Huszár Sándor: Van-e Napóleon-dilemma?

André Castelot Napóleon című könyve valahogy azt sugallja, hogy van valami efféle. Hogy az emberiségnek még mindig nem sikerült egyszer s mindenkorra lezárnia ezt a kérdést. Persze itt nyilvánvalóan nagy szerepet játszik maga a – hős nemzetiségétől független – karrier. Az emberi személyiségnek ez a napkitörése, amin nem tudja túltenni magát a létfeltételeiben egyszerű ember. És miután a létfeltételeiben egyszerű ember azóta is sokasodik, az emberi személyiség szabad kifejlődése elé pedig ma is gördülnek akadályok, a Napóleonra csodálkozás bizonyos értelemben indokolt.

Indokolt tehát akár ebből az egy szempontból is a halála óta összeírt tömérdek könyv, és a nevét s tetteit legendákba csavartan megismerő számos nemzedék érdeklődése. De persze az illúzióhoz ily módon szilárd talajt kereső olvasó – akarja, nem akarja – Napóleonnal, a zsarnokkal és hódítóval is találkozik. És ezek számára ma fájóan közeli és félelmetesen mindennapi fogalmak, és ettől kicsit meg is retten. De meglepetése még mindig olyan mentséget keresően haragos, mint a korabeli pamfletista felkiáltása: „A világ legnagyobb hadvezére, és azt akarja, hogy felségnek szólítsák!” Meg aztán van az is, hogy a napóleoni háborúk a fejlődés új útjait nyitották meg Európában, és van a Code Napoleon, és van még rengeteg minden.

A helyzet viszont az, hogy a mi korunk valami egész különös módon nem szereti az agresszorokat. És én – olvasó –, aki idegeimben hordom a kor életérzését, valahogy kritikusabb szemmel nézem ezt a történelemben nem először felbukkant gőgöt, amely népeket igáz le, alá, meg és akar – kéretlenül – boldogítani. Mellesleg a jelenségnek pont ez a mai ésszel való újraértékelése ragadtatott arra, hogy – dacolva az íróasztalomat elöntő könyváradattal – elolvassam ezt a szabad időmhöz képest nagyon vastag könyvet. Az az igazság ugyanis, hogy iskoláimat politikai kurzusok és rendszerek változásainak időszakában végezvén, az értékelés szempontjai sokszor évenként cserélődtek ki, ami ösztönösen alakította bennem az egyetemes emberi igazság keresésének vágyát, és ugyanakkor a gyanút is minden úgynevezett szűk csoporterkölcs iránt.

És meg kell mondanom mindjárt az elején, hogy Castelot könyve igen alkalmas erre a magánúton végzendő történelmi oknyomozásra, mert – bár ő maga ilyen értelemben nem minősíti a könyvét – megítélésem szerint dokumentumregényt írt, tehát tényszerű történelmi pontosságra törekszik, dokumentumokat idéz vagy parafrazál, és egy riporter fáradhatatlanságával keresi fel s írja le a történelem nagy eseményeinek színhelyeit. Ugyanakkor azonban mentesíti az olvasót a dokumentum silabizálással, archaizáló nyelvvel, jellemző, de lényegtelen részletekkel, egyszóval a tanulmányjelleggel járó nehézségektől. Művét végig jól gördülő, gyakran szellemes elbeszélői hangnemben tartja, történelmi hőseit regényfigurákként, de autentikusan beszélteti, és kommentatív megjegyzéseiben – legalábbis a könyvnek egy jelentős részében – egészségesen fölébe tud emelkedni az eseményeknek.

