A nemzetközi Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Szövetség előző kongresszusai (Stanford – 1960, Jeruzsálem – 1964 és Amszterdam – 1968) világszerte hírnevet és tekintélyt szereztek a rendezvénynek. A negyedik, bukaresti kongresszusnak ezt a presztízst minden tekintetben sikerült növelnie. Rekordnak számít a munkálatokon részt vevők nagy száma: negyven ország nyolcszázötven tudósa gyűlt össze, köztük világszerte ismert hazai és külföldi szaktekintélyek, akiknek nevét szinte minden fontosabb tudományos mű könyvészeti utalásai között megtaláljuk. A kongresszusi munkálatok három formában mentek végbe. A kongresszus fénypontjainak számítottak természetesen azok az egy-, illetve félórás előadások, amelyeket világhírű szakemberek tartottak. A másik kedvelt munkaforma a szimpózium volt: néhány elnöklő szaktekintély bevezetője után vita kezdődött, amely a folyosókon, büfében, előcsarnokokban is folytatódott. A résztvevők derékhada azonban a negyedórás előadásokban volt személyesen érdekelve: ötszáz előadás hangzott el, ebből nyolcvan (a dolgozatok 16 százaléka) hazai szerzőtől.
A kongresszus tizenkét szekció keretében bonyolította le munkálatait. Négy szekció a matematika köré csoportosult: matematikai logika, matematikai elméletek megalapozása, a logika és matematika filozófiája, valószínűségszámítás és az indukció alapjai. Külön szekciók foglalkoztak az automatákkal és programnyelvekkel, a metodológia és tudományfilozófia problémáival. További öt szekció egyes tudományágak (biológia, fizika, lélektan, történelem és társadalomtudományok, nyelvészet) metodológiáját és filozófiai vonatkozásait vizsgálta. Végül külön szekció foglalkozott a logika, a metodológia és a tudományfilozófia történetével.
A múlt század második felétől kezdve a logika rohamosan elveszti azt a formáját, amely addig jellemezte. A beállott változás főleg annak köszönhető, hogy a matematikusok keresni kezdték tudományuk alapjait. Ezek a kutatások eredményezték egyrészt a halmazelmélet megszületését, másrészt az ún. nem klasszikus vagy matematikai logika létrejöttét. A logika, illetve a logikák fejlődésére végig rányomta bélyegét az, hogy matematikai szükségletek hozták létre. Később önállósultak ugyan, de a továbbiakban is matematikai, formális módszerekkel dolgoznak.
A század elején kiderült, hogy a Cantor által kidolgozott halmazelmélet ellentmondásokat (antinómiákat) tartalmaz, amelyek könnyen logikai antinómiákká alakíthatók. Azóta a matematika és a logika egyik fő törekvése ezeknek az antinómiáknak a kiküszöbölésére irányult. Egyeseket sikerült is elkerülni, de helyettük mások születtek. Tény, hogy teljes egészében a mai napig sem sikerült őket kiküszöbölni.
A logikai ellentmondások, paradoxonok eltávolítására irányuló törekvések a logikának is sajátos irányt szabtak. A hagyományos, ún. kétértékű logikák mellett három-, négy-, sőt végtelen értékű logikákat konstruáltak. Ezek abban különböznek az arisztotelészi kétértékű logikától, hogy valamely kijelentés ezekben a rendszerekben nem csak vagy igaz, vagy hamis lehet, hanem felvehet harmadik, negyedik stb. igazságértéket. Klasszikus példái a háromértékű logikáknak Lukasiewicz és Bochvar rendszerei, de ugyanide tartoznak az ún. modális logikák is.
Az ellentmondások kiküszöbölésére irányuló erőfeszítések a matematikán belül három irányzatot hoztak létre: a logicizmust (amely szerint a matematika teljes egészében levezethető a logikából) az intuicionizmust (amely csak a megkonstruálható matematikai objektumot ismeri el létezőnek) és végül a formalizmus (amelyben a létezés kritériuma az ellentmondásmentesség).
A bukaresti kongresszuson túlsúlyban voltak azoka munkák, amelyek a többértékű logikákhoz kapcsolódnak, tehát az intuicionista szemlélet uralkodott. (Ugyanis az intuicionista logika szintén nem klasszikus logika, mivel nem fogadja el a harmadik kizárásának arisztotelészi törvényét. Az intuicionista Heyting logikáját egyébként a hazai Gheorghe Nadiu ismertette.) Viktor Sesztakov (Szovjetunió) Bochvar intuicionista logikájának egy konkrét modelljén mutatta ki, hogyan lehet bizonyos típusú paradoxonokat elkerülni; ugyanezzel próbálkozott Rúzsa Imre (Magyarország) egy Prior-típusú modális logikai rendszeren.
A francia Michel Vadée a modális logika eredeteit keresve kimutatta, hogy már Hegel rendszerében jelentkezik a modalitásoknak egy olyan felfogása, amelyet később Lukasiewicz fejt ki. A hatvanas évek eredményei közé számít a halmazelmélet és a többértékű logika összekapcsolása: bevezetik a többértékű halmaz fogalmát. Az NDK-beli Siegfried Gottwald ilyen többértékű halmazt konstruált.
A halmazelmélet egészen friss hajtása az ún. félhalmazok elmélete (Teory of semisets). Ez a halmazokon kívüli, bizonyos fajta imaginárius tárgyakat konstruál, amelyeket félhalmazoknak neveznek. Antonin Sochor cseh kutató foglalkozott ezzel a témával, olyan bizonyításokat mutatott be, amelyeket a halmazelmélet eddigi módszereivel nem sikerült kidolgozni.
Egészen sajátos álláspontot képviselt a hazai Anton Dumitriu. Miközben világszerte elfogadottá vált a többértékű logikák és általában a logikai rendszerek pluralitásának ténye, ő a hagyományos logikához való visszatérés lehetőségét sejteti. Szerinte minden formális rendszer tételeit levezethetjük az ellentmondásmentesség elvéből és a harmadik kizárásának törvényéből. Azonban ezek éppen a klasszikus, „természetes logika” alaptörvényei. Eszerint – mondja a szerző – elképzelhető a matematikai logika „természetes” rekonstrukciója.
A metodológia – Tadeusz Kotarbinski szavai szerint – a tudatosan alkalmazott módszerek tudománya. Logika és metodológia összefüggnek: míg az előbbi a tudomány struktúráját tükrözi, addig az utóbbi a tudományos ismeret megszületésének útját követi nyomon; ez is logika, de mozgásban lévő logika.
Szorosan kapcsolódik ehhez az episztemológia, a tudományos megismerés általános elmélete. Tudományfilozófiának is nevezik, mert egész sor olyan kérdésre keres választ, amelyeket a klasszikus filozófia fogalmazott meg: mi a tudományos igazság, mi az igazság kritériuma; a tudományos hipotézis és ennek igazolása (ez máig megoldatlan probléma), az ellentmondásmentesség problémája, a tudományok megalapozása, a tudományok összefüggése stb.
A tudományfilozófia egyik alapvető problémája az episztemológia és a logika pontos viszonyának a meghatározása. Két nagy irányzat létezik, amelybe tulajdonképpen minden episztemológiai iskola besorolható. Az egyik szerint a logika az episztemológiának alárendelt tudomány, a másik szerint éppen fordítva áll a dolog. Az első az episztemológiai realizmus, a másik az episztemológiai konvencionalizmus.
Az utóbbi irányzatot képviselte a kongresszuson az amerikai Alexander Bushkovitch. Többségben voltak az episztemológiai realizmus hívei, elsősorban a marxisták. Frank Fiedler (NDK) a marxista tudomány vizsgálat alapjairól, tudomány és ideológia, tudomány és társadalom viszonyáról értekezett; Grigorij Svecsnvikov (Szovjetunió) a tudománv és a filozófia közötti összefüggést dialektikus materialista szemszögből vizsgálta.
A tiszteletre méltó és komoly témák között időnként derűs fordulatok következtek. Az egyik dolgozat egy eddig ismeretlen matematikai logikai mű felfedezéséről számolt be, amelynek szerzője Lewis Carroll, az Alice Csodaországban című meseregény szerzője. Egy bolgár dolgozat Zénón paradoxonját vizsgálja: ha Achillest és a teknősbékát inerciális rendszereknek tekintjük és a relativitás elvét alkalmazzuk rájuk, akkor a paradoxon megoldódik.
Korai lenne még összegezni, értékelni a kongresszus tudományos eredményeit; erre csak a munkák kinyomtatása után kerülhet sor. Egy dolog azonban már bizonyos: a kongresszust a materializmus, a marxizmus szelleme uralta.
Az alapvető világnézeti, filozófiai állásfoglalás a munkák nagy részét meghatározta, ha tételesen nem is fogalmazódott meg mindegyikben. A marxista világnézet fölénye nemcsak képviselőinek nagy számában, hanem mindenekelőtt dolgozataik minőségében mutatkozott meg.
A kongresszus Nicolae Ceaușescu elvtárs magas támogatásának örvendett. Ezzel nyert közvetlen elismerést az a tény, hogy a különböző társadalmi rendszerekhez tartozó szakemberek összejövetelének – a konkrét, azonnali tudományos eredményeken túl – óriási társadalmi és politikai jelentősége van: a kölcsönös megismerést, a népek közötti barátságot és megértést szolgálja. A filozófia történetében Platóntól Leninig nagyon sokan megfogalmazták azt a gondolatot, hogy az emberi cselekvést a gondolatnak, a belátásnak és a logikának kell vezérelnie; a politikai cselekvésnek általában a tudományon kell alapulnia. Ennek a gondolatnak az újrafogalmazását találjuk abban az üdvözlő beszédben is, amelyet államfőnk a kongresszus résztvevőihez intézett: „A következtetések, amelyekhez a tudomány és a társadalmi gyakorlat által szolgáltatott adatok alapján eljutnak, haladó jellegük által befolyásolhatják a mai világ megújító folyamatait, pozitív hatást fognak gyakorolni a politikusok tevékenységére…”
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.