Az eltelt negyedszázadban többször kezdtem elölről lakásilag az életemet, és e biográfiailag felületi adat mögött szinte mindig sorsom egy újabb állomása is meghúzódott. Hiszen tulajdonképpen az történt, hogy a külvárosi klasszikusan szoba-konyhás családi házból belvárosi hónapos szobába, majd társbérletbe, majd önálló lakásba jutván, ahol mikor becsuktam az előszoba ajtaját, magam voltam, majd nagyobb lakásba és később nagyobb városba költözvén, tulajdonképpen egy szellemi fejlődés szociológiai útvonalát rajzoltam fel, amelynek során az első generációs munkásszülők gyerekéből első generációs értelmiségit nevelt a korszükséglet. És, ha nem is vezethető le azonos társadalmi képletből, a hajdani alsóbb néprétegek tömeges betódulása az értelmiségi létbe a kezdeti szocialista fejlődésnek egyik fő jellemvonása volt.
Nálunk – sokszor a szelekció törvényét átlépve – tudatos állampolitikai tevékenység eredményeként jött létre egy kezdeti, majd jöttek megújult szempontok szerint a későbbi értelmiségi rétegek. Ezzel két dolgot szeretnék jelezni: 1. hogy egyéni fejlődésem nem elszigetelt, hanem a társadalmi fejlődés fővonalába esik; 2. hogy ez a mi megérkezésünk az értelmiségi létbe jelentős mértékben különbözik a felszabadulás előtt is megvolt, bár elszigetelt hasonló folyamatoktól, nem lévén kialakult követendő modellünk, amit utánozzunk, ellenkezőleg, életünk fő jelszava az életelveink soha nem látott volta, ami egyben azt is jelzi, hogy – legalábbis tudatunk szerint – új életmódot kellett kialakítanunk magunknak.
És itt tér vissza az iménti lakásmotívum, meg az örökös újrakezdések gondja. Ugyanis az ember életmódját, gondolkodási és érzésvilágát erősen elárulja az a közvetlen környezet, amelyben él és ahol azt mondhatni, saját óhaja szerint él – a lakása. Nem hiszek az olyan dogmákban, hogy mutasd meg, hogyan laksz, s megmondom, ki vagy. Túl sok, az egyén akaratától független elem játszik manapság ebben közre. De, hogy az ember bizonyos jellemvonásai a környezetépítésben is megnyilatkoznak, arra magamnak is rá kellett jönnöm. Sokszori újraberendezkedésem eredménye ugyanis – azt kell mondanom így utólag – törvényszerűen ugyanaz lett: a ház szépségét, egyéniségét nem drága stílbútorok, csillárok, velencei tükrök meg hasonló – jobb emberekhez méltó – drágaságok adták (a gazdagsághoz sosem lévén tehetségem), hanem az (azt hiszem) ízléssel összeválogatott és zömében még élő népművészeti tárgyak, elemek. máramarosi cserge, csíki festékes szőnyeg, nagykendi és hétfalusi szőttesekből összeálló függöny, nagyméretű öreg kalotaszegi drapéria, torockói festett láda és sok cserép: korondi, szakadáti, dánfalvi, nagybányai, negrești-i, körösrévi új és – rég kihalt műhelyekből való – öreg bokály. Írói-újságírói munkám során darabonkint gyűjtött példány valamennyi.
Jelezni szeretném csupán, hogy a lakásom nem múzeum (utálom az effélét), bár sok ékét nem soroltam itt fel. Mert a falon függ egy vállfás ing Makóból, előtte szék, hátára vetve egy színesen kivarrt ujjas Körösfőröl, kukoricaháncsból font falvédő díszíti a másik szoba falát, amit a Küküllő mentéről szereztem, a harmadik sarkában pedig faragott guzsalyok állanak, egyik éppen hátszegkörnyéki. Aztán itt-ott, elszórva van ivócsónak, faragott fakanál, meg minden apróság. Lám, a felsorolást sincs szívem abbahagyni, úgy hozzámtartozik minden tárgy, hogy szinte azt érzem, így is hűségesnek kell lennem valamennyihez.
És épp erről akarok szólni, hogy a sokszori újrakezdés mindenkori alapja a népművészet volt, ami egyben talán azt is jelzi, hogy ezek bennem nem divattárgyak. Színüket, formájukat úgy asszimiláltam magamba, mint fehér a hat alapszínt. És ezt azért mondom , mert ez az én népművészet iránti nagy szerelmem nincs a homlokomra írva. Amúgy életvitelemben meglehetősen urbánus lélek vagyok, paraszti őseim lelki gazdagságát csak a népdalból, balladákból, nem tapasztalatból ismerem, engem egy meglehetősen internacionalista külváros nevelt, nem írok népiül, és nem szoktam gyöngyház nyelű kisbicskámat a gerendába belévágni. Persze, én ebben nem találok semmi furcsát.
