Riporter munkatársainkkal tanácskoztunk az elmúlt héten Brassóban: a műfaj tartalmi kérdéseiről. Arról, hogy a riport művelői hogyan tehetik közüggyé – a közügyet. Mert ami társadalmi valóságban közügy, fontos és nemes, az nem feltétlenül az írásban is. Nincs hivatalból érdekes írás. Csak valójában az. És általában: maga a tény, hogy jó ügyet szolgál, hogy a rossz ízű „polgári” szenzációt kerüli, nem menti fel a riportert az alól, hogy művét vonzóvá tegye és hatásossá. Ez volt a lényege. Több fekvésben. Elvi alapvetésében is: alapintézmény, a felülépítmény része, melynek feladata visszahatni az alapra. A visszahatásnak azonban legalábbis két aspektusa van: 1. hogy a visszahatás a társadalom soron levő feladatainak elősegítése érdekében történjék; 2. hogy a közérdekű mondanivaló el is jusson az olvasó tudatához. Bármelyik hiánya megkérdőjelezi és létében kérdőjelezi meg a riportot és – ha a szándékot nem is – igen, a tehetséget. Vagy akár politikusi egyenes beszédben: a riporter legyen ott a terv teljesítésével küszködő emberek között, de tudva tudja, hogy az ő feladata akkor kezdődik, amikor a dolgozó ember fáradtan hazatér…
Jó tanácskozás volt, mert a riportírásnak sok ága-boga terítékre került. Például az is, hogy valójában kinek s miért ír az író, a riporter. Régi és mindig aktuális kérdés. Hajdanában, a szocialista fejlődés hőskorában, a riporter testületeknek osztogatott feladatokat. És társadalmi tapasztalatlanságában tett mai szemmel ennél furcsábbat is. Azóta a dolgok tisztázódtak: a riporternek nem szabad összetévesztenie magát a gyakorlati politikussal. A riporter írjon bár a leggyakorlatibb kérdésekről – hatni az emberi tudatra akar. Meghatározott emberi tudatra. Nem azért ír, hogy egy bizonyos akadály elháruljon, illetve nem csak ezért. Sikerkritériumként ez ugyanis túl kevés. Azért harcol – valamiért vagy valami ellen –, hogy emberek sokaságában keltse fel a kiállás vágyát a jó ügy mellett és a rossz ellen. Ha a konkrét tények bűvöletéből nem tud szabadulni s nem képes elvi-erkölcsi-irodalmi magasságba emelkedni, feladatának sem tesz eleget. Nincs úgynevezett napilap- vagy irodalmi riport – csak jó és rossz riport van. Mert nem minden helyszíni beszámoló riport, mint ahogy az erőszakolt líriko-irodalmizálás sem segít az amúgy silány, tartalmatlan anyagon.
Mindezeket munkatársainkkal vita során tisztáztuk. Érvek és ellenérvek bő fegyverropogásában, melynek során jelenlegi riportírásunk számos előnytelen vonása is kiderült. Mindenekelőtt az, hogy a jelenkori irodalmi termést tekintve, a riportázs hiánycikk. Nem is csak azért, mert az írónak stílusteremtő gondjai vannak. De talán, mert az ilyen irányú ösztönzés hiányzik. Továbbá az is szóba került, hogy a riport helyét olykor pótolni igyekvő interjú és ankét bizonyos értelemben válságtünet. Az interjú először is – miként a szabadvers – azt a látszatot kelti, mintha az nem igényelne tehetséget, megformálási készséget. De ennél továbbmenően azt is jelzi a sűrű interjú, hogy a riporter feloldja a társadalmi jelenségek elvonatkoztatásáért és általánosításáért vívandó harcát, indirekte bevallja, hogy nem érti a társadalmi jelenséget, és beáll közvetítőnek. Kérdez, lehetőleg olyasmit, amit nem ért. És jobbik esetben az interjúval próbál valamit megérteni, megértetni. Ez az utóbbi lehet a jelenségek megértésének egyik módszere, de nem egyetlen módszer.
És az ankét is kibúvó. Sokszor. A mondanivaló hiányát rejti. Sokszor. A riporter kérdőíveket ad ki, szociológiai felméréseket végez, mindenféle artificiumokat művel, hogy kétségtelen tényként bebizonyítson közismert igazságokat. Holott a szociologizálásnak, ankétizálásnak és minden a társadalom úgymond köznapi tényeit statisztikusi pontossággal számbavevő módszereknek az az egyetlen és fő indoka, hogy új és új társadalmi és emberi igazságokat állapítson meg. Nem azért veszünk kölcsön más diszciplínáktól módszereket, hogy a szakácskönyvek kifejezésével élve, elkészítsük ugyanazt más módon, hanem hogy az új formai módszerek új társadalmi megállapításokhoz vezessenek.
És még sok ehhez hasonló igazság merült fel, mert pillanatig sem tagadtuk, hogy az értekezleten a szerkesztőség elvárásait, igényeit terjesztettük a lapba írott, velünk együtt működő, s az ország számos városában elszórtan élő munkatársaink elé. Aláhúztuk azt az igényünket, hogy munkatársainknak az ország egészében kell gondolkozniuk, s minden annak mértékében fontos vagy kevésbé az, hogy az ország érdekeinek mennyire felel meg.
Azt is elmondtuk, hogy A Hét igyekszik hű maradni immár mindjárt hároméves hagyományához: nemzetiségi jellegéhez, de félreérthetetlenül leszögeztük, hogy továbbra se szeretjük az olyan embert, akinek foglalkozása – a nemzetisége. Jellegzetességeinkben élünk, mert nemzetiségünk tudatát csak így alakíthatjuk, de Romániában élünk és egyetlen vágyunk úgy élni s gondolkozni, hogy az Európára legyen jellemző. Persze felmerültek kételyek is, mert – miért ne vallanánk be – a kétely könnyebb műfaj, mint az erőfeszítés.
De végül is egységesek maradtunk abbeli reményünkben, hogy szükség van ránk. Riporterekre. Jót akaró emberekre. A társadalmi valóságot közvetlen alakulásában számbavevő tollforgatókra. És abban is megegyeztünk, hogy e lap hasábjain igyekszünk meggyőzni tudatalakító jószándékainkról olvasóinkat.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.