„Meg kell tanulnunk, hogyan tanulmányozzuk, hogyan vessük fel a kérdéseket dialektikus materialista, marxista–leninista forradalmi szellemben, hogy szüntelenül megtaláljuk az élet által megkövetelt megoldásokat. Csak ily módon leszünk valóban marxisták–leninisták, csak ily módon leszünk és maradunk valóban szüntelenül forradalmárok.
Nem szabad egy pillanatra sem megfeledkeznünk arról, hogy a marxizmus–leninizmus forradalmi elmélet, hogy csupán akkor érthetjük meg helyesen mind hazánk gazdasági-társadalmi fejlődésének szükségleteit, mind a nemzetközi fejlődés tendenciáit és irányait, ha állandóan forradalmi szellemben cselekszünk, elemezzük e jelenségeket a történelmi és dialektikus materialista felfogás alapján. Csupán ily módon dolgozhatjuk ki helyesen az általános politikai vonalat, fejthetjük ki eredményesen gyakorlati tevékenységünket ezzel a vonallal, a társadalmi fejlődés követelményeivel összhangban. Ily módon cselekedve biztosíthatjuk a XI. Kongresszuson elfogadott program megfelelő teljesítését, növelhetjük pártunk és népünk hozzájárulását a szocializmus, az egyetemes társadalmi haladás és a béke általános ügyéhez.”
Nicolae Ceauşescu elvtársnak a Ştefan Gheorghiu Akadémia megalakulása 30. évfordulóján elhangzott beszédéből
1923 januárjában Lenin a Központi Statisztikai Hivatal egyik kiadványából táblázatot másol át naplójába. „Baljós figyelmeztetést“ lát a számokban: Oroszország lakosságának kétharmada analfabéta. A forradalom legfontosabb feladatának, ilyen körülmények között, a kulturalizációt tekinti. A nép írni-olvasni tudása, állapítja meg, elsődleges jelentőségű politikai kérdés.
A szovjet állam már korábban rádöbbent erre: 1919 decemberében lépett hatályba a Népbiztosok Tanácsának az írástudatlanság felszámolásáról szóló rendelete, amely kimondja, hogy a köztársaság valamennyi nyolc és ötven év közötti lakosa köteles megtanulni írni és olvasni, saját anyanyelvén vagy oroszul, kívánsága szerint. A Bolsevik Párt felhívására a hivatásos oktatók mellett az önkéntesek ezrei indulnak el…
A polgárháború végetért, Oroszországnak sikerült megmentenie a forradalmat. De a gazdasági élet katasztrofálisan leromlott, éhínség dúlt kétségbeejtő állapotok uralkodtak mindenfelé.
A forradalom hívei előtt nem kétséges, hogy a helyreállítás lehetséges; megvannak hozzá a kellő anyagi feltételek, és ami a legfontosabb, az emberi energia. De változtatni kell a termelési rendszeren: a hadikommunizmus békeidőben már nem állhatja meg helyét, az államapparátus pedig „a legnagyobb mértékben a régi rendszer maradványa és a legkevésbé ment át valamelyest komoly változáson. Csak a felületet mázoltuk át kissé…“
A forradalom eddig önmaga puszta létével foglalatoskodott: nem jutott ideje elgondolkodni önmaga fölött. Most gondolkodnia kell: átmeneti korban, elméletileg légüres térben mozog. Stratégiája tiszta és töretlen – a kommunizmust akarja –, de mi legyen a taktika?
Lenin rugalmas politikus, semmiféle dogma nem állhat meg előtte, ha ellentmond a gyakorlatnak, az események alakulásának. Világosan látja, hogy a lehető legésszerűbb lépés az engedmény, a parasztságnak szövetkezetekbe való tömörítése, az új gazdasági politika. Az ortodox elméletfaragók felhördülnek: az új gazdasági politika engedményt tesz a parasztnak mint kereskedőnek, a magántulajdon elvének.
Lenin nem fél a szavaktól. Kemény fogalmazásban még tovább is elmerészkedik, mint ortodoxvitapartnerei: „Új gazdasági politikánk célja… az volt, hogy koncessziókat kapjunk; a koncesszióa mi viszonyaink között kétségtelenül az állam kapitalizmus tiszta típusa.” Csak ezután fejti ki, hogyan válik a szövetkezet, az eddig kapitalista jellegűnek tekintett intézmény, a forradalom teremtette körülmények között, szocialista szervezetté: „olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak“. A kételyek végleges eloszlatása végett hozzáfűzi: „Ha a szövetkezetek mindenkit átfognának, már mindkét lábunkkal a szocializmus talaján állnánk.“
A közvetlen tennivaló eszerint világos, és mégis szinte legyőzhetetlennek tűnő akadályai vannak. A „civilizált” európai tulajdonképpen nem is érti, hogy mi itt a nehézség. Az ő szempontjából nagyon keveset kell tenni azért, hogy a parasztság szövetkezetekbe tömörüljön.