Ami nem jelenti, hogy más se talál. Egyszer egy barátom szóvá is tette: mitől e népművészet iránti szerelem, amikor én már nem születtem falun, s amikor bennem már semmi sincs a székely faluból. A kérdés tartósan arra késztetett, hogy magamban az érzést őszintén megvizsgáljam. És benne is. Az illető ugyanis frissen átültetett falusi volt, ruhájából még nem szellőzött ki a földes ház nehéz szaga, de – vagy éppen ezért – már erősen akarta jelezni új minőségét, így, miközben döbbenetes hozzáértéssel tudta, elemezte az én öreg kancsóimat, megnevezve azokat az elemeket, amelyekből az egyes műhelyre lehet következtetni, felsorolva az összes motívumokat stb., a saját lakása tüneményes gyorsasággal telt meg a legvacakabb kispolgári giccsel. Amin azért sem tudtam magamat kellőképpen kiálmélkodni, mert már utána voltam bizonyos tapasztalatoknak. Láttam például azt, hogy a népi fazekasság nagyszerű és utolsó fellegvárában, Korondon, hogyan döntik ki a legcsodálatosabb faragott kapukat, és olyan emberek, akikben mi a népművészt tiszteljük, hogyan állíttatnak a helyükbe vörösre festett városi utánzatú vasból valót – költséget, cigányt és korrupciót nem kímélve.
De ott van maga a cserépedény. A több mint háromszáz fazekas közül három ha csinál ma autentikus népi díszítésű edényt, a többi piacra termel – giccset. És láttam a kalotaszegi falvakat, ahol még népviseletben is járnak és ahol a falakon a régi cserépedények helyén ízléstelen – szintén költséget nem kímélve, külföldről behozott – nagy mázas vájdlingok terpeszkednek. És lehetne folytatni azzal, hogy mi lesz az országút menti kalotaszegi falvak varrottasaiból, amiket az utcán varrnak, frissen készítik, mint a vásáros a pecsenyét, kiaggatják a kerítésekre turistacsábítónak, és ha az ember megáll előttük, elfacsarodik a szíve, hogyan teszik tönkre az ősi színeket s motívumokat. Mindebből mit akarok kihozni?
Azt, hogy az ízlés, maga a nép ősi motívumai, szín- és formavilága iránti érzék sem feltétlenül öröklődő tulajdonság. A népi származás egyáltalán nem jelenti azt, hogy törvényszerű letéteményese valaki a népi ízlésnek. Szinte azt mondhatnám, hogy lassan épp ellenkezőleg. Régebben ugyanis a ma népművészeti tárgyakként tisztelt tárgyi néprajzi elemek használati cikkek voltak, amelyek azonosságát, motívumainak, formavilágának valódiságát maga a viseletét vagy tárgyat magáénak valló kollektivitás őrizte és ellenőrizte. A civilizálódás mai körülményei között azonban ez a társadalmi ellenőrzés már nem, vagy csak nagyon kis mértékben valósul meg. Régebben, ha egy falusi lány – városra kerülvén – városi ruhát vásárolt, úgymond kiöltözködött, megvetően mondta rá a falu: kimarhálódott. Ma már legfennebb az a feltűnő, ha ünnepnapon bár valaki népi viseletbe öltözik.
Tehát a falu zártságának, a népművészetileg egységbe tartozó vidéknek a felbomlása, aminek az oka végső fokon a falu életének a megváltozása, civilizálódása stb. megszüntet olyan normákat is, amelyek a népművészet évszázados formakincseit eddig konzerválták.
Ez azonban, mint tanulság csak melléktermék és csak később válik fontossá. Az első fontosságú az, hogy a civilizációval megszűnik kezdetben a falu mint önellátás és később mint felvevő piac. Egyfelől úgy, mint a mázas cserépedény esetében, amikor a bolti és mindenképpen előbb való fémedény olcsóbb és kifizetődőbb. Mert maga a gyár mint termelési forma magasabb rendű a kézművességnél. Vagy úgy, mint a népviseletnél, amikor nem annyira az olcsóság, mint a civilizációs igények vezetnek a népviselet, bútor stb. igénylésének lassú vagy gyors elapadásához, az ilyen terméket gyártó iparosok válságához és felszámolódásához. A népművészetet gyártó kézműipar, a népművészetet máig őrző paraszti réteg életformájának megváltozásával, a gyors iparosodás és a civilizáció folytán elvesztette piacait, tehát jelentőségét.
Ez azonban egy mélyponti helyzetre jellemző, de nem feltétlenül végleges igazság. Van ennél dinamikusabb igazság is. Az, hogy a népművészetnek az őt eddig őrző paraszti réteget elveszítvén, nagy lehetősége van az egész társadalom megnyerésére. A népművészet válságában én benne látom – kellő szervezői tevékenység és tudatosság esetén – annak reneszánszát.
A miértekről és hogyanokról és egyéb bosszantó kérdésekről majd egy következő közleményben.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.
