Számára a nép, főleg a paraszti s azon is belül a márama rosi – nem téma. Döntő élmény, nyilvánvalóan, de azon belül is sajátos. Őt nem annyira a népi szokások fogják meg, mint a sokoldalú Balla Józsefet, nem is a sajátos máramarosi világ stilizált szépsége, mint Erdős I. Pált, hanem a népművészet szelleme, általánosító eljárásai, motívum-teremtő hajlama és balladisztikus hangja. (Vida Gézát azért nem említettem, mert ő szoborban talán mindegyikük törekvéseit egyesíti.)
Ezért mikor Kozma a fémmel azt mondja: virág, avasi lányra gondolok; vagy amikor azt mondja: kozmosz, szépség vagy ehhez hasonló, akkor is hozzáköt a máramarosi világhoz, ha mással nem, azzal a szent, naiv hittel, felszabadult, játékos örömkereséssel, az ősállapotokat magában rejtő jelkép-teremtéssel, ami általában népművészeti sajátosság, s ami leginkább jellemzi ennek a tájnak a népművészetét, amelyet talán legkevésbé fertőzött meg a falvédők giccses civilizációja.
Kozma István modern művész, a szó jó értelmében. Nem azért, mert felismerte, hogy a modernség kitűnő (sok mindent elrejtő) köntös, hogy belépőjegy kiállításokra, divatáru meg minden. Azért modern, mert a mai bonyolult világ még bonyolultabb igazságait a föld népének évezredes lényeglátásával próbálja emberi méretében felfogni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 20. számában, 1971. május 14-én.
Kiemelt képünk Kozma István: Avasi lány
A szerkesztő megjegyzése
Huszár Sándor cikkének gondozása közben találtunk rá egy megrendítő adatra:
Kozma István János (Szatmárnémeti, 1937. augusztus 15. – Eger, 2020. december 11.) magyar festő- és iparművész, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetettje: nem egészen fél évvel ezelőtt, nyolcvanhárom évesen hunyt el – a halál oka: Covid-19.