Ha a görög korban élnénk, összesúgnának mögötte az emberek:
– Gyanús nekem ez az alak, szomszéd, szerintem ő Héphaisztosz, az istenek kovácsa.
– Aztán miből gondolod te ezt, szomszéd? Mert olyan szép dolgokat kalapál össze? Hála az isteneknek, sok jó művészünk van.
– Nem erről van szó, szomszéd, az az érzésem, hogy ennek a pasasnak súgnak.
– Kik súgnak, szomszéd?
– Az istenek. Maga Pallasz Athéné. Gondold csak meg, mit kínlódik az ember, míg egyszerű mosóteknőt is összehoz. Mit kételkedik: vajon megveszik? Vajon tetszik ennek vagy amannak? Vajon nem mondják azt, hogy utánozok meg minden. Ő pedig csak csinálja, csinálja, döbbenetes magabiztossággal a gyönyörű réz- meg ezüst- meg a fene tudja, miféle tálakat, gyűrűket, láncokat. Nem fütyül öncsalóan munka közben. Nem is veri oda a kalapácsot csalódottan. Hanem úgy viselkedik, mint akinek megsúgja valamelyik isten (személy szerint meg vagyok győződve, hogy Pallasz Athéné lehetett), hogy mit és hogyan kell.
– Magabiztos. Ennyi az egész.
– Jó, jó! De mitől? Mitől ez az erő, ez a törhetetlen energia, ez az önmagában való teljes feloldódás? Ez a béke. Igen, szomszéd: a béke, ami benne honol. A harmónia, ami ott van a munkáin. Figyeld meg: a formák és a motívumok nagy egyensúlyát sehol sem bontja meg a kiegyensúlyozatlan vágy, az ismeretlen kutatása. Ez valahonnan a történelemből hozza emberősünk szép iránti szeretetét. Ennek öröm a munka. És a keze alól kikerülő mű az élet szép ünnepélyességét, tisztaságát és örömét sugározza.
– Hallottam én is róla sok jót, de hogy ú lenne Héphaisztosz, azt kézbúl kontrázom: Héphaisztosz sánta, a mi emberünk nem sánta.
– Hát ez igaz, de azért nekem mégis gyanús. Mert az is lehet, hogy sánta, csak jól leplezi.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.