Volt tavaly októberben egy szerkesztői merengésünk abból a játékos ötletből kiindulóan, hogy „hét életet”, vagyis hétszer hét évet éltünk le Bukarestben („életegység” a hét év azért, mert az orvostudomány megállapítása szerint ennyi idő alatt cserélődik ki az embernek valamennyi sejtje), és ebből a hétből négyet A Hétnél (szerény büszkeséggel: helyrajzilag ugyanabban a szobában, ugyanannál az íróasztalnál, ugyanazon a széken – több mint klubhűség vagy korporatista szellem!)
És most arról kell írnunk, hogy Huszár Sándor alapító főszerkesztőnek nem egészen két élet adatott meg A Hét élén: a XIV. évfolyam végén, kereken a lap tizenharmadik születésnapján mondvacsinált ürüggyel – jegyezzük meg, nem túlzás és nem hamisítás ezt mondani: politikai okokból, igen „disszidenseink”, vitéz radikálisaink a kivívott szabadságban: POLITIKAI OKOKBÓL – kirúgták. Ezzel tönkretéve fő művét, az egészségét, a lelkét, a sorsát. Oda vetették, abba a pokolba, ahonnan már nem volt visszatérés, megújulás: ezt az érzékeny, nemzetféltő, hűséges embert, aki számára nem létezhetett nagyobb csapás, mint a kiközösítés, az eltávolítás éltető közegéből, a közösségből, amelyet szeretett és amelyik szerette őt.
Nehezen jönnek a szavak. Beszéljen a főszerkesztő. Naplóbejegyzés 1971. április 15-én, ötven éve:
„Születésnapom. Ha jól számolom, a 42-ik. De a legmeredekebb. Ez életem második felvonása. Nem jó szakasz, mert a drámában ez a ramazuri szakasza. Hogy az én életemben ez miként ér véget, a jó Isten a tudója.
A lap példányszáma emelkedik. Kezdtük 15 ezerrel, amiből azonban 4000 volt a remittenda. Az el nem kelt példány. Azóta megszűnt a remittenda, és elkel 12 ezer. Magyarország felvesz 1500 példányt. Nem sok.”
Negyvenkét éves tehát. Jócskán a legfiatalabb a romániai magyar lapok főszerkesztői közül. De öregnek érzi magát. Betelt a hatodik élete. A legmeredekebb, a legnehezebb születésnapja ez. Lakás, család nélkül Bukarestben. Kis túlzással annyit időt tölt a Központi Bizottság sajtóosztályán, mint a péntek délelőtti szerkesztőségi értekezleteken. Egyik „fél” sem nyugszik bele, hogy a másik túl akar járni az eszén. De az erőviszonyok aránytalanok. Még az „elvhűség” sem közös nevező: a használni akarással, a testvériség hitével szemben elvakultság, kápószigor és cinizmus áll.
Negyvenkettedik születésnapján a főszerkesztő nem boldog. Színházigazgatóként tapasztalta, hogy a „második felvonás” a drámában a „ramazuri”, vagyis a bonyodalom, a válság. Persze, ha ez a műfaji szabály, akkor rendben van, szinte azt lehetne mondani: mit csodálkozunk? Hát csak azt, hogy túl hamar tolul elő a felismerés a lapalapítás után. Nem fért volna bele egy kis felhőtlenebb öröm, sikerélmény? Hogy ne mondjuk boldogság, mert arra eleve nem volt esély.
Hogy az én életemben ez miként ér véget, a jó Isten a tudója. Azóta tudjuk, miként ért véget.
Negyvenkettedik születésnapján, azon a napon a főszerkesztőnek csak A Hétről van újságolni-, közölnivalója. A lap példányszáma emelkedett. A remittenda megszűnt. Előfizetés és árusítás formájában elkel 12 ezer példány. Minden bizonnyal rekord.
Hátha legalább ezt a rekordot megjegyzik… kik is? Hát azok a buzgó díjátadók és szalagavatók, akik mondjuk az 50 éves évfordulón mondhattak volna egy szót („legalább egy puszit”) minden idők legjobb, legsokoldalúbb, legkoncepciózusabb és legnépszerűbb romániai magyar közéleti-művelődési lapja megmaradt tagjainak… Tán csak nem félénkségből nem tették? Mert cinizmusra vagy gyávaságra nem is gondolunk. (Tudnivaló, hogy érdekvédelmi szervezetünk maga a megtestesült pluralizmus és értékelvűség.)
Huszárúr, nagyon visszamenőleg: legyen boldog az a születésnapod! Hiszen lapod, A Hét 12 ezer példányban jelenik meg – félévesen! Ha ez sem koraérettség… És abból ezerötszáz Magyarországra megy. Nem kevés az! Pont annyi, hogy mindenki olvashassa, akit érdekelünk.
