Vajon túlságosan optimista voltam, amikor e sorozat első közleményében a népművészet újravirágzásáról írok – ahogy azt levelében egyik olvasóm állítja? Azért gondolom, hogy nem, mert én a felvirágzást illetően lehetőségről beszélek, amely, hogy valósággá váljék, tudatos, szervezett, társadalmi erőfeszítést igényel. Továbbmenően azért sem, mert – ha eddig nem tettem, most bevallom – cikkemet épp e szervezett, tudatos tevékenység serkentésére írtam. Marad tehát bizonyítandó a fejlesztés lehetséges volta. Az, hogy a népművészeti termékeknek szerves helyük van (de főleg volna) korunkban, mindennapi életünkben, kultúránkban.
Nem vagyok teoretikus, ezért a gyakorlatból indulok ki. Médiumként magamat használván, már kimutattam, hogy utam a népművészethez törvényszerű. Talán az általánosítható belső indítékokról beszéltem keveset. Arról például, hogy feltételezhetően volt lélektani indítéka is. Kompenzációnak hívják az effélét a pszichológiában, és azt jelenti, hogy a valamilyen értelemben károsodott személyiség kárpótolni igyekszik magát valaminek az elvesztése miatt. Jelen esetben én a falu elvesztése miatt. És ebben van igazság. Még a sérülés okait is meg tudom nevezni, hiszen falusi rokonaink meglehetősen lenéztek proletársorsunkért, proletársorstársaink pedig ugyancsak megmosolyogták falusi vonásainkat. (Nagy István irodalma tele van az ilyen félfalusi elemek iránti ajakbiggyesztéssel – például.) Tehát a falu elvesztése egyben valamilyen közösséghez való teljes jogú tartozás eljátszásával járt. És ha ehhez még hozzászámítom az előkelő iskolát is, ahová szüleim akaratából járnom kellett, s ahol szintén nem voltam igazi, akkor a kompenzáció még inkább érthetővé válik.
Persze ez egyéni sors – mondhatná akárki. És igaza volna. De vajon más nem ment át hasonló folyamaton? Az emberiség – például – nem veszítette el azt a patriárkális életmódot, amit valamennyiünknek a falu jelent? Hiszen tele van a kor irodalma és művészete (sokszor, igaz, ellenhatás formájában) e patriárkális életmód iránti nosztalgiával. És döntően jelentkezik az olvasói elvárásokban, amit legjobban a nemzeti irodalmak klasszikusai iránti nagy vonzalom igazol.
Van azonban a népművészet iránti vonzalomnak egy erős ideológiai-politikai vonulata is, amely a XIX. század polgári demokratikus eszméinek a XX. század nagy kommunista megmozdulásain való felerősödése. Vakság lenne észre nem venni, hogy az első háború utáni falukutató mozgalmak megszületésében – a társadalmi elnyomás fokozódása mellett – a kommunizmus gyakorlati valósággá válásának döntő része van. Lehetetlen nem felfedezni az olyan – korunk művészetét döntően befolyásoló – életsorsok alakulása mögött, mint amilyen a Bartóké, Kodályé, Brăncuși-é, Gusti professzoré stb. a kor nagy, legnemesebb értelmében vett népiséget is magába foglalói deológiai-politikai eszméit, eszményeit. A hazai szocializmus pedig már a kezdeti időktől úgy indult, hogy mindent magában egyesít, ami népi és ami a népé. Itt lényegében az a folyamat érvényesült és hatott, amit Petőfi így fejezett ki: ha a nép uralkodóvá válik a művészetben, nincs messze attól, hogy a politikában is uralkodóvá váljék.
Tehát a népművészet iránti vonzódás – koronként – ideológiai álláspont is, de legalábbis ilyen indítékú, hogy mást ne mondjak, a mai negyven évesek lelkében a népi iránti szeretetet jobbára azok a tanárok, tanítók ültették el, akik másképp politizálni nem tudtak, vagy akik csak ennyiben voltak a polgári politikai gyakorlattal és kultúrával szemben ellenzékiek.
Külön színt ad ennek nyilvánvalóan a romániai magyarság kisebbségi sorsa a két világháború között, amikor a népihez való ragaszkodás egyben a fasizmus elnemzetlenítő törekvésével szembeni védekezéssé alakult.
