Ad ám az Isten fazékért! – mondotta volt (magavigasztalón, ha jól hallom ki) hajdanán a korondi ember. Mert ugyan mit is mondhatott volna, ha egyszer az Isten pénzért adja az élelmet, s számára a fazék a fizetőeszköz. És jobbára maradt is. No hát ebben a világban született – hírneves fazekas család tizennyolc gyerekének egyikéül – Páll Lajos a festő, költő és magánzó. S él ma is falujában fazekak s fazekasok között.
„Nagyapám is járta,
az apám is járta,
ebbe sajdult annyi ősöm
időt táncolt lába.
Ahol én járom a táncot,
medve vitte már a láncot,
minden láncszem szénabuglya,
Szabadság-tű abba dugva.”
Művészi munkássága ezért elválaszthatatlan az ősi foglalkozástól. Nem mert maga is csinált egy időben – s milyen nagy kár, hogy abbahagyta – néhány remek kerámia tárgyat. (De nagyon ráférne arra a ma már világpiacra termelő korondi kerámiagyárra az ő művészi ízlése!) De hát nem azért korondi meghatározottságú, mert csinált, hanem mert benne van, s nem csinálja. Mert én úgy látom, hogy a mázas cserépedény színvilága tör fel a festményein. És jelenik meg a vásznain a mesterség is, mint itt a reprodukciókon, az apjáról s anyjáról festett képein.
Ám ennek ellenére nem holmi kisiparos, aki faluja archaikus zsáner-képeit szállítja nosztalgiát enyhítendő a fürdőszobás elidegenedésbe. Páll Lajos Korondra – hoz. Hozza a világot. A gondolatot. A látókört. A felismeréseket.
És megdöbbent, amikor feltárja teljes szépségében a falusi gótikát. Megálmodja Bartók vagy József Attila világát. Odaállítja a tehén szarvához Szilágyi Domokost, a költőt. Általában jól válogat eszmetárs és gondolat ügyben. Például abszolút nem szereti a külföldi import árut. Bár csodállak, ámde nem szeretlek – látszik mondani.
Különben is világa neki van. Nem úgy áll azzal az ember, hogy megunom s mást veszek. Itt a táj, a borjú, a csitkó, a kútágas. Egy alakuló élet érzésvilága. Gondolkozni egy világban gondolkozik, de beszélni – ecsettel vagy szóval – korondiul.
Ezért érzem vásznai társaságában, hogy gondjaim s gondolataim intellektuális felhőin áthatol és vonz egy egészséges természetiségében szép világ.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én. Az eredeti szöveget nem ezek a képek (és versidézet) kísérték.
