A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek főszerkeszője volt, röviden közíróként, szerkesztőként határozza meg Balogh Edgárt. A Wikipédia róla szóló szócikke elég jó eligazító, így kezdődik: „Balogh Edgár, írói álnevén Farkas Lőrinc, szignóján: „-logh” (Temesvár, 1906. szeptember 7. – Kolozsvár, 1996. június 19.) szlovákiai, majd romániai magyar publicista, főszerkesztő, egyetemi tanár, tudományegyetemi rektor.” Kissé meglep, hogy szinte kilencven évet élt, a rendszerváltás után már nem sokat foglalkoztak vele. Ezek szerint sokáig ő volt a legrégibb nagy öreg tölgyünk. Összeállításunk bővül.
Balogh Edgár művei
Barnakönyv Hitler-Németországról és a lipcsei perről; előszó Fábry Zoltán, szerk. Balogh Edgár; Schwarz, Bratislava, 1934
Íratlan történelem; Grafica Ny., Kolozsvár, 1939 (Az Erdélyi Enciklopédia könyvei)
Hármas kis tükör. Felvidéki, erdélyi és magyarhoni tanulságok; Magyar Élet, Bp., 1945
A Szudétáktól a Fekete-tengerig. Tíz esztendő tíz cikke; A Romániai Magyar Népi Szövetség, Kolozsvár, 1945
Az igazi 1848. A századik évfordulóra; Athenaeum, Cluj-Kolozsvár, 1948 (Népművelési füzetek)
Egyenes beszéd. Cikkek, naplók, levelek; Irodalmi és Művészeti, Bukarest, 1957
Toll és emberség. Irodalompolitikai jegyzetek; Irodalmi, Bukarest, 1965
Hét próba. Egy nemzedék elindul; Szépirodalmi, Bp., 1965
Én tintás esztergapadom (jegyzetgyűjtemények, 1967)
Intelmek (esszék, 1972)
Duna-völgyi párbeszéd (cikkek, tanulmányok, dokumentumok, 1974)
Mesterek és kortársak (tanulmányok, 1974)
Itt és most. Tanulmány a régi Korunkról; Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1976
Szárnyas oltár (elbeszélések, 1978)
Szolgálatban. Emlékirat. 1935-1944; Kriterion, Bukarest, 1978
Táj és nép. Ötvenkét jegyzet előbeszéddel és toldalékkal; Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1979
Vargyasi változások (szociográfia, 1979)
Romániai magyar irodalmi lexikon. Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés; főszerk. Balogh Edgár; Kriterion, Bukarest, 1981-
Hét próba. Egy nemzedék története, 1924-1934, 1-2.; Magvető, Bp., 1981 (Tények és tanúk)
„…hivatást számított ki magának történelmi helyzetéből”. Interjú Balogh Edgárral; riporter M. Kiss Sándor; Művelődéskutató Intézet, Bp., 1981
Acéltükör mélye (félszáz igaz történet, Kriterion, Bukarest, 1982)
Hídverők Erdélyben 1944-1946 (válogatott cikkek, 1985)
Férfimunka. Emlékirat 1945-1955, Budapest (1986)
Magyarok, románok, szlávok (válogatott tanulmányok, cikkek, interjúk. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986)
Tíz nap Szegényországban (szociográfia, 1988)
Számadásom. Emlékirat, 1956–1993; szerk., bev. Kántor Lajos; Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1999
Kéziratos hagyaték 1. Balogh Edgár, Benkő András, Imreh István kiadatlan leveleiből; sajtó alá rend. Beke Sándor; Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2010
Zöldi László: Balogh Edgár fejfájára
A romániai magyar szellemi élet egyik leghatékonyabb és legérdekesebb formálója napra pontosan negyedszázaddal ezelőtt halt meg. Többször is írtam róla, az egyik két különböző változatban látott napvilágot. Először az Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen című folyóiratban, másodszor pedig nemrégiben, az Újírás.hu-ban, a régi Új Írás digitális folytatásában. Most is változtattam rajta valamicskét. Íme.
