Minden szőnyege más, és ez nemcsak alkotói leleményesség. Mert lehet jele annak is, hogy még nem találta meg önmagát.
Pedig megtalálta. Itt közölt szőnyegei közül – érzésem szerint – a Szomorúságban vagy a Csángó virrasztóban.
A hiba talán ott van, hogy nem tart ki önmaga mellett. Hogy önmagát olykor máshol, másban keresi. Hiba? Miért lenne hiba, ha egy művész új utakat, új témákat, lehetőségeket keres, azokat később asszimilálandó. Hiszen az itt látható munkák némelyikének a stílusjegyeit az anyag is meghatározza. A hangváltás óhatatlan, ha az ember gyapjúról áttér a nádra. És ha valamiféle helyien rusztikus vagy külföldien rafinált módon álfunkcionalitást ad – például a fakanalas faliszőnyegek –, hogy az szépi minőségében könnyebben lopja be magát némely, a funkcionális széphez szokott lakások falára.
G. Olosz Ella vívódik. A faluból épp várossá cseperedő, kialakulatlan és művészileg legjobb esetben semleges környezettel. A művészi légkör hiányával. A Székelyföld hagyományaival és a modern művészetek új eredményeivel. A szőnyegei tanúskodnak erről.
Ő maga ilyesmiről nem beszél. Gondolatait négy gyerek, az iskola és a szövőszék zsúfolásig megtöltik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.