Különös, hogy épp a könyv fentebb kiemelt szakmai erényei, a megírás könnyedsége és a mű olvasmányossága miatt merültek fel bennem bizonyos kételyek. Mert az olvasó valóban nagyon örvend az olyan történelemnek, amelyből az is kiderül, hogy Fouché, a minden rendszer kiszolgálásában legendás rendőrminiszter napi ezer frankot folyósít Napóleonné Joséphine-nek, hogy az akkor még Első Konzul férj ügyes-bajos dolgairól őt informálja. És az is kétségtelen, hogy ezzel a példával vagy ettől függetlenül a történelemnek itt van némi boudoire-illata. Mint ahogy az is kétségtelen, hogy a klasszikus olvasó a saját tudatához és fogalmaihoz szabott nagyságrendű tényeket és adatokat fogadja be leginkább. Ezért olvasás közben sűrűn és derekasan csitítottam is a bennem élő kényes esztétát, mert be kellett látnom, hogy a szerző által egyáltalán nem megvetett efféle és ennél is effélébb részletek hozzájárulnak – szerintem olykor a szerző akarata ellenére – e szupradimenzionált hősök demisztifikálásához.

A szerzővel való nézeteltéréseimet két helyen is említettem, pedig a könyv elején kérdőjeleim még nem álltak össze elvi fenntartássá. Mert itt a szerzőben még van egy – az olvasóval cinkosságot kereső – intellektuális fölény a tárgy kezelésében. Legalábbis – mint említettem – egy darabig. A zsarnok Napóleont mindenesetre nem szereti. És szemmel láthatóan élvezi a dolgot, amikor hősét nevetséges hiúságaiban tetten éri. Napóleon Első Konzulsága idején egy kikent ficsúr járta be esténként a Saint-Honoré utca boltjait, s „szenvelgő hangon” ilyen kérdéssel fordut az árusokhoz: „Látom, forgalmas a bolt, nyilván sokan megfordulnak itt. Mondja, mit beszélnek az emberek erről a Bonaparte nevű fickóról.” És amikor a megszeppent boltos kiteszi az ifjú szűrét, mondván, hogy milyen jogon beszél ily illetlenül a nemzet megmentőjéről, az ifjú irtó boldog, mert az a szenvelgő illető nem más, mint ő maga, Napóleon.

És azt kell mondanom, hogy Castelot egyáltalán nem kíméli Napóleont, az embert. Kimutatja, hogy a dinasztiát alapítani s a magtalan Joséphine-től szabadulni óhajtó császárnak, aki már Európát rettegésben és jó részét hatalmában is tartja, mennyire nincs szüksége fantáziára, amikor válóokot kell megneveznie. Sem többet, sem kevesebbet nem állít, mint azt, hogy Joséphine, aki – a szerző jóvoltából tudjuk – házasságuk elején több fiatal tiszttel csalta, és talán nem is vette komolyan, nos, hogy ez az asszony őt erőszakkal vette férjül. „Képzelhetjük – így a szerző –, mennyire megrökönyödtek az egyházjogászok. Európa ura tehát azt akarja elhitetni velük, hogy kényszer hatására vette el Joséphine-t! Napóleon, akin erőszakot követnek el!” És az efféle – a kolléga úr védelmében idézett – kaján felkiáltások gyakoriak a könyvben. A császári hatalmát szervező Napóleonnal szemben is igen szigorú. Leírja, hogyan rendeli meg a tapsokat bizonyos ünnepi eseményekkor. Valamint azt is, hogy milyen ördögi fogással játssza ki népakaratnak a saját hatalmi vágyait.

Beadványok érkeznek, főleg a hadsereg kötelékeiből, amelyek követelik, hogy az Első Konzul kiáltassa ki magát császárrá. És szervezőkészsége csodákra képesíti. Curée – a »közismert« republikánus – felszólalt e törvényelőkészítő testület ülésén. Azt javasolja – természetesen sugalmazásra –, hogy „a köztársaság kormánya élére állítsanak császárt, s hogy ez a császárság legyen örökletes.” A szenátus elnöke pedig, amikor a fenti testület javaslatát tudomásul veszi, így fejezi ki a legfensőbb törvényhozói szerv egyetértését: „Ez az első eset, hogy önök valóban republikánus és népi indítványt terjesztenek a szenátus elé…” És mindez a Nagy Forradalom országa és nemzedéke. És mi azt állítjuk, hogy a huszadik század találta fel az abszurdot. Pedig azt hiszem, a Kafkákat a Napóleonok tehetetlen szemlélői között kell keresnünk. „Furcsa egy szaturnália volt – írja a koronázási ünnepségről a szerző – sírni épp úgy lehetett rajta, mint nevetni, lévén ez pusztán hajlam és jellem kérdése.”

