„Korunk filozófiája a marxizmus” (Sartre)
Dumitru Ghişe: Contrapunct. Minerva Kiadó, Bukarest, 1972.
A cím – Ellenpont – szinte ellenállhatatlanul sodorja magával a recenzenst, hogy spekulációkba bocsátkozzék a szerző által nem szándékolt, de tetszés szerint belegondolható párhuzamok, ellentétek és egyéb szimmetria-viszonyok felett. Olyasmit mondhatna példának okáért, a címet igazolandó, hogy a filozófiai szándékú publicisztika éles ellentétben van a tanulmányok hűvösebb, feszesebb modorával, meg hogy az utóbbiban a körültekintően összegyűjtött és megrostált tényanyag kárára van az egyéni hangnak, és hogy a szerző csak az előbbiben (a filozófiai szándékú publicisztikában) találja meg igazi, személyes hangját, itt vall csak igazán – ha áttételekkel is – önmagáról, a filozófiáról, vagyis a filozófiai önmagáról. Esetünkben azonban ez a kísérlet nemcsak hogy csalóka, de egyenesen félrevezető lenne, mert olyan kettészakítottságot sugalmaznánk vele, amely sem a szerzőnek szándékában nem állott, sem a létrejött műben nem következett be. A contrapunctum csak a formát illeti, amely mögött a tartalom töretlenségét találjuk: elkötelezettséget, humánumot és mindenkor mérsékletre intő racionalizmust.
Ghişe filozófiai eszményképét a hétköznapok pátosza diktálja: a filozófus nem kiválasztott, nem valamilyen elit tagja, hanem egyszerűen „egy ember, a többi között“, „senki nem ruházta fel különleges képességekkel“ (15. 1.). A descartes-i „tiszta és világos eszmék“ racionalista bűvöletében eljutott az erkölcsi értékrend letisztulásához, a pozitív és negatív értékek (materializmus-idealizmus, ráció-misztika, haladás-regresszió stb.) egyértelmű elhatárolásához, a mellettük vagy velük szemben való állásfoglaláshoz. Mindebben nem láthatunk egyebet, mint az eszmény és a magatartás közötti harmónia megteremtésére irányuló törekvés sikerét.
A filozófiához való viszonyulása nem elvont, elméleti, hanem cselekvő, legfőbb erénye és erőssége éppen az állásfoglalás határozottsága. A filozófia lényegében a cselekvés, a munka hivatásának kiteljesítését látja abban az oly készségesen vállalt feladatban, hogy az elvont filozófiai kérdéseket mintegy lebontja a szocialista hétköznapok szintjére, és hogy a megoldást is ugyanebben a szférában fogalmazza meg.
A cselekvés elveként és végső szándékaként posztulált állásfoglalásnak általánossá kell válnia, a cselekvés minden körére ki kell terjednie. A véges egyén lehetőségei azonban korlátozottak – nem jelent tehát beszűkülést, ha az ember egy pontba koncentrálja energiáit.
Ghişe a kultúrát választotta; elmélkedésének gyújtópontjában „az új típusú, kiterjedésében és történelmi determinációiban utolérhetetlen, történelmi előzmények nélküli szocialista kultúra áll (297. 1.). Ez a kultúra többé nem spontán sarjadzás (304. 1.), hanem a tervező, előrejelző racionalista szellem tárgyiasulása, a tudatos kultúraalkotás bonyolult kibernetikai vezérlő és önvezérlő folyamata, az ideológiai üzenet szakadatlan közlése, valamint a szervezett ellenőrzés negatív visszacsatolása. Ez a kultúra csakis egy konkrét társadalmi osztály létébe ágyazottan képzelhető el, objektív alapja az az optimista hit, hogy ez az osztály olyan kultúrát hozhat létre saját maga számára, amelyben pozitív értékei megtestesülnek, amelynek élvezetére való jogát a társadalmi harcban megszerezte.
Miben is áll hát a kultúraalkotás bonyolultsága? Abban, hogy két alapvető mozzanat – az újjáépítés és a tulajdonképpeni építkezés – egysége: „Újjáépítés annyiban, amennyiben a szocialista kultúra nem légüres térben, hanem a már előzőleg kifejtett szellemi munka újraértékelésének alapzatán keletkezik, és építkezés, mivel a múlt kulturális értékeinek alapzatán — az itt és most kifejtett szellemi energia segítségével — új, a jelenlegi szocialista életmódnak megfelelő követelmények és elvárások mércéje szerinti értékek emelkednek“ (302. 1). A két mozzanat egységének felismeréséből ered az a tudatosság és pártos felelősségérzet, amellyel Ghise a hagyományt értékelő és átértékelő szempontok után kutat. Kegyelettel és körültekintő gonddal mélyed el Blaga, D. D. Rosea szövegében, mert nem nyugszik bele a globális ítélkezések igaztalanságába, és mindig sikerül felszínre hoznia az objektív történeti körülményt, vagy a magánvaló alkotói szándék konkrét partikularitását, amely lehetővé teszi, hogy a helyénvaló szigorral elmarasztalt Általánoson belül igazi fényébe állítsa vissza a különös értéket.
Megindító gyöngédséggel viszonyul D. D. Roşcához, egykori tanítómesteréhez, az általa hirdetett cselekvő, tiltakozó „hősi morálhoz“, annak mélyből fakadó indítékához és jelszavához: „A létező nem olyan, amilyennek lennie kell! Nem fogadhatjuk el a létezőt csak annál az oknál fogva, hogy van!“ (226. 1.). A lét értelme után kutató kérdés ilyenszerű megválaszolása különíti el Roşcát az egzisztencializmus általános európai vonulatától, amelybe beletartozik ő is, noha – paradoxális módon – mindvégig külön áll.
