Ő a világ legboldogabb embere, de ezt nagyon szerényen viseli. Általában utál minden feltűnési bőrbetegséget, ami Bogyókának, a feleségének (aki a pasztell finomságát és melegségét képviseli a családi portrén), nem kis gondot okoz, mert valóságos közelharcot kell vívnia vele, hogy a hívságok iránti ellenérzését ruházatilag túl ne hangsúlyozza.
Pedig ő nem egy olyan, mert ő igazán tisztelettel van a ruha iránt, világéletében szegényember volt. Egyszer bankettre voltam hozzá hivatalos. Miután megittuk mind a két üveg sört s megettük a zsíros-kenyeret is paradicsommal, közölte, hogy miről van szó: télikabátját – amely egy személyben őszi-tavaszi is – huszonöt évi szolgálat után nyugdíjba helyezi. Ennek torát ültük meg. És ruha-, azaz változó külsőség-ügyben máskor is voltam tanú. Azon a nyári eleji vasárnapon, amikor Bogyóka rám való tekintettel rákényszerítette az új ruhát, s amikor hirtelen zápor sepert végig a városon, és a síkos úton Balla úr nagyon hasra esett. A volt szegénygyermekbe belevert minden kis- és középpolgári rémület egyszerre állt bennem tótágast, hogy talpig agyagban megláttam.
Épp vigasztalni próbáltam, amikor Balla úr boldogságát erősen palástolva és nagyon szerényen azt mondotta: állati szerencsém van, képzeld el, akár a lábamat is eltörhettem volna.
Mert ez benne a hatalmas, hogy a léleknyugalma nála nem konvertibilis. Mert nem fizető eszköz. De azért is, mert nem fizet. A tengeren (ahol lehetőleg egy szál fürdőruhán is igyekeztek az emberek feltüntetni a csekkszámlájuk nagyságát) egyszer meglátott egy színkompozíciót. És a zsebéből előszedte a festéktubusokat, s díszes paletta helyett lapos kövekre nyomkodta ki a színeket. Az emberek megálltak a háta mögött s egymásnak magyarázták, tájékozottságukon nehogy csorba essék: hogy ez itt egy dilettáns, műkedvelő. Balla úr hallotta, de nem nézett fel. Nem érte meg a mozdulat, amikor ott, ott a zöldek meg a kékek olyan szépen keveredtek.
Irigylésre méltó ember, aki minden pillanatban azonos tud lenni önmagával. Aki meg tudta őrizni magában a természet játékosságát, a télre-tavaszjövés derűjét, aki nem erőlködik, hagyja, hogy a gondolat önsúlyától guruljon tova, aki nem mássza a vágyak monteveresztjeit, hogy onnan lenézze saját kicsiségét, és az indulatok mélyvize sem vonzza.
Nem a legtökéletesebb, csak a legemberibb ember, valamennyi közül, akivel találkoztam. Azóta, hogy ősünk ábrákat karcolt a barlang falába, sok minden változott a művészetben. De az önkifejezés tiszta örömét benne barlangi érintetlenségében lehet megtalálni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában 1971. augusztus 13-án.