Oroszországban más a helyzet, állapítja meg Lenin… ahhoz, hogy mindenkit szövetkezetekbe tömörítsünk, a kultúra oly magas fokára kell felemelkednie a parasztságnak (éppen a parasztságnak, mint óriási tömegnek), hogy e mindenkit átfogó szövetkezetekbe tömörítés egész kultúrforradalmat igényel.“
Operativitására jellemző, hogy azonn al kidolgozza a kulturális forradalom stratégiáját. Az állami költségvetést elsősorban az elemi iskolai oktatás szükségleteinek kielégítése irányába kell téríteni. Felemelni a néptanítót – a burzsoá rend kiszolgálójából legyen a szovjethatalom támasza, segítsen megnyerni a parasztot a munkássággal való szövetségre, hirdesse a falusi proletárok között a kommunizmus eszméit.
Körültekintően figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyekkel jár a türelmetlenség. Nem időszerű még az a célkitűzés, hogy a faluba beplántáljuk a kommunizmust – mondja –, ezzel csak kárt okoznánk az ügynek. „Mindaddig, amíg a falun nincs meg a kommunizmus anyagi alapja, ez, mondhatnám, káros, mondhatnám, végzetes lenne a kommunizmusra nézve.“
Az elkövetkezendő időszakban másféle forradalomra, másféle hősiességre lesz szükség, mint a polgárháború éveiben. Nem lovassági rohamokra, hanem megfontolt, hozzáértő munkára; nem sortüzek re, hanem betűvetésre – az „új élet pátoszmentes pátoszára“. „Most minden azon fordul meg, hogy azt a forradalmi lendületet, azt a forradalmi lelkesedést, amelynek már tanújelét adtuk, és kellő mértékben adtuk tanújelét, s amelyet teljes siker koronázott, össze tudjuk kapcsolni (szinte azt mondanám) azzal, hogy tudunk értelmes és művelt szatócsok lenni, ami teljesen elegendő ahhoz, hogy jószövetkezeti emberek legyünk.“
Újjáépíteni a gazdaságot, jókereskedővé válni – mi ebben a rendkívüli, a világtörténelmi – kérdezhetik. Hiszen minden háború után béke következett, amikoris ugyanez volt a közvetlen teendő. Mi az, ami mégis arra készteti Lenint, hogy kulturális forradalomról, sőt, a szocializmusra vonatkozó álláspontok gyökeres megváltoztatásáról beszéljen?
A választ ő maga adja meg. Jó szatócs annyi, mint jó kereskedő. De nem mindenki jó kereskedő, aki kereskedéssel foglalkozik. Az orosz paraszt „még ázsiai módon kereskedik, ahhoz pedig, hogy művelt kereskedő legyen, európai módra kell kereskednie. Ettől még egy egész korszak választja el“.
Az európai kultúrán, Ricardon, Hegelen és Marxon nevelkedett Lenin (Gramsci: „Iljics mélységesen nemzeti és mélységesen európai volt“), a forradalom előkészítése, megvívása és megvédése után fájdalmasan szembetalálkozik valamivel, amit ázsiainak nevez.
„Arról a félázsiai kultúrálatlanságról kell beszélnünk, amelyből eddig még nem kászálódtunk ki, s komoly erőfeszítések nélkül nem tudunk kikászálódni, noha megvan rá a lehetőségünk.“
Lenin a feudális viszonyok, a cári bürokrácia maradványairól beszél. A forradalom öt esztendeje túl rövid volt ahhoz, hogy felszámolják őket, és tulajdonképpen nem ez volt a közvetlen feladat. A társadalmi viszonyok, a termelés és az elosztás szintje így még távol van attól, hogy a marxi értelemben vett szabadság birodalmának előkészítését szolgálja. „Egy elmaradott országban… szükségképpen olyan kérdések egész sorát kell napirendre tűzni, amelyek, tisztán gazdasági szempontból tekintve, normális körülmények között lényegében még a tőkés fejlődés feladatai lettek volna“ – állapítja meg Lukács György a Lenin és az átmeneti korszak kérdései című írásában.
Megvannak a politikai előfeltételek (a proletárdiktatúra), megvan a munkásság hite és elszántsága, mégsem lehet közvetlenül áttérni a szocializmusra; „a munka súlypontja nálunk most csakugyan a kultúra terjesztése“. A kultúra legalacsonyabb, technikai szintjéről van szó: meg kell tanulni ími-olvasni. Hétköznapi munkát kell elvégezni, „hogy elérjük egy közönséges nyugat-európai állam színvonalát“ – tisztázza Lenin. Minden más háttérbe szorul. Különösképpen a proletárkultúráról szólóködös, gratuit spekulációk. Vannak olyanok, mondja, „akik túlságosan sokat és túlságosan könnyedén szavalnak például a » proletárkultúráról«; kezdetnek az is jó lenne, ha megszabadulnánk a burzsoá rendszert megelőző kultúrák különösen rothadt típusaitól, vagyis a hivatalnoki vagy feudális stb. kultúrától“.
Lenin, szokása szerint, keményen fogalmaz. De nem borúlátó. Már súlyos beteg, amikor ezeket a mondatokat írja.
Mégsem a tehetetlenségre kárhoztatott próféta kétségbeesésével, hanem a közelgő halálról tudomást venni nem akaró forradalmár szavával szól. Kíméletlen, hogy félre ne értsék, hogy rádöbbentsen a tennivalókra. Napjainkban szinte túl könnyedén vesszük tudomásul, hogy a világ tudósainak egynegyede abban az országban él, amely 1923-ban a tanítók kenyéradagjának felemelésével akarta meggyorsítani az alfabetizációt. Csak akkor mérhetjük fel igazán a lenini jövőbelátás és hit nagyságát, ha egy pillanatra – vele együtt – szemügyre vesszük a szinte leküzdhetetlennek tűnő akadályok, lehetséges zsákutcák tömkelegét. És csak akkor élünk az ő szellemében, ha a rá jellemző kíméletlenséggel tudjuk nevükön nevezni őket.
Lukács György szavaival emlékezzünk róla: „Példaadó élet volt az övé: a legteljesebb morális tisztaság, minden aszkézis nélkül; a legmagasabb rendű szellemiség, mélyen beágyazva a társadalmi gyakorlatba. Lenin igazi nagy ember, nagy egyéniség, amilyent ritkán termelt ki még eddig az emberi társadalom fejlődése.“
Lenin legnagyobb érdemeinek egyike éppen abban áll, hogy ő sohasem tekintette a marxista elméletet abszolút igazságok katekizmusának, hanem energikusan aláhúzta forradalmi, alkotó jellegét, azt, hogy azokat az eszméket, amelyeket kifejez, állandóan a folyamatosan változó körülményekre, az új korszak feltételeire kell vonatkoztatni.
Marx és Engels gondolatainak dogmatikus értelmezésével szemben rendkívül határozott álláspontot foglalt el. Rámutatott arra. hogy az ilyen meg nyilvánulások teljesen idegenek a marxizmus alkotó lényegétől és ellentétben állnak azzal, és azokat az eszméket, amelyek érvényesek voltak Marx idejében, nem lehet szó szerint alkalmazni a társadalom fejlettségének újabb fokán.
Az RKP politikája a marxizmus–leninizmus általános elveinek a Románia körülményeire való alkotó alkalmazását jelenti. Az utóbbi évtizedben elért jelentős megvalósítások híven tükrözik, hogy a marxizmus–leninizmus dinamikus szellemének elsajátítása a legmagasabb szinten történt. Ezt fényesen bizonyítják a XI. Kongresszus dokumentumai, amelyek választ adnak a népünknek a kommunizmus építéséért folyó harca időszakában felmerülő összetett kérdésekre. Nicolae Ceauşescu elvtárs egész munkássága és társadalmi-politikai gondolkodása a szocialista építés által felvetett problémáknak az RKP általi figyelemreméltó általánosítását és a marxista–leninista gondolkodás kincsestárának a gazdagítását képezi.
A Román Kommunista Párt, a marxi–lenini gondolatok szellemében következetesen harcol szocialista nemzetünknek az erő teljes megnyilvánulásáért és felvirágoztatásáért. Mint tudjuk, nem lehet egyenlőségi jelet tenni a nemzet fejlődésére irányuló törekvések és a nacionalizmus közé, mert az élet azt igazolja, hogy az országok teljes egyenlőségének megvédése nincs ellentétben a nemzetközi szolidaritással, hanem szoros dialektikus egységben áll azzal. Az RKP gazdag hagyományait követve harmonikusan ötvözi a szocialista haza felvirágoztatására irányuló erőfeszítéseket azzal, hogy szoros kapcsolatot alakítson ki a világ haladó antiimperialista erőinek harcával, az összes demokratikus és munkáspártokkal és nemzeti felszabadító mozgalmakkal.
A nemzetközi élet eseményei és a nemzetközi erőviszonyoknak a haladó demokratikus erők javára történt eltolódása, a nemzetközi enyhülés és kollaborálás szelleme igazolja a párt melyen elvszerű, realista és konstruktív marxista–leninista szellemű politikájának helyességét.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.