Miközben a lét végső értelmét keresi, az egzisztencia kategóriájának vizsgálata során szertefoszlatja az úgynevezett „teljes racionalitás“ mítoszát. Ha „a létet teljes egészében racionálisnak hinnénk, kizárnánk belőle az esetlegességet, mindent redukálnánk a szükségszerűségre, amelyre csak szűk determinista, laplace-i típusú világmagyarázatot építhetnénk“ (220. 1.). „A tét azonban, ahogyan a tapasztalaton alapuló elemzésekből mostanáig kiderült, részben racionális, részben irracionális; a lét ésszerű, de abszurd is“ – állapítja meg Rosen –, és éppen ebből fakad a lét tragikus antagonizmusa. Eddig a pontig az egzisztencialisták is eljutottak – mutat rá Ghişe –, az egzisztencializmus is tiltakozik a ráció klasszikus eljárásai ellen, elméleti értékként kezeli a „tiszta esetlegességet és az indeterminizmust“, és végül is „a gondolkodás és a világ abszurditása közötti elvi különállásra következtet“.
Az elmagányosodott ember létének abszurditásán kontempláló egzisztencializmus szintén eljut a lét tragikumának gondolatához, de azt valamilyen pán-tragikus látomássá szélesíti. Itt, a tragikumból való kiút keresésének pontján válik el végérvényesen a két filozófia. Az egzisztencialista cselekvés tartalomtól megfosztottságát a kierkegaardi vagy-vagy példázza leginkább: nem a jó és a rossz közötti választás a lényeges, hanem egyáltalán a választás ténye. Ezt a relativizmust, az értékekkel szembeni teljes közönyt még súlyosbítja a vereség perspektívája, s „e filozófia csődje elkerülhetetlen“ (213. 1.). A roscai megoldás lényeges eleme a cselekvés, az állásfoglalás partikuláris tartalma, a cselekvésnek tiszta tiltakozásként való meghatározottsága. A szintézis-kísérlet. A tragikus lét nem mentes bizonyos szubjektivista beszüremkedésektől. Azonban a lét tragikumával szembeni humanista erkölcsi állásfoglalása, erőteljes racionalizmusa lehetővé teszi, hogy elkerülje a „relativizmus kátyúit“, s így e tiltakozás „gyakran heves antikapitalista kritika jellegét ölti“ (227. 1.).
Az egyszerűség, a közérthetőség, a fesztelen tartás és az aforisztikus tömörség magától értetődően következik a propedeutikai szándékból. Egy érzékletes kép, egy csattanós fordulat – de közben a gondolat veszedelmeire (relativizmus, szubjektivizmus stb.) figyelmeztet, amely az óvatlanra leselkedik. Útmutatóul kölcsönösen egyértelmű megfeleltetéseket létesít, egyfelől bizonyos elméleti konstrukciók és álláspontok, másfelől a filozófiai köztudat általánosan elfogadottá vált, megnyugtató kategóriái és értékítélet érvényével bíró egyszerű meghatározásai között. Alapos tájékozottsága hozzásegíti ahhoz, hogy a filozófiai kérdéseket ne elvontan, önmagukból próbálja megoldani, ne elvont szinkronikus magyarázatot keressen, hanem a filozófiai és nem filozófiai műveltség gazdag tartalmából kölcsönzött példázatokra, váratlan analógiákra, a kultúrhéroszok időtálló megállapításaira hivatkozva, esetről esetre partikuláris véleményt alkosson.
Ghise a filozófia lenini vonalához csatlakozik, amikor tudatosan újragondolja azokat a nagy témákat, amelyeknek alkotó nyugtalansággal való újrafelvetését Lenin minden igaz marxista számára elengedhetetlennek tartja, Így jut el – a filozófiai füzetek, a Materializmus és empiriokriticizmus által indíttatva – a premarxista filozófiai örökség legértékesebbjéhez, a hegeli filozófiához, amelynek kritikai átvétele és minőségileg magasabb szintre emelése minden idők marxistáinak megtisztelő kötelessége. A hegeli filozófia lényegének feltárása közben Ghise szembesíti önmagával a materialista tudatot, felmutatja előtte azt a módot, ahogyan ösztönösen közeledik a dialektikához – és közelednie kell mindenkor –: „a hegeli dialektika sajátsága a tárgy minden oldalú átfogása, annak kaleidoszkópszerű szemlélete, a nézőpont állandó változtatása annak érdekében, hogy a dolgok minél több oldalát, vonatkozását ragadhassa meg“ (238. 1.).
Egyetlen tanulmány foglalkozik tételesen és kizárólagosan Marxszal, a Prezenta lui Marx című, amelyet talán így fordíthatnánk leghívebben: a közöttünk levő Marx. Nem tételesen majdnem mindegyik. Ghişe kiinduló- vagy végpontja legtöbbször egybehangzik valamelyik marxi tétellel; maga a gondolatmenet tiszta, dogmatizmus-mentes marxizmusnak vallja önmagát.
Azt a Marxot látja szívesen gondolatai körében, aki „érzelmes vágyódásból, a szellem nagylelkű, de utópikus álmodozásából pontos, mindent átfogó tudománnyá változtatta a szocializmust“. Azt a Marxot, akinek tanítása kezdetben nem volt egyéb, mint „a szocializmus rendkívül nagyszámú frakcióinak, áramlatainak egyike“ (Lenin szavai). Azt a marxizmust, amelyet ellenségei valaha ignoráltak, de amely ma az eszmei összecsapások középpontjába került. Amely ma… lásd Sartre-ot.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