Pertu
Az öregedés jele, hogy kezd több halott ismerősöm lenni, mint élő. Az elhunytak közé tartozik Balogh Edgár is. Temesvárott született 1906 őszén, és néhány héttel a kilencvenedik előtt halt meg Kolozsvárott. E kilenc évtized alatt sok mindent csinált.
A prágai német egyetemen tanult, a csehszlovákiai magyar fiatalok okán került kapcsolatba Masaryk államelnökkel, nem sokkal később ki is utasították a korabeli Közép-Európa talán legdemokratikusabb országából. A szülőföldjére távozott, és bekapcsolódott az erdélyi magyarság szellemi életébe. De hogy ne foglalkozhasson túl sokat a szervezéssel, behívták katonának a román hadseregbe. A második bécsi döntés, Észak-Erdély visszatérése után se járt jobban. Az egyik cikke miatt a magyar miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben, hogy Balogh Edgár nevű tanító nincs állami alkalmazásban. Igazat mondott, Edgár bácsit a bejelentés előtti napon táviratilag rúgták ki a kalotaszentkirályi iskolából, kenyérkereső állásából.
A negyvenes évek második felében a Magyar Népi Szövetség kulturális ügyekkel foglalkozó alelnöke volt. A kutatók életének ezt a szakaszát tartják a legellentmondásosabbnak. Az ötvenes évek első felében többször is lecsukták „magyar nacionalizmus” miatt, kiszabadulása után szerkesztette a Korunk című folyóiratot, és a publicisztikai tanszéket vezette a kolozsvári egyetemen. Fiatal újságíróként, a hetvenes évek elején ismertem meg, akkor már nyugdíjasként éldegélt kolozsvári, Rákóczi úti lakásában, rengeteg könyv és szép képek között. Figyelmes vendéglátó volt, és bár ritkán hagyta szóhoz jutni a vendéget, szívesen hallgattam nagy ívű elképzeléseit a dunavölgyi népek testvériségéről, az erdélyi magyarság „önösszeszedéséről”. Közben pedig élvezettel ittam Rebi néni kakaóval ízesített, törökösen elkészített kávéját.
Történetünk a nyolcvanas évek közepén játszódik, ekkor délelőttönként az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, délutánonként pedig gyakran forgattam. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Országos Széchényi Könyvtárnak volt egy Oral History nevű interjú-sorozata, ennek keretében beszélgettem irodalmárokkal, történészekkel, újságírókkal – elsősorban erdélyiekkel. A legérdekesebb részeket átvette a Magyar Televízió, negyven-ötvenperces portrékat szerkesztett belőlük. Néhány éve a Balogh Edgár-portrét sugározta is. A közművelődési osztály vezetője telefonon értesített az örömhírről, és szomorúan közölte, hogy sajnos szegény az eklézsia, ezért honorárium helyett elégedjek meg azzal, hogy elküldi kazettán a műsort. Azóta is küldi.
A múlt század nyolcvanas éveiben Edgár bácsit utolérte egy férfibetegség. Magyarország legjobb akkori urológusa, Wabrosch professzor operálta. A lábadozását arra használta föl a stábunk, hogy ki-kihoztuk a budai János-kórházból, és kamera jelenlétében beszélgettünk vele. Itt lép be a történetbe másik hősünk, Kéri Kálmán. Csaknem egyidős a huszadik századdal, 1901-es születésű. Miközben a Ludovikát végezte, és vezérkari tisztnek tanult, naponta lóra ült, és megjáratta kancáját a Vérmezőn. Aztán katonai attasé lett a moszkvai követségen, majd egymás után három honvédelmi miniszter (Bartha, Nagybaconi, Csatay) szárnysegédje.
