Kevés festő van a világon, akinek a műve után annyira vágyom, akinek a művét, világát, lelkét szeretném beépíteni a magam világába.
Sokszor elnézem a Mátyás szülőházát, a Kolozsvári műemlékeket, a sok bokályos csendéletet, és azon gondolkozom, nem a tárgyi világa vonz. Hiszen a város, a történelem, a népművészet megannyi alkotórésze léleknek nevezett tudatomnak.
Lehet ez is ok, de nem elég. Ezeket a képeket valami olyan nagy tisztaság lengi be, amihez nem is elég egy becsületes emberi lét. Ez a szépség a vágyak szépsége. A festő magatartása örök emberi: halált, rosszat és feledést feledendő belemenekül a tisztaságba.
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.