Hogy ember s fazék általában hol találkozik, nehéz lenne megmondani. Sajnos nem – vagy nagyon ritkán – a népművészeti boltokban. Pedig hej, be fontos volna, hogy kiszorítsuk vele s általa az új lakásokba csótányként behurcolt nippeket, az iparszerűen előállított ízléstelen vázákat meg rokonait.
Az én helyzetem találkozás ügyben sajátos: több száz éve viselem idegeimben – mint jobbágyőseim jóvoltából a törvényszéktől való félelmet – a cserépedény iránti szeretetet. Valahol emlékeimben pontos mása van annak a makfalvi ősi háznak, amelynek nehéz levegőjében az én gyerekkoromban is állt még a korong, s ahol a mestergerendára szerelt deszkapallókon száradt volt az edény.
És azoknak a kéményen fütyülő téli éjszakáknak az emlékét sem feledem, amikor a tűz pislákoló fényében apámból fel-feltört a fazakasélet szörnyű hányodtatása, bizonyításául talán annak, hogy nem ő a fazakassághoz, hanem az iparral versenyezni képtelen fazakasság véges ember-erejéhez lett hűtlen, s adta kezébe a kalapácsot.
Mégis, érdekes, a cserép nem a szenvedést idézi bennem, ellenkezőleg, azt, ami azon túlmutat. Azt a nagy emóciót, ami tánc és dal formájában tör ki az örök emberből, ősi idők óta. S amelynek révén képes lesz arra, hogy lelket leheljen fűbe, fába, világba.
Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában 1971. szeptember 3-án.
A szerkesztő megjegyzése
Mivel – azóta még inkább – hagyományról és értékmentésről van szó, íme, Erdély fazekasközpontjainak listája: ITT.