Nemrégen az irodalom s a művészet közérthetőségéről váltottunk levelet. Ön – megítélésem szerint – a kényelemig végletes; én az ön megítélése szerint – „bevettem a modernisták testcselét.” Persze – és ez hozzátartozik az igazsághoz – levelezésünk hangja baráti volt, és hogy úgy mondjam, a bizalom légköre hatotta át. És ezért is meg másért is azóta gondolkozom, hogy – rajtam lévén a sor – mit és hogyan válaszoljak. Így született meg ez a töprengés.
Egyszer a televízióban tartottam irodalmi szentbeszédet, s akkor jöttem rá, hogy a képernyő a mi írói, újságírói életünk jelképe: mélyen nézünk valakinek a szemébe, akit sohasem látunk. Akinek szeretnénk kifejezni az érzelmeit, megrajzolni az arcát. Akinek szeretnénk betölteni az életét, miközben tudjuk, hogy ez hiú ábránd, mert fordítva igaz, úgy, hogy ő tölti be a mi életünket. És ez nem kellemes érzés, mert emiatt örökké adósoknak érezzük magunkat. És az az érzésünk, hogy nem értették meg, hogy meg kellene magyaráznunk azt, amit írunk, vagy amit teszünk, de még inkább azt, amit nem írunk és amit nem teszünk.
Mert ez az író és olvasó közötti viszony történelmileg kialakult és távolról sem idilli. Mert ez a játék közöttünk kettős. Van úgy, hogy a színmű bukik meg, de sok esetet tart számon a színháztörténet, amikor a közönség bukott. Boccaccio jegyzi fel, hogy ha Dante a Divina Commedia megírása után végigment Ravenna utcáin, borzadva mutattak rá a járókelők: íme, az az ember, aki a poklot megjárta. És ne vegye rossz néven: Petőfi megbukott a képviselőválasztásokon, és azt is feljegyezték, hogy titokban, a kertek alatt kellett távoznia Szabadszállásról.
Tehát ne haragudjon meg az igazságért: a történelem a tanúm, hogy Ön is szokott bizonytalankodni. Nemcsak az író, aki esetleg a még kifejezetlent akarja kifejezni. Az ösztönökbe s a tudat alá szorultakat a tudatba búvárként felhozni. Miért keresi tehát az író az ön tekintetét? Hogy belőle a bizonyosságot olvassa ki? Igen. De csak bizonyos értelemben. A fizikai és lelki valóság adott, szinte azt mondhatnám tudatunktól független.
Az író társadalmi meghatározottsága, elkötelezett volta majdnem ilyen erős törvény. A kétségek annak szólnak, hogy vajon le tudtuk-e fordítani az irodalom nyelvére az élet nagy kódrendszerét. Valami efféléről van tehát szó. Az irodalom, a művészet már rég nem az az ártatlan vasárnap délutáni olvasmány, élvezet – de az igazi irodalom és művészet sosem is volt az. Persze ettől még lehet szép – mondja ön. – Restaurálni kellene a régi fogalmat: szépirodalom. És én ebben erősen egyetértek önnel. És még sok egyébben is. A korban is a tisztát szeretem, bár még sosem tiltakoztam az ellen, hogy kiforrása idején zavaros. Mert hát erről is szó van, hogyha mozgásában gátoljuk meg az irodalmat…
Azt hiszem, az ókori Athénban mindenki ismerte egymást. Az író a szomszédját, vagyis a közönségét, és a közönség az írót. Talán ennek is része volt abban, hogy az ókori görög irodalom örök érvényű műveket tudott produkálni. Mondom: talán. És feltételezem, hogy amikor végigment az író az utcán, a kovács letette a kalapácsot és azt mondta: hát nézze, Szophoklész, én értem, hogy maga Kreónban erélyes embert akart ábrázolni, de azért Antigonét mégsem lett volna szabad kinyírnia. És lehet, hogy leültek egy snapsz mellé, és megbeszélték a kérdést.
Persze ez így igen tréfásan hangzik, de az a tény, hogy Caragialét olvasva sokszor úgy érzem, ez az óriás tulajdonképpen nagyszerű gyorsíró volt: lejegyezte mindazokat a párbeszédeket, amelyek az úri és más társaságban elhangzottak. Nos, a mai művészet sokkal áttételesebb. Nem mert jobb, mint az elődök művészete, hanem mert mindenkori feladatához híven sokkal bonyolultabb emberi viszonyokat próbál kifejezni. Olyanokat is sokszor, amilyeneket a szakosodással leszűkült érdeklődésű olvasó nem is láthat összefüggésében.
És a fejlődés is szédületes, mert ön Arany Jánosnál hagyta abba az iskolában, és ma abszurd írókat adnak a kezébe. Lehet, hogy a ma művészete kevésbé közérthető. De talán nem volt kor, amelyben az alkotó jobban kívánta volna, hogy megértsék, mint a mai. Keressük tehát egymást (író – lapolvasó), és próbáljuk magunkat kibeszélni. Addig is üdvözli
HUSZÁR
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
