NAGY ISTVÁN 70 ÉVES
Van annak már negyven esztendeje is, hogy először találkoztunk. És meg kell mondanom, azóta sem volt részem ennyi figyelemben, szeretetben, mint amennyiben ő akkor engem részesített. Az életét kockáztatta érettem, nem is egyszer. Mert én akkor, a harmincas évek elején, igen fontos közéleti szerepet töltöttem be: a proletárnyomort alakítottam Kolozsváron, egy Lupsa nevezetű külvárosban. Nem messze attól a háztól s utcától, ahol Nagy István a világot megmentendő a lábát megvetette. Mert később tudtam meg, hogy a munkásmozgalom szempontjából milyen nagy dolgok történtek a Berek utcában. Olyan későn, hogy akkor már Berek utca sem volt, és én sem léteztem mint sürgősen megmentendő proletár. Viszont korán kiütközvén rajtam a hízási hajlam, azokhoz kezdtem hasonlítani, akik ellen hajdanában odaát, a szomszéd utcában Nagy Istvánék daloltak. Értelmiségi lettem, diplomás, még az irodalomban is leadtam már az első önálló munkát, amikor a vele való rokonságra kezdtek figyelmeztetni. És amely időt s alkalmat én a második találkozásként tartok számon.
Mellesleg a rokonságot némely kombinatív agyú értelmiségiek sütötték ki, mert a Mester már kezdettől fogva nem nagyon ismerte fel bennem a tanítványt. Bár az is lehet, hogy épp időzavarban volt, nem tudott velem foglalkozni, mert akkor éppen ő volt az elnök, a rektor, a bizottság, a képviselő meg egyáltalán minden. És én nem is voltam épp soron levő politikai feladat, mert már meg voltam mentve, sínre voltam téve, s a többi rajtam múlott, hogy mikor futok be a kommunizmusba. Csak arra kellett nagyon vigyáznom – ha már iskolám is van –, hogy az osztályomtól el ne szakadjak.
Ez idő tájt találkoztunk harmadszor. Ekkor fedeztem fel benne az én külvárosi világomat. A szomszédság nevében.
És a Berek utca nagyon felcsigázta az érdeklődésemet, és sorra olvastam el a könyveit. És döbbenten is. És ez a döbbenet azóta fokozódik bennem, hogy tudom, hogy a Berek utca nemcsak könyv és regény és novella és szociológiai esszé, hanem hogy a Berek utca eredetileg valóság volt. És, mondom, azóta is állok és döbbenten nézem az egészet, hogy ezek a mi íróeleink micsoda különös emberek. Hogy ezek mielőtt megírják a regényt, előbb felépítik a világot, kint a szabad ég alatt. Előbb lejátsszák vagy lejátszatják az összes szerepeket. Aztán itt-ott kurtítanak némely ruhadarabon vagy életúton, megfejelnek némely gondolkozást, és a drámaiság érdekében esetleg lekerekítenek családfői kereseteket.
És kész a mű. A neveket kell esetleg megváltoztatni. És az eszmei mondanivalót kell a kritikus viszolygásáig aláhúzni. Amikor hagyják. Amikor jön a polgári cenzúra, s beleavatkozik a kommunista író világátalakító szándékába, akkor jelszót, zászlót s egyéb harci eszközt el kell rejteni. Hadd örüljön a kritikus. Az örül, aki utoljára örül… Mert itt nem babra megy kérem a játék, hanem a proletáröntudatra. És az ember – mondom – olvassa ezeket az íróelődöket, és azt mondja, hogy az elvárások be nagyon megváltoztak. És még azt is mondja, hogy ezek a hit és az akarás halhatatlanjai, akiknek a szükség adta kezébe a tollat. Próféták, akiknek nem szabad beszélni, és ezért írnak, és cselekedni sem szabad, és ezért cselekedtetnek.
Mert az irodalom csak holmi forradalmi valóságtól elszakadt értelmiségiek számára olyan, mint a szivar, hogy nem lehet nélküle meglenni, ellenben az emberibb életre, jobb életfeltételek megteremtésére való törekvés, az azokért való harc és a világszabadság mérhetetlen vágya, az könnyen meglehet, hogy hasonlatos a nikotinhoz, mert anélkül az ember tényleg nem élhet.
