Társaink az életben, nem jövök ma hozzátok talmi szépségű virágaival a szavaknak. Sem gyorsan pusztuló szavaival gondosan kitenyésztett melegházi virágoknak. Csak rátok szeretnék mosolyogni, csak meg szeretném simogatni arcotokat, és mondani is csak annyit mondanék, amit társ a társnak mondani tud egy meleg tekintettel, és ami szóval különben se fogalmazható meg. A férfilélek e halk mosolyából gondosan kigyomláltam a hamis elragadtatás és a nagylelkű leereszkedés felhangjait, nem csodállak és játékszernek sem tartalak benneteket, és gondosan rejtem azt az érzésemet, hogy nagyon gyámoltalan lennék nélkületek. Ha lennék egyáltalán…
Miközben mondják, hogy természetnek van koronája, hogy a történelmi események mögött mindig megtalálni a mozgatót, a nőt. Mondják, hogy a nő biológiai alkata és funkciója folytán természetes módon áll a szellemi lajtorja egy alacsonyabb fokán. Mondják, hogy a férfinak jóvá kell tennie a hibáit, és hogy örök mosogatásra ítéltetik. És mondják és mondják a különböző űrméretű szövegeket.
Én mikor vándorfecskék e tetszetős csiripelését meghallom, mindig csak azt mondom magamban, hiszen vannak bajok,de az senkire másra, csak kettőnkre tartozik: rátok meg ránk. És nyugalomban, békében, erkölcs és rendelet és mindezek felett emberség formájában mindent meg lehet oldani. És nem kell segítenetek, mikor a tömött piaci háló vágja a tenyerem, és ne várjátok el, hogysok mindenben olyan ügyes legyek, mint ti. Mert én nem is tudom, hogy van, csak megyünk egymás mellett az ígérkező és új és múló és úgyis őszre forduló tavaszban, és nem szólunk, csak beszélgetünk, és meleg jóérzés tölt el egy szép gyerek láttán, és megoldatlan nagy gondok nyújtják felénk segélykérően kezüket, és magunkban csodálkozunk is, hogy miképpen lehet így menni tavaszokon, halálokon, lemondásokon és olthatatlan vágyakon keresztül.
És mikor mi, hagyományok szerint családfők, már-már egyedül maradnánk a mindenségben, amikor már-már megcsap az űr hidege – ti ránk mosolyogtok, és mi érezzük, hogy nagy, nyers életillatokat kerget felénk a szél, és hogy a harmatos mezőkön csikók ficánkolnak.
És ez valahogy nagyon hasonlít ahhoz, amit életkeretnek lehetne nevezni. Ezt kell és érdemes megtöltenünk tartalommal. Együtt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.