Szép gondolat. Alapja talán olykor a történelmi relativizmusnak. Mércéje lehet embernek és munkának. Még e könyvnek és alkotójának is. Aki, mint említettem, sok ideig alapjában objektív, a szó egyetemes emberi szubjektivitásának értelmében, de olykor, bizonyos helyzetekben, sokszor nem is érteni, mi okból, furcsamód és önmagának ellentmondó módon el-elcsuklik a hangja. „Határtalanul csodáljuk az államférfit, a nagyszerű formulákat termő koponyát, a lángelmét, aki messze maga mögött hagyja a közönséges halandókat. Még abban is csodáljuk, hogy mindenkit hülyének tart maga körül…, de az már megdöbbentő, hogyan változik át szemünk láttára kényúr-imperátorrá” – írja a könyve elején. És idézem én azért, hogy jelezzem: a mondatot vagány tartásában is elfogadom, nem mintha elvontan szép tulajdonságnak tartanám azt, hogy valaki mindenkit hülyének talál, de mert megszorzom kettővel, elosztom hárommal, és azt mondom, hogy az az ember, aki bohóccá tette a környezetében élő gyáva vagy csak túlzottan meggondolt demnitáriusokat, az valóban így gondolkozhat. És Napóleon később majd ki is fejti, hogy „a minisztereknek nincs joguk »önálló elképzeléseiket kialakítani és nyilatkozatokat tenni«, s hogy pusztán az uralkodó akaratának végrehajtói lehetnek, semmi több”. És még később egyik minisztere szemébe is mondja: „Felséged személyesen határoz és intézkedik mindenben. Annyiszor adott észt olyanoknak, akiknek nincs, és oly könnyen nélkülözi azokat, akiknek van, hogy egészen közömbös, kiket választ szándékai végrehajtóiul.” És idéztem e szabados és általam így elfogadott idézetet azért is, hogy jelezzem: nem várok a szerzőtől történelemtanári szabatosságot. Ám önfeledtségétől időnként mégis megdöbbenek. „Nem egy történész állítja – írja –, hogy a Waterlooi csata mellett Soisson átadása történelmünk leggyászosabb eseménye.” Így, minden kommentár nélkül. És olyan mértékben „tárgyilagosan”, másoktól kiidézve, de állást nem foglalva, hogy önkéntelenül eszembe jut: vajon az angol, holland, porosz, orosz,osztrák, svéd, spanyol és olasz történelem milyen eseménynek tartja, ha már a történelem önmagával ennyire osztható. Mert ha már az emlékműveket nem lehet egységesíteni, nem kellene legalább a történelmi kritériumokat egyetemes alapokra helyeznünk?