Döbbenet a döbbenetben, mondaná Méliusz. Most már merre tovább? Eregessen az ember színes papírsárkányt, s nézze csak a felhők kaleidoszkópját? Üljön abszurdba nyakig, s hagyja gőzölögni tudat alá szorított tartalmait? Szórakoztassa jobb híján magát szómágiákkal? Vagy húzza elő becsületesen azt a farzsebben lapuló collstokot, s mondja be iparos-egyenesen, mennyibe kerül a világ nemes tölgyből, s azt is, milyenek a leszállítási körülmények.
Mert könnyű azt mondani, hogy mindenki tegye azt, amit tennie kell, amikor Nagy Istvánnak bizonyos rétegekben minden sora zsoltár volt és zsolozsma. És amikor titokban terjesztették komoly, felnőtt családapák. Hol van az én Nagy István-i biztonságom, igém, népem… Merthogy a világ alaposan megváltozott. És ez mondatja velem e tirádát, nem vitás. De épp ezért kellene most az a nagy Nagy István-i elszántság, ön- és hitbizalom, hogy felismerjem a tennivalót. Istenem, milyen kár, hogy az ember ennyire visszavonhatatlanul tudatában van saját jelentéktelenségének…
Az a baj, hogy mi negyven évvel ezelőtt a Lupsán – nem találkoztunk. Azaz, hogy találkozni éppen találkoztunk, csak én nem ismertem fel, hogy kivel van dolgom. Ugyanis mi akkor – mint említettem – nem a Berek utcában laktunk, hanem a pár száz méterrel távolabb eső Szamosközi utcában. A hajdani Rendőr bőrgyár mellett. És bár a távolság nem volt nagy, a munkásotthonból a forradalmi szavalókórus mégsem hallatszott át a mi lakásunkig. Pedig a távolság körül lehetett a hiba, mert az én szüleim távoli falvakból jöttek. És az az érzésem, hogy csak mind jöttek és sosem érkeztek meg. Csak mind dolgoztak és csak mind nem tudták, hogy bennük s a világban mi készül. És ha az üzemvezető „Sándor fiam”-nak szólította az apámat, akkor mintha új színnel gazdagodott volna a sokszor megálmodott jövő. De meg is mondtuk őszintén, hogy mi sztrájkkal, politikával meg effélékkel nem foglalkozunk. Nekünk gyerekeink vannak meg álmaink: vályogházat akarunk építeni, egyszobásat, egy a Lupsánál is elesettebb külnegyedben. Miközben a szomszéd Berek utcában izmosodott a proletáröntudat. És most már tudjuk, ha az elmélet belehatol a tömegekbe, anyagi erővé válik. És válott is. Sokféle formában nyilatkozott meg az anyagi erő. Még finom gulyás is lett belőle annak idején nem tudom, micsoda nagy sztrájk során. És a sztrájkkonyha körül mi más lehetett a főszervező, ha nem a munkásöntudat.
És persze Nagy István. A kalotaszegi falvakat is sikerült megmozgatni, azok adták össze az élelmet. Meg a kolozsvári mészárosok is, ha jól emlékszem, mert testvérek között is megvoltam akkor ötéves. És – ha jól emlékszem – a mai Frimu utcában volt a konyha, alighanem a Bőrös Szakszervezet udvarán. No, de oda nem mehet egy rátarti székely fazekasból lett, büszke betanított munkás, mert, kérem, az egyenlő a koldulással. Az egészben csak az volt a meggondolkoztató, hogy a gulyás prímán zsíros, és a szomszéd bevallása szerint azon felül is ízletes volt. És ennek az ember mégsem állhat ellen, és akkor ráhurkolja a nadrágszíját az ötliteres fazék fülére, s elindul. És az apám valóban valószínűtlenül kérges tenyerébe vette az én intellektuálisan puha kezemet, és elvitt a sarokig. Ott aztán megmagyarázta, mit kell tennem, s beirányított a kondérok közé. Tovább nem jött, mert erősen szégyellte magát. Mert nem olvasta Nagy Istvánt! Ha olvassa, láthatja, hogy az őfajta ember fel van rég térképezve a munkásfolklórban.
Nyugodtan bejöhetett volna, mert az efféle faluról jöttek mindig csak elfogadják, amit nekik nyújtanak, de adni annak fejében nem akarnak semmit. Szegény jó apám valóban nem adott, ezzel szemben nem is kért. Viszont ott volt az a jó zsíros gulyás, amelyiknek az illata még a Csertörő utca sarkán is görcsbe húzta az éhes gyomrot.
