatalom a nemzet nevében visszatért az ortodoxiához, már nem tartja távol jogi és gazdasági körmönfontságokkal a konkurenciát a piactól. Még hazai pályán is annyi lett nekik, külföldön meg sosem próbálkoztak. A magyar gazdaság „kamikaze pilótái” feszengenek, korrupcióról, manipulálásról nem hallottak, számonkérésről meg hallani sem akarnak. Nem tudatosult bennük, hogy a szárnyaló attrakció végén ott lesz a zuhanás is. Az „új tőkésosztály” extagjai leltározzák az ingót és ingatlant, amiből még egy ideig szűkösen a gyerek is megél majd. Nem hívják őket díjátadóra, megnyitóra és konferenciára, nem szelfizhetnek többé a gazdaság, a tudomány és a művészet jeleseivel. Lemondanak cégekről, fékekért és ellensúlyokért meg a náluk dolgozó sok ezer ember sorsáért kezdenek aggódni, miközben külföldre menekülnek-menekítenek, monacói second handekben vásárolnak. Nem fognak ráérni a Vissza a munka világába programnyitó rendezvényére sem, de a net nem felejt.

Mutatkozzanak bárhol nyilvánosan, egy plakátról ismerős flashmob köszönti őket, a koreográfia is ismerős lesz, a „kórus” a feléjük nyújtott tenyérrel kérdezi majd: Hol a pénz(ünk)? A biznisz örök szabálya: a számlát, amit az élet előbb (vagy utóbb) az asztalra tesz, ki kell fizetni mindenkinek.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 24. számának Páratlan oldalán 2026. június 12-én.