Főleg, hogy a szerző maga demonstrálja a következő lapon, milyen könnyű az ilyen nemzeti történelemben csatát nyerni. A craonne-i csatáról, a Waterloo után Párizs felé visszavonuló Napóleon egyik ütközetéről írja a szerző: „Napóleon levelezése és a Moniteur szerint ez a csata döntő győzelem volt… Ám az orosz történészek is ragyogó győzelemről beszélnek…” Ennek ellenére meg kell az olvasónak állapítania, hogy szerzőnk ez idő tájt elvesztette franciás humorát. Az történik ugyanis, hogy Bernadotte, aki Napóleon tábornoka volt, s akit a császár svéd királlyá tett, „új népe” érdekeinek mérlegelése után – hitem szerint logikusan – szembefordul volt főnökével, és tanácsokat ad a szövetségeseknek. Taktikai, hadvezetési tanácsokat. Elárulja például, hogy a francia katona utálja a menetelést, ezért mielőtt megütköznének vele, ki kell őt fárasztani. Ez hadititokként számomra nevetséges, a szerző azonban felháborodik, és így kiált fel: „Az embernek megkeseredik a szája e sorokat olvasva, amelyeket egy volt francia marsall írt.” És itt már óhatatlanul Castelot kolléga történelemtanárát helyezem gyanú alá, annyira provinciális és kisszerűen nacionalista e szemmel láthatóan szívvel való gondolkozás. Csak egy magát nemzeti előítéletein túltenni nem tudó ember mondhat ilyent a császár után száműzetésbe Elba szigetére nem kívánkozó, hanem inkább egy jóvágású (bár félszemű) kapitánnyal enyelgő Mária-Lujzáról: „Vége – Mária-Lujza visszavedlett osztrákká, és soha nem lesz már Napóleonné.” Hogy az érzékiségbe menekülés és jellemgyengeség miért osztrák tulajdonság, azt hirtelenében nem látom át. Csak éppen felháborít, mint minden nacionalizmus. És az is különös számomra, hogy Szent llona-sziget angol kormányzóját milyen erkölcsi alapon porkolábozza le – a szerző. És milyen eredetű vajon az a keserűség, amely afelett keletkezik, hogy Napóleon fiára, a reichstadti hercegre „egy sereg cseh címet is ráaggattak, amibe még az osztrákok nyelve is beletörik”. A művelt franciáról nem is beszélve. És közli ugyanakkor a lassan már csak megalomániájáyal maradó Napóleon több ilyen hangú-jellegű, és valahogy bántóan kommentár nélkül hagyott szövegét. ,,Ön kevéssé ismer engem – mondotta Szent Ilona fent említett angol kormányzójának. – A testem ugyan a latroké, de a lelkem szabad. És olyan büszke itt is, mintha hatszázezer ember lesné parancsaimat és még mindig császár volnék, aki királyokat emel trónra és koronákat osztogat, ön mindig utasításokra hivatkozik, amiket kapott… Mint volt uralkodó, jól tudom, hogy vannak megbízások és utasítások, amiket csak becstelen embereknek adnak.” Így. Szövegek önmagukban. Semmi felkiáltás, semmi szellemesen racionális megjegyzés. Pedig a könyv elején nagyon élvezte a történelem abszurditásait. Itt azonban már úgy látszik, elfogadja objektivitásnak. „Miben marasztalhatnának el, amire egy történész nem tudna megfelelni… – teszi fel a kérdést a száműzött, és hallgatja áhítatosan a szerző. – A zsarnokságom? Kimutatja,hogy a diktatúrára szükség volt. Azzal vádolnak meg, hogy túlságosan szerettem a háborút? Bebizonyítja, hogy én mindig csak védekeztem. Egész Európára ki akartam terjeszteni a hatalmamat? Azt feleli, hogy birodalmam a véletlen, a körülmények műve volt, ellenségeim nyomására, lépésről lépésre alakult ki…”

Indokolt tehát a címben felvetett kérdés? Valóban van Napóleon-dilemma?

Egyeseknél, talán. A könyv szerzőjénél, a könyvben főleg azután, hogy Napóleon neve összefonódott a francia gloire-ral, a szimptómák elég egyértelműek. Egyetemes értelemben és koponyákban azonban nincs és nem is lehet soha. Mikor Beethoven meghallotta, hogy Bonaparte trónra lép, így sóhajtott fel : „Ez is csak olyan hát, mint à többi!” És áthúzta csodálatos III.szimfóniájának alcímét: „Bonaparte”,és ezt írta helyébe: „Hősi szimfónia; egy nagy ember emlékezetére készült.” És ott még a szerző is megjegyzi,hogy „Ludwig van Beethoven számára a forradalom géniusza halott”.

A dilemma tehát Beethoven-szinten már a hős életében megoldódott. A többi már – szerintem – nem tartozik a Napóleon-témakörhöz. A mítoszteremtés oka-foka történelmi korszakok jellemzői között szerepeljen. És bocsássa meg az olvasó, hogy nem történész létemre idáig is elmerészkedtem, de valahogy meg kellett kérdeznem józan fejjel, amit a jó öreg Caragiale berúgott választópolgára kérdezgetett, tehát megkérdem a nyilvánosság előtt magam-magam: én kivel szavazok? És most már válaszolni is tudok a kérdésre: Beethovennel.

Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.