Ezért küldött maga helyett engem. És jobban is járt, mert nekem aztán csordultig töltötték a fazekat. Még a kapuig is kicipelte egy szaktárs, mert én nem bírtam volna ki, de ott aztán sűrűn biztosítottam, hogy a „bátyám” csak épp beszaladt valahova, s azonnal jön segíteni, hagyjon csak magamra. Apám volt a bátyám. Húsz év volt köztünk a különbség. Ma már négy évvel kisebb a differencia, mert ő már nem öregszik tovább. Akkor is frissen ott termett, s szinte futva mentünk hazáig. És meg is ettük az egész fazék ételt egy falásig. Csak azt nem értettem, miért csillogott evés közben a szemében könny. És azon csodálkozom, hogy miért nem ment oda akkor Nagy Istvánhoz, és miért nem mondta azt neki, hogy elvtárs, én is beállok.
Ezzel szemben egyszer azt mondta neki – feltehetően egy elkeseredett kifakadására – az egyik fejes a gyárban, hogy „maga elvetemült kommunista”, és mikor órákkal később hazajött, arcán még friss volt a félelemmel vegyes döbbenet. És ahogy a lámpaoltás utáni beszélgetésből kivettem, őszintén szerette volna tudni, mit is jelent az a szó, amivel illették.
Nagy kár, hogy Nagy István őt nem ismerte. Milyen Nagy Istvánian igaz regényt írt volna róla. Mert én legfennebb csak olyan Huszárian igazat írhatok…
De hát aztán mi elköltöztünk a Lupsáról. Igaz, népnevelőileg Nagy István is elköltözött a Berek utcából. És hát szem elől is tévesztettük egymást. Meg aztán annyi minden felesleges dolog történik az emberrel, hogy azt elmondani is sok. Ott van mindjárt a háború, sok ilyen meg amolyan fasiszta diktátum. Úgy hogy mire beköszöntött a béke, s szabadabban lehetett volna munkástüntetéseket szervezni, az olyan ember, mint apám, teljesen leszokott róla. Pedig azokat, amelyeket én láttam, szerintem mind Nagy István szervezte. Nagy beleérzéssel dolgoztam mindig. Tudtam például azt is, miért érkezik haza apám hamarabb, mint ahogy a tüntetés zaja elült…
Mondom: más lett volna az ő élete és talán az enyém is, ha idejében megismeri Nagy Istvánt. Ha együtt fejlődik a Nagy István-i hősökkel. Ha szörnyű elnyomottságát és kishitűségét még idejében megfelelő intenzitású osztálygyűlöletre, majdan pedig öntudatra tudja átváltani. Nagyon szerettem volna tudni, mi a véleménye arról, hogy egy munkás gyárat vezet a legmagasabb hőfokon. A valóságból azt ő tudta, de engem az érdekelt volna, amit leírva lát, s amit – mert le van írva – szentírásnak is tekint.
Sajnos még az én írásaimat, sem olvasta, pedig én a hozzá társadalmi nagyságrendben közelebb álló emberekről írtam. Tehát nem Nagy István a hibás, hogy nem ünnepelt az ő utcájában. Otthonülő ember volt, a más kerítésén se szeretett átalnézni. Ilyenné formálta a történelem. Ő csak „kotizált”, ő csak tömeg volt, ő csak termelt és hallgatott, és közben a munka szeretetére, becsületre és odaadásra nevelt bennünket. Mert ha Nagy Istvánt jelképként vonultattam fel, hadd vonuljon ő is, ilyen minőségben, szegény jó öreg. Úgysem volt életében úgynevezett példakép, legyen most, hogy emlékké lépett elő. És nevelt, mondom, és gyerekei ma ott állnak a társadalom kisebb, nagyobb emeltyűi mellett, és teszik, ami kötelességük, s amit lelkiismeretük – tehát a beléjük oltott erkölcsi törvények – szerint tenniük kell. Így találkoznak ők ketten – bennem. Egyszer s mindenkorra a – mégis inkább – munkássors és a munkásjelkép. Hogy Méliuszul fejezzem ki magam.
Visszanézvén így találom meg őket lupsai önmagamban, és előre nézvén a jövőbe így keresem magam bennük. Mert kültelki lelkem hegy- és vízrajzi térképén alighanem ők a két legnagyobb csúcs. Az apám annak példája, hogy milyen nagy emberség tudott megbújni egy kopott munkászubbony alatt. A másik, a Nagy Istváné pedig annak, hogy osztályként vagy lupsaiakként mire voltunk képesek.
Megjelent A Hét V. évfolyama 8. számában, 1974. február 22-én.