1944 októberében már az első magyar hadsereg vezérkari főnöke – ezredesi rangban. Amikor Horthy kormányzó ki akart ugrani a háborúból, őt bízták meg azzal, hogy felhasználva orosz nyelvtudását, lépjen érintkezésbe a negyedik ukrán front parancsnokságával. A kiugrás nem sikerült, a parlamenter azonban 1945 után is katona maradt, amíg Rákosiék le nem tartóztatták. Raboskodott a recski táborban, majd segédmunkásként tengette életét. Szabadulása után pincemesterségig vitte, a pesti Ferenciek téren, a Kárpátia étterem alagsorában volt az irodája. Munkája hivatalnoki, állása bizalmi – politikailag megbízhatatlansága ellenére ő kapta azt a feladatot, hogy irányítsa az egyik legdivatosabb vendéglő borforgalmát.
A hetvenes évek elején vonult nyugalomba, és nyomorúságos kegydíját nyelvtanításból egészítette ki. A rendszerváltás hónapjaiban, közel a kilencvenhez tért vissza a közéletbe. Legidősebb tagja lett az országgyűlésnek. 1994-ben vezérezredesként, tisztelettől övezve halt meg. Történetünk idején azzal keresett egy kis mellékest, hogy tévéstáboknak adta ki a Budapest Körszálló mögötti lakását (magasföldszint, kertre néző ablak). Az egykor hatalmas lakás leválasztott részében húzódott meg a feleségével. Kopottas, de választékos ízlésről árulkodó, dohánybarna, neobarokk bútorok, márkás tájképek a falon, Jókai- és Mikszáth-összes, Herczeg Ferenc-díszkiadás a könyvszekrényben. E légkörben remekül lehetett fölvenni a történelmi témájú beszélgetéseket.
Különben is, a csöndes mellékutcában lévő színhely csak egy ugrásnyira van a János-kórháztól, délutánonként onnan sétáltunk át a lábadozó Edgár bácsival. A forgatás lassan haladt, kímélni kellett a nemrégiben operált közéleti személyiséget. Sok volt a szünet, ilyenkor a házigazda felesége kávét főzött (majdnem olyan selymeset, mint Rebi néni Kolozsvárott). A csésze finom rajzolatú meisseni, a kiskanál ezüst, a nyele csavart, mintha csomót kötöttek volna rá. A lakás hangulatához illő, vaskos ezüsttálcát Kálmán bácsi hordta körbe. Miközben kínálta, kellő visszafogottsággal önözte és professzorurazta a neves vendéget. A két öreg nem elegyedett párbeszédbe, elvégre az egyik főszereplő, a másik pedig epizodista volt. A hierarchia egyértelműnek látszott.
Edgár bácsi épp arról számolt be, hogy 1926-ban, még Csehszlovákiában miként változtatta a nevét Kesslerről Baloghra. Ekkor kanál csörgése zavarta meg a felvételt, a házigazda ejtette le. A megismételt mondatok után szünet, Kéri Kálmán odalépett a vendéghez, és megkérdezte tőle, nem rokona-e véletlenül ama Kessler nevű tisztjelöltnek, aki az évfolyamtársa, sőt szívbéli barátja volt a Ludovikán. Balogh Edgár igennel válaszolt. Ez volt az a pillanat, amikor a házigazda kilépett rezonőri szerepköréből, és felajánlotta a vendégnek, hogy térjenek át a tegeződésre. A két öreg meglapogatta egymás vállát, majd félrevonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Megilletődve figyeltük őket.
A másnapi felvétel közben Edgár bácsi elmesélte, miként hívták be a román hadseregbe, hogyan jutott el Olténiába, és a laktanyában milyen jól érezte magát „az nép körében”, az egy évtizeddel fiatalabb bakák között. Elemében érezte magát, kitűnően érvényesítette epikai adottságát és a katedrán szerzett előadókészségét. Nem akartuk túlságosan terhelni, ezért a rendező szünetet rendelt el. A főszereplő fölhevülve lépett testvére hajdani évfolyamtársához, és némi hiúságtól vezérelve így szólította meg: ”Kálmán bátyám, mit szólsz hozzá?” Kéri Kálmán szolgálaton kívüli ezredes, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés majdani korelnöke halkan, udvariasan, de határozottan felelte: „Pardon. Közlegény nem tegezhet vezérkari tisztet!”
Megjelenés: Médianapló, 2021. június 19.
Onagy Zoltán: A kádárista Balogh
Nincs túl sok hátra Trianonig, amikor megszületik.
Úgy alakult, hogy Balogh Edgárt nem olvastam. Ha könyvet vásároltam Erdélyben, az soha nem Balogh Edgár volt. Nem kötődik hozzá olvasmányélmény, rákeresek. A MEK a következőket írja róla: „Balogh Edgár múlhatatlan érdemei közé tartozik, hogy Fábry Zoltánhoz, Gaál Gáborhoz hasonlóan – szembeszállt az irredenta vagy öncélú kisebbségi irodalommal, a kisebbségi helyzetből a kelet-európai népek egymásra utaltságának s összeolvadásának gondolatában látta meg az egyetlen reális kiutat.” Fábry Zoltán, a mindközönségesen stószi remetének nevezett felvidéki író, publicista életművét ismerem. Hasonló mentalitással nem lehetett könnyű Balogh Edgár élete. A nagymagyarok utálhatták rendesen.
Baloldali volt, de mi más lehetett volna a két világháború között?
„Balogh Edgár kijött a fegyházból, bolsevistábban, mint valaha.” – mondja TGM.
„Balogh Edgár magyar kommunistából egyszerűen magyar lett a meg nem váltott világban. Az erdélyi magyar nép kultúráját elnyomták, múltját letagadták, megrágalmazták, befeketítették, elfeledtették. Edgár kolozsvári helytörténeti múzeumot alapított a Szabók bástyájában (soha nem nyílt meg), irodalmi lexikont szerkesztett, lapot szerkesztett, hagyományt őrzött, egyre konzervatívabb lett, egyre magyarabb. Politikailag pedig azt az abszurdumot sikerült megvalósítania, hogy ellenzéki pozíciót csinált a kádárizmusból – Romániában!
Mert hiszen ott az volt. Azért persze, mert magyarországi volt, és azért, mert hruscsovista volt: leninista, de antisztálinista, ha még érti ezt valaki. Romániában „a párt” azért fordult szembe 1964/65-ben a Szovjetunióval, mert őrizni akarta az engesztelhetetlen, monolit sztálini rendszert, s ezt kisebb hiátusokkal, enyhítésekkel, majd 1972/73 óta nyílt fasizálással meg is őrizte egészen az 1989. decemberi forradalomig. (Románia függetlenebb volt a Szovjetuniótól, mint Jugoszlávia – vagy Ausztria. Függetlenebb és represszívebb. Ezt tagadni illik, különben a román „rendszerváltók” nem foghatnák a Ceausescu-rendszert az oroszokra, ami ma a hivatalos világnézet.) Balogh Edgár a kilencszázhatvanas években már az erdélyi magyarság szellemi vezetőjének érezte magát (fülem hallatára hasonlította magát Musztafa Barzanihoz, a kurd vezérhez).”
Ilyen bonyolult az élet a kommunisták közt.
Megjelenés: Irodalmi Jelen, 2010. szeptember 7.
