Írói jegyzetek egy könyvről
4.
Az Egy lelkiállapot naplója című függelékfejezetben Méliusz József énregénynek nevezi a Sors és jelképet. Hogy a műfaji besorolás kezdettől fogva probléma, azt a könyvről írt hajdani recenziók, kritikák is jelzik. Méliusz sorsának és művének jó ismerője, Szemlér Ferenc írja: … Méliusz műve nem annyira útikönyv, mint inkább vallomás, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés … a valóság tudatos rendszerbe foglalás. ..
Szemlér az idézett részben a könyv műalkotás-irodalom volta mellett is hitet tesz, de azt a részt kipontoztam. Erről magam is meg vagyok győződve. Pusztán a műből kiolvasott műfaji jegyek és az írói műfajmeghatározás okozott némi problémát. Nem túl nagyot, hisz hamar beláttam, az efféle műfaji viták a világon a legfeleslegesebbek. Hol vagyunk már a merev műfaji határoktól, amikor ma a verset a prózától is nehéz megkülönböztetni. A regény esetében pedig – amely mindig a legkevésbé szigorú műfaj volt – az is elég, ha szerzője annak nevezi. Külföldi példákra gondolok, nem a szóban forgó könyvre.
Én hiszek az írónak, és ragaszkodom hozzá, hogy rajta keresztül jussak el önmagához. „Lényegében persze »valóságirodalom« volt az enyém is – írja Méliusz a függelékben. – De már másképp volt az. Realizmus volt, de tágabb, mert nem faktologikus értelemben, nem a tények realizmusa, hanem a tények jelentéséé, a sorsé és a jelképé.” Ami számomra azt jelenti, hogy a könyv minden konkrét, sőt történelmi adata, minden valóságos és földrajzilag is megnevezett helyszíne, minden élő és sokszor irodalomtörténeti figurája elsődleges jelentésén, jelentőségén túlmenően egy más, egy átlényegítő funkciót is betölt: az összképet hivatott ábrázolni, az eszmei mondanivaló hordozójává vált írói lelkiállapotot. Ami persze nem zárja ki a könyv esszé-voltát. Hiszen a mű lírai és művelődési reflexiók sora, ismerem fel Méliusszal, ő azonban rávágja: „amitől még nem esszé ez a könyv!” Hanem? „… Nemzeti kisebbségi sorsélmény.” Vagyis a tények jelentéséé – ahogy másutt mondotta.
Mert ez volt a döntő szó. Ezen a vonalon haladva értem meg, mit akar. És úgy érzem, jól értem. A könyv belső és külső cselekménye és a mai lét faktumai között nagy az eltolódás, mai énje és az akkori között szintén, a kérdésfeltevés akkori és mai módja között nemkülönben. Elfordult alatta a föld, és ő megmaradt akkori önmagával, gondjaival és fájó sebeivel. A nemzeti gyűlölet szörnyűségeiről beszél most egy olyan korban, amikor a béke és a testvériség a társadalmi erőfeszítés tárgya és lényege. És ezt Méliusz nagyon jól tudja. Ezért tolja át a hangsúlyt a könyv elsődleges jelentéséről az általánosíthatóra. És ezért látszik mondani: ne történelmet keressetek a könyvemben, a történelem nem az én szakmám. A történelem itt különben is alárendelt szerepet játszik, alárendelődik egy életérzés, világlátás, gondolkodási mód kifejezésének. És ne keressetek művelődési hitvitát se – mondja tovább a hitvitázók hangján, mert ez az ő természetes hanghordozása. – Keressétek a konkrét tények, események, emberek mögött az általános emberit. Azt, hogyan viselkedik, érez és gondolkozik egy kisebbségi embercsoport súlyos fasiszta elnyomás idején. És ilyen értelemben ezt a könyvet én – olvasó – nem tartom csupán a romániai magyar kisebbség sorsának és jelképének.
Benne van a nagyon sokáig kisebbségi sorsban élt erdélyi román sorsa is. Mert talán nincs oldal a könyvben, hogy a fasizmus igája alatt nyögő romániai kisebbségi magyarság sorsához, bánatához ne találná meg, keresetlen, a testvéri fájdalmat. A könyv legmegrázóbb sorai között őrzöm emlékezetemben a temesvári piaci képet, amelyben Méliusz az Észak-Erdélyből idemenekült románok bánatát és nyomorúságát írja le. Méliusz tehát, beszéljen románt vagy magyart ért sérelemről, a humánumot siratja. Nem keres szűk csoportigazakat és csoportmentségeket sem. Ő szenved vereséget minden antihumánus gondolatban, minden elnyomó szándékban vagy gyakorlatban. „Bánffy Dezső – olvassuk a könyvben – a szlávokat és románokat akarta a törvény erőszaktételével nemzetiségüktől megfosztani, magyarokká kényteleníteni, törvénnyel »román, német, szláv ajkú magyaroknak« minősíteni, holott sosem akartak magyarokká lenni, hanem sorsuk, etnikai személyiségük, hagyományuk, nyelvük és hitük fölött szabadon rendelkező szabad nemzetté válni.” És Méliusz felidézi a történelmet, és elmond olyan tényeket, amelyek véletlenül az én háborús középiskolai tananyagomból kimaradtak, azt, hogyan utasítják vissza a román képviselők az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely kimondja, hogy „Magyarország polgárai egyetlen nemzetet képeznek