Nem kapok levegőt! – kilenc percig térdelt egy ember egy másik ember nyakán, és az agresszió áldozata hiába könyörgött, hiába hörögte, hogy nem kap levegőt. Zsákmány volt, az óriáskígyó is valahogy így végez a prédával, türelmesen várva, amíg az végképp nem kap levegőt.
Kiszámították másodpercre, mennyi idő elteltével szűnt meg lélegezni George Floyd. De sokan vannak Amerikában és (még) gyengébb demokráciákban, akik jó ideje úgy érzik, hogy nem kapnak levegőt. Az önkény uralma alatt vergődő emberek, közösségek, népek, államok nem kapnak levegőt. Átvitt értelemben, persze, de ez az átvitt értelem mozgatta meg embermilliók közösségvállalását az áldozatokkal.
Eközben makacs, erőszakos vezetők tűzzel akarják oltani a tüzet, felgyújtanák az egész világot csak hogy hatalmon maradjanak, hatalmuk ne szenvedjen csorbát. Valahogy levegőt kellene pumpálni oda, ahol a demokrácia nem kap levegőt.
Olvassuk el József Attila versét, és hallgassuk meg Major Tamás előadásában.
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
- november 21.