Elvették a játékunkat. A Bajnokok Ligája új lebonyolítási formája például feleslegessé tette a sorsolás után évek óta a sajtót cunamiként eluraló, egyébként hangzatos, de értelmetlen halálcsoport kifejezést. Mert a biznisz érdekében már nem lesznek csoportok. A csapatok és a mérkőzések száma nő, de ha egy Guinea–Barbados vagy Andorra–Liechtenstein meccs megnézése (tetszése szerint helyettesítsen be az olvasó klubokat) vagy a tojásos nokedli elfogyasztása közt kell választaniuk, a kisgyerekek tapasztalatom szerint az utóbbit választják.
A közvetítések kedvéért az edzők teátrális dühkitöréseket és örömbacchanáliákat mutatnak be, a játékosok izmosabb alakkal a párizsi megnyitón hírhedetté vált jelenet koreográfiáját adják elő gólörömként, de mi értelme van akkor, ha utána megnézik a felvételt, és visszavonják a találatot? Nem kellene inkább megvárni ezt, aztán férfiasan kezet rázni? Bár az olimpián már láttunk dobóatlétát, aki a bemutatáskor Rodin gondolkodójának pózába merevedett, van, aki a riói Jézus-szobor pózát imitálja a B-közép előtt. Pop-art?
Miközben az aktív játék lassan 20-30 percre redukálódik, ami alatt sokan az ellenfél játékának megbénítására fordítják a legnagyobb energiákat. Ez már a Formula 1 legelbutultabb időszakát idézi, mikor a riporterek megpróbálták izgalmasan közvetíteni a kerékcserét, ami az egyetlen érdekes pillanat maradt. Egoista leszek: a drónok és a VAR korában nem lehet a tiszta játékidő mérését megoldani, más sportágakhoz hasonlóan, hogy a ceremoniális kirúgások, bedobások, artisztikus fetrengések okafogyottá váljanak? A luxusstadionokban permanens show és business folyik, de nem ezt szerettük ebben a játékban.
Ahogy Rómában a Spanyol lépcsőn konzervet melegítő turista sem idézi fel bennünk a régi, útikönyvet böngésző elegáns utazókat.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 36. számának Páratlan oldalán 2024. szeptember 6-án.