Mindezek olyan kötődései a népi kultúrának, népművészetnek, melynek gyökere a múlt. A vonzalom azonban sok más forrásból táplálkozik. Például a racionalizmusnak egy bizonyos fajta előretöréséből napjainkban. Egész pontosan annak ellenhatásaként. Hiszen az egész életünk tele van vonallal és szabályos tömbszerűséggel. Nemcsak építészeti stílusra célzok, de az ipari formák szabályos simaságára, racionalitására, kiszámított voltára. És a képzőművészet kacérkodására is a mértani idomokkal, meg a nem mindig megalapozott tudatosságára. És az irodalom hasonló kísérleteire is, amit én ezúttal nem kifogásolok, csak megállapítok. (Életelvek hasonló vonásait csak megemlítem.) És el kell mondanom, hogy ha valami vonz kultúrfogyasztóként a népművészetben – legyen az cserép, szőttes, varrottas vagy egyéb –, akkor az mindenekelőtt e művészet őszintesége, keresetlen volta, naiv hite. Ezt viszont a bizonyos művelt művészeti irányzatok képviselői már vehetik fogyasztói bírálatnak is.
De még mindig nem beszéltem a legnagyobb vonzóerőről, arról, hogy tömegesen vannak olyanok, akik még nem ismerték fel az igazi népművészet szépségeit, de akikben a vonzódást fel lehet kelteni. És szerintem itt van az esetleges felvirágzás tömegalapja, itt van cikkem igazi társadalmi célkitűzése.
Ugyanis nem csak az én esetemben, aki, hogy úgy mondjam, osztályt változtattam, következett be alapvető igény- és életformaváltozás. Az életvitel alapvető változása észlelhető azoknak a rétegeknek és osztályoknak az életében is, amelyek megmaradtak eredeti minőségükben. Sokszor bebizonyított tény, hogy a munkásosztály ma más, mint volt a felszabadulás előtti időkben. Kétségtelen és örömteli igazság ez. Többször laktam tömbházakban együtt gyári munkásokkal, azonos életfeltételek között. Az élet anyagi, gazdasági szintjét tekintve nem is volt közöttünk semmi differencia – ha nem az ő javukra –, egyben azonban sokszor volt különbség közöttünk: az ízlés kérdésében. És mikor ezeket leírom, mélyen lehajtom a fejemet szégyenemben, hisz közülük jött értelmiségi lévén, elsőrendű feladatom lett volna a kulturális felvilágosítás. De ha irodalomban, színházban, ruházkodásban van is némi eredmény, lakáskultúrában és a képzőművészi ízlés fejlesztésében az eredmény hallatlanul sovány. Szinte „örök harag”-ig és ténylegesen a „felvág a nyomorult” minősítésig menő veszekedéseim voltak munkásrokonokkal, akik a városszéli hurubából behurcolták és továbbgyarapították a giccses nippeket, a művészietlen mázolmányokat, a nagyított fényképet és az „az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza” feliratú csodálatosan szálöltéses falvédőket. És érdekes, hogy ezt a retrográd igényt könnyen ki tudták elégíteni, mert művészietlen giccsel az ország porcelánüzletei és az Artizanatnak nevezett állítólagos népművészeti boltok dugig vannak. A giccsfestők lakásról lakásra járnak a blokkokban és részletre adják csodálatos naplementéiket, hatalmas keblű cigányasszonyaikat. Sőt, a Bizományi Áruházak egész hálózata is e kultúrpoloskák rendelkezésére áll!
Persze abszolút szamár vagyok, hogy szidom s minősítem e giccsiparosokat. Teszik, amit tenniük kell. Igényeket elégítenek ki. A porcelángyárak is, a dilettáns festők is. Csak akkor esik az ember kétségbe, amikor elgondolja, hogy ezt a szép iránti természetes emberi vonzalmat a szocialista társadalom fokozta fel a dolgozó emberben azáltal, hogy biztosította anyagi és erkölcsi alapjait, a jobb lakást és azt, hogy a szépen-lakás fogalma emberi, társadalmi rang lett. Csakhogy felmerül a kérdés: hol vagyunk mi, a nép állítólag felkent művészei?
Erről legközelebb.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.