Sőt évtized. Egy öreg évszázadban, amely sokat látott. Sok jót. Sok rosszat. Ha ember volna, bölcs volna már. És erényes, és meggondolt, és hosszan nézne a kisszékről a pislákoló parázsba, idézve a múltat, miközben valahol, amit a költők lelke mélyének neveznek, tudná, hogy az óesztendő meggyűlő sötétje és az új esztendő fakadó fényessége csak jelkép, s az élet megy tovább. És inna egy pohárral, és bemenne a fiatalok közé a nagyszobába, és rágyújtana egy nótára, és másnap fájlalná a fejét…
Nem, nem ember. Csak idő. Türelmes és türelmetlen, létező és megfoghatatlan. Örök és múló. Olyan, mint a szín. Csak bennünk van, meg a virágban. és nem tűnik el velünk, és nem tűnik el a virággal sem. Mindig volt és mindig lesz. Mint ahogy anyag is volt meg fény is. Mindig. Hiába találtunk ki annyi szép történetet arról, hogy mindent mi hoztunk létre. Hiába volt Prométheusz kínja, hiába a vallásháborúk sora, hiába oly sok névtelen zseni világteremtő meséje.
Az idő, a fény, az anyag, a világ, a mindenség – volt. Nélkülünk volt. A mi közbenjárásunk nélkül. A mi hozzájárulásunk nélkül. Akkor is, ha ő, az anyag ezt nem tudja, és akkor is, ha ezt mi, emberek tudjuk. Mit tegyünk? Cseréljük el halandó voltunk a szikla halhatatlanságával? Hervadásra ítélt virágainkat a fénybe zárt színek összességével? Aprócska emberi titkainkat a kozmosz zord titokzatosságával? Gyarló emberségünket az elemi erők érzéketlenségével?
Melyikünk vállalná? Ki mondana le a fenyő illatáról meg arról a csodálatos kényszerképzetről, hogy fülledt nyárestéken tapsikolnak a jázminok. Arról, hogy egy kislány beléd karoljon, és azt mondja: apám, és arról, hogy van Tolsztoj, Leonardo, Niagara, szánkó, töltőtoll és lesipecsenye. Ki mondana le a világ minden kincséért, nagyságáért és öröklétéért arról, amit mi, emberek magunk között úgy hívunk: élet, lét, gondolat, szépség, öröm, boldogság, munka meg minden, ami még idetart.
Ezért mondom: ha ember volna, inna még egy pohárral (bár tudná, másnapra megfájdul a feje), és büszke volna. Arra, hogy ember. Bár volt háború, és volt rossz, és volt hazug ember is (maradt is), és volt betegség, és lesz ezután is. Büszke volna, mert azt mondaná, vastag bajuszát megpödörve: 70 év alatt annyi minden történt, mint máskor két-három évszázad alatt, és mi emberek, esendők, gyengék, csak kidugtuk a fejünket a világűrbe, és a világűr, a hatalmas és halhatatlan, csak nem látott a mi csodálatos emberségünkbe. És eltaláltuk a Venust, mint egy nyulat. És az érzéketlen természet ellenére, a baj és csalódás ellenére a becsületesség akarásának gondolatát hagyományozzuk a gyermekeinkre, és bízunk annyi balszerencse közt, és szeretünk annyi apa után, aki gyerekét temette el. És akarjuk a jót és örülünk a szépnek.
Ha ember volna, pontban tizenkettőkor felállna a Mont Blanc tetejére, hogy mindenki lássa. (El lehetne intézni az ügyet a déli félteke érdekében a televízióval.) És amikor úgy érezné, hogy mindenki látja, felemelné a poharát. (Neki nagy pohár járna.) És azt mondaná pontban tizenkét órakor: Testvérek, hát hogy is fejezzem ki: örvendek. És legyetek, hogy is fejezzem ki: emberek. Emberek legyetek, hiszen esküszöm, nincs ennél szebb a világmindenségben.
Aztán kiinná azt a poharat, és azt mondaná: nyomás, jöhet a következő!
Megjelent A Hét II. évfolyama 1. számában, 1971. január 1-jén.