Szekernyés János: „Megvénült igazságkereső”
A Temesvárott 1906. szeptember 7-én született Balogh Edgár megosztó személyisége volt a 20. század romániai magyarság közéletének, politikai, szellemi és irodalmi jelenlétének. Életpályájának, személyiségének és tevékenységének megítélése végletesen ellentétes. Erősen polarizált. Életében és 1996. június 19-én bekövetkezett halálát követően is sok híve, méltatója és rengeteg bírálója, megátalkodott ellensége akadt. Dicsérő, elismerő jelzőkkel, és válogatott elmarasztaló minősítésekkel illették. Az értékítéleteket, a véleményeket elfogult indulatok itatták át és fűtik. A higgadt, az objektív, a letisztult, többé-kevésbé reális mérleg, elemzés nem készült fölötte gazdag és sokrétű örökségéről.
Akadtak, akik Balogh Edgárt egyenesen „nemzetárulónak” minősítették, mások „konjunkturális alkalmazkodással” vádolták, némelyek a román hatalom szolgalelkű marionettjének nevezték, többen „álmodozó kommunistának” titulálták, rásütötték az antiszemitizmus és a románellenesség bélyegét, „megengedhetetlen kompomisszumok” soráért marasztalták el. Egyenesen a „hasznos idióták” tipikus alakjaként aposztrofálja a romániai magyarság II. világháború utáni történetére szakosodott historikusok egyike. Töretlen idealizmusát is megbocsáthatatlanul bűnéül rótták és róják. Nemrég jelent meg a harcostársból ellenfelévé vált kortárs író özvegyének emlékirata, amelyben Balogh Edgárt a román állambiztonsági szervek besúgójaként szerepelteti. Súlyos vádak, amelyeknek valóságalapja, hitelessége igazolásra, ellenőrzésre szorul. Számos tévedés, melléfogás, gyarlóság és bűn írható Balogh Edgár rovására, de jóhiszeműségét, szándékai tisztaságát, nemzeti elkötelezettségét senki sem kérdőjelezheti meg. „Kompromisszumokat kötött azért, hogy a romániai magyarsággal kapcsolatos céljait megvalósíthassa”.
Kezdeményezései, korszakos jelentőségű megvalósításai sora és puszta fizikai jelenléte is zavarta és valamelyest gátolta, fékezte a „nagy román szocialista homogenizáció” ördögi lépéseinek kivitelezőit. A politikai megtorló hatalom Balogh Edgárt kétszer is börtönbe vetette, a román pártvezetés szabadulása és rehabilitálása után is gyanúsnak, magyar nacionalistának tekintette, megfigyeltette, és minden eszközzel megpróbálta háttérbe szorítani. A Korunk folyóirat szerkesztőségében 1964-ben lehallgató készüléket szereltek be, amelyet „Balogh Edgár fix állomásnak” neveztek el. Balogh Edgár ellen akkor már testes vádhalmaz fogalmazódott meg, gyűlt fel a titkosszolgálat jelentései alapján a pártvezetőségnél.
A Tóth Árpád Irodalmi Kör meghívására Aradon tartott előadást, amelynek meghallgatására újságíróként, Balogh Edgár tanítványaként és munkatársaként magam is átmentem a Maros-parti városba. A találkozó után az elnök, Kenyeres Pál lakásában gyűlt össze a vendég tiszteletére egy szűkebb körű társaság. Rohanva siettem a villamoshoz, amely kivitt a vasútállomásra, hogy elérjem az éjfél után induló utolsó személyvonatot. Sietve megvásároltam a pénztárnál a menetjegyet, és száguldottam volna a peronra, hogy felkapaszkodjak a szerelvényre, amikor a csarnok közepén közrefogott három milicista, igazoltattak… Adataimat noteszükbe akkurátusan följegyezték. További akadékoskodásaiktól újságíró-igazolványom és a körénk verődött bámészkodók sokasága mentesített. A „célszemély” – természetesen – Balogh Edgár volt, akarták tudni, hogy kivel találkozott és beszélgetett Aradon.
Elfogult kritikusaival, akik Balogh Edgárt és társait a történelem süllyesztőjébe próbálják söpörni, ellentétben a Korunk főszerkesztő-helyettesétől alapvetően eltérő szellemiséget, eszmevilágot képviselő Kós Károly mindig nagy szeretettel és barátsággal, mondhatni tisztelettel beszélt és írt, akinek aktivizmusát, tevékenységének célirányosságát, a magyarságért vállalt munkáját sokra becsülte.
„Balogh Edgár hűséges ember volt, kitartott elvei, nézetei mellett. Nem rajta múlott, hogy a kommunizmus nem az volt, aminek ígérték, aminek láttatni próbálták. Ez a teljességgel téves, s ráadásul bűnös rendszer furcsamód olyan tiszta embereket is produkálni tudott, mint Balogh Edgár.” – jegyezte meg Aich Péter az Irodalmi Szemle hasábjain Intelmek és tanulságok címen közölt esszéjében, amelyben – többek között azt is leszögezte: „Balogh Edgár naiv hittel volt kommunista, nem karrierizmusból”.
Tamás Gáspár Miklós a „bolsevista” Balogh Edgár érdemei közt könyvelte el nemzetiségi szolgálatát, példamutató szerepvállalását. „Balogh Edgár magyar kommunistából egyszerűen magyar lett a meg nem váltott világban. Az erdélyi magyar nép kultúráját elnyomták, múltját letagadták, megrágalmazták, befeketítették, elfeledtették. Edgár kolozsvári helytörténeti múzeumot alapított a Szabók bástyájában (soha nem nyílt meg), irodalmi lexikont szerkesztett, lapot szerkesztett, hagyományt őrzött, egyre konzervatívabb lett, egyre magyarabb”.
Hosszúra nyúlt életpályája során szívügye volt és maradt Balogh Edgárnak az iskolaügy, a néprajzkutatás, a műemlékvédelem, a könyvkiadás, az irodalmi élet szervezése, fellendítése. A romániai és az összmagyar kultúrát és tudományt szemlélte s próbálta minden eszközzel szolgálni. A Temesvárott felserdült Bodor Pál szavai szerint „Neve a Korunké, a baloldali nosztalgiáké, a szakadatlan csalódásé és bízó törekvéseké.” Balogh Edgár Kántor Lajosnak nyilatkozva jelentette ki: „Ami engem hajt, az a hivatástudat, s ez szerény nemzetiségi életünkben is többször tízezer cselekvő közéleti ember sajátja. Ahogyan közügy az energiatermelés vagy az állattenyésztés, úgy közös társadalmi feladat és kötelesség a nemzetiségi igények szolgálata is, a nyelvművelés, iskoláztatás, könyvszerzés és könyvkiadás, helytörténet, szakszókincs-bővítés, színház, rádió és televízió anyanyelvi tökéletesítése meg annyi más, ami megőriz, és az állampolgári feladatok megfelelőbb teljesítésére tesz alkalmassá. Hős, aki bár a Napsugár terjesztésében, egy dalkör vagy színjátszó csoport alakításában az ifjúság felkarolásában helytáll, s én sem akartam sohasem lemaradni ott, ahol tehettem valamit.”
Kisebbségi politikusként alkalmazott módszeréről, céltudatos eljárásáról vallott egy másik interjúban: „Közügyi ember lévén, a Magyar Népi Szövetség alelnöke voltam, egyetemi rektor voltam, ‘49-ig a közéletben szerepeltem, megszoktam, hogy hozzám jönnek emberek panasszal, sérelemmel. Mindig azt kérdem az illetőtől: Barátom, uram, elvtársam, válaszoljon előbb öt kérdésre: 1. Népszámlálásnál magyarnak vallotta magát? 2. Magyar iskolába adta gyermekét? 3. Van színházi bérlete a magyar előadásokra? 4. Hány magyar folyóiratra fizet elő? 5. Van-e otthon évenként bővülő magyar könyvtára? Ha erre az öt kérdésre igennel válaszol, akkor hajlandó vagyok önnel szóbaállni, s az ön panaszát meghallgatni. De addig, amíg erre az öt kérdésre igenlőleg nem válaszol, tehát a saját lehetőségeinek a nemzetiségi felhasználásában nem biztosít engem arról, hogy ön helytáll, addig nekem mint nemzetiséginek van önnel szemben panaszom. Mert miért nem csinálja azt, amit lehet?”
A neves matematikus, filozófus, matematika- és művelődéstörténész, Tóth Imre (1921-2010), aki a kolozsvári, bukaresti, majd a regensburgi és párizsi egyetemeken oktatott, Várdy Péter Az életben van, amiről az ember nem tesz… Beszélgetés Tóth Imrével című, Budapesten 2004-ben kiadott kötetében a jeles romániai magyar publicista-történész-politikust így láttatta: „Balogh Edgár mindig kommunista volt, ugyanakkor elsősorban erősen nemzeti érzelmű. És nem szerette a zsidókat. Ez valamilyen módon mindig kibukott belőle. Persze nem úgy, hogy én antiszemita vagyok, ilyet ő nem hangoztatott. De ez úgy kiderült, mindenki tudta róla Kolozsváron. Ezenkívül ő soha nem volt besúgó. Ez is biztos. Túl intelligens, hogy úgy mondjam, elasztikus politikát folytatott. Az ő politikája az volt, hogy úgy kollaborál a román hatóságokkal, hogy ez az adott keretek közt a magyar élet maximális kifejtését lehetővé tegye. Meg kell hagyni, hogy van ebben politikai ráció. Én nem vagyok ennek a híve, de nem minősíthetem besúgásként vagy árulásként. Ez egy bizonyos történelmi helyzet reális tudomásulvétele. Választanod kell: vagy azt mondom, hogy »nem közösködöm veletek« vagy azt, hogy »van egy hivatásom: menteni a menthetőt, a magyarság pozícióit valahogyan biztosítani kell«, de akkor ehhez vállalnod kell egy bizonyos együttműködést is. Balogh Edgár soha nem volt besúgó, és képtelen is lett volna rá. A magyarok közt is sokan nem szeretik, pedig biztos, hogy őszinte magyar politikus volt, és nagyon sokat sikerült is mentenie ezzel a fantasztikus cirkuszi mutatványnyal. Ez a magyarok szemében részint rettenetesen ellenszenves volt, habár meg kell hagyni, hogy ő elsősorban nagyon jó magyar hazafi, és ezért is csinálta több-kevesebb sikerrel. Ezért neki nagy nimbusza is van, mégpedig joggal, mivel ez az, ami számít.”
Halála előtt két évvel, 88 éves korában Balogh Edgár őszinte reformszocialistának, megvénült igazságkeresőnek nevezte magát.
Vitatott alakja marad Balogh Edgár a romániai magyar politika-, irodalom- és művelődéstörténetnek. Teljes mértékben igazat kell adnunk Gál Máriának, aki a kolozsvári Szabadság hasábjain A múltat nem elvetni, hanem értékelni kell címen 1999. november 4-én közölt cikkében az elgondolkoztató, napjainkban is megszívlelendő, időszerű kérdések sorát tette fel Balogh Edgárék védelmében: „Mit köszönhetünk a „megalkuvóknak? Hogyan alakult volna a romániai magyar közművelődés, ha Balogh Edgár és társai megtagadták volna az örökös megalkuvást, és visszavonultak volna a családi életbe, a hallgatás és néma megvetés elefántcsonttornyába? Megérte az a „néhány” magyar lap, könyv, rádióadás, magyar osztály és iskola azt, hogy „beszennyezték” önmagukat? Van-e joguk azoknak a tisztán maradottaknak ítélkezni, akiknek nevéhez ugyan nem fűződik kompromisszum, de érdem sem?”
Megjelenés: Heti Új Szó, Temesvár, 2015. január 4.
