Szétforgácsolódott az emberi ismeret, és ez a folyamat új igényt hozott magával: egyre szükségesebbnek érezzük az Egész áttekintését. Az átfogó szintézist nemrég a filozófia feladatának tekintették, ma azonban egyre inkább elvitatják tőle – nemcsak a kötelességet, hanem a jogot is. Úgy tűnik, igazuk van. A filozófia szaktudománnyá vált, egy lett a sok közül, és a filozófus éppúgy nem ért a magfizikához, mint az irodalmár. Nem meglepő, ha bizalmatlanná válnak vele szemben, ha a nem-filozófus is igényt tart a totalitásmagyarázatra; és ráadásul úgy érzi, több joga is van hozzá, mert legalább egy diszciplinában járatos, míg a filozófus rendszerint műkedvelő a tudományokban.
Piaget egyike azoknak a szaktudósoknak, akik kétségbe vonják a filozófia illetékességét, és szavai különleges hitelességet kapnak, amikor megtudjuk, hogy eredetileg filozófiával foglalkozott, és csak később tért meg a lélektanhoz. Bizonyításában Jasperset hívja segítségül, akinek a filozófiáról vallott felfogását bizonyos mértékben elfogadja. Az embert nem elégíti ki pusztán a tudomány, az ember ezen kívül él, hisz valamiben, és állást foglal, anélkül, hogy választásának mindig magyarázatát tudná adni. A teljes élet ez: hite és tudása közötti szintézis. Ezt a szintézist vizsgálja a filozófia, de valami furcsa módon. Megismer valamit, de mégsem megismerés, tud valamiről, de mégsem tudomány. A filozófia csak bölcsesség, mondja Piaget, olyasvalami, ami feltétlenül szükséges az emberi cselekvés értelmes irányításához. De mivel a választás, az állásfoglalás okát nem tudja megmagyarázni –- sőt lehetetlennek is tekinti –, minden választást egyformán jogosnak tart. E sokértelműségen azonban elbukik a filozófia: bölcsesség többféle van, de igazság csak egy.
A bizonyítás menetében Piaget visszanyúl a gondolkodás kezdeteihez. Átértékeli a filozófia főbb csomópontjait, s kimutatja, hogy a filozófia sohasem volt önálló. Csak azok a filozófiai rendszerek állották ki az idő próbáját, amelyek nem üres spekulációból születtek, hanem a tudomány eredményeit foglalták össze egyszerű meghatározásokban.
Filozófia és tudomány tűrhetően megfértek egymással a XIX. századig, akkor azonban bekövetkezett a fordulat, amely aggodalomra ad okot: a filozófia kikiáltotta, hogy olyan megismerési mód birtokában van, amely magasabb rendű, mint a tudományoké. Spekulációval töltik ki a tudomány hézagait, visszaéléstől, szélhámosságtól sem riadnak vissza; sőt, vannak olyan „filozófiai iskolák”, amelyek szinte „rendszeresen reakciós és agresszív szellemben” támadják a fiatal, inkább támogatásra szoruló tudományokat.
Piaget szerint a filozófiai megismerés tudományfeletti jellegében való hit terjesztéséért a fenomenológiai iskola felelős. Bonckés alá veszi Bergson és Husserl felfogását: persze nem őket hibáztatja. A túlkapás, a torzítás a középszerűségbe süllyedő epigonok védekező reflexe – Piaget
azonban az eredetiben akarja kimutatni az elméleti gyengeséget, amit a lelkiismeretlenség kiaknáz, és a maga kicsinyes céljainak szolgálatába állít. Elemzi az intuíció fogalmát, kimutatja, hogy egyszerűbb képzetekre bontható, és ezek mindegyike különálló szaktudományok körébe esik.
A filozófia ebben a differenciálódási folyamatban elveszítette önállóságát, sőt, létjogosultságát is. Ami megmaradt belőle, az az ellenőrizhetetlen hit. Minden más a tudományra tartozik. Ha a szigorú levezetést, a száraz érvelést hiányolnánk – egyszóval az akadémikus feszességet –, akkor olyasmit kérnénk számon a szerzőtől, amire nem is tett ígéretet. Sőt, egyenesen előrebocsátja, hogy ne keressünk tudományos mélységet, mert a szenvedély adta kezébe a tollat: aggodalom és felháborodás. Piaget könyve nem tudományos mű a szó legszorosabb értelmében: olyan ember vallomása inkább, akit már-már megejtett a spekuláció, de idejében felismerte veszélyeit és illúzióit. Vallomása egyben vészkiáltás, egy álláspont védelme. A modern filozófia nem győzi eleget hangoztatni a megismerés határairól szóló tételeit.
Piaget kész elfogadni ezeket, de egy kikötéssel: ismerje el a filozófia is a maga határait.
Sajnos, szenvedély és tárgyilagosság ritkán jár együtt. A vaskalapos szakkritika bőven találhatna kifogásolnivalót a könyvben: hogy filozófiatörténeti átértékelései vitathatók (például Platón és Arisztotelész különbségét a matematikai, illetve biológiai szemléletmódban látja), hogy az intuíció kritikája hevenyészett, és nem jut el a kategóriák szintjéig, hogy inkább egy zajos és forrongó tudományos élet hétköznapjaiból vett példázatok tömege, mint a józan és egyszerű érvelés teszi impozánssá.
Azonban a gáncsoskodó kritikának itt el kell hallgatnia. Az igazságkereső szenvedély tiszteletreméltó, még akkor is, ha időnként türelmetlenséggé, gúnyos ingerültséggé fokozódik.
A filozófiának pedig nem szabad sértve éreznie magát, hiszen végső soron nem ő a kritika tárgya! Nem a filozófiáról van szó, hanem „társadalmi-történelmi hatások rendkívül erős és bonyolult együtteséről, amelyek a filozófiát iskolai és egyetemi intézménnyé változtatják, mindazzal, amit ez magával hoz: hagyomány, tekintély. az egyéniség korlátozása és karrier. Sőt, sokhelyütt dicsfénnyel övezett szellemi gyakorlattá vált, olyan presztízzsel, hogy bármilyen megkérdőjelezése szűk pozitivizmusnak vagy eredendő értelmiségnek számít”. Piaget aggódása és felháborodása, igazságkereső szenvedélye ezen a ponton tőlünk sem idegen, bár a művében felvetett kérdéseket a marxista filozófia – a társadalmi-történelmi meghatározottságokra és feltételekre alapozva – máshogy fogalmazza és még inkább másként válaszolja meg.
Megjelent A Hét I. évfolyama 3. számában, 1970. november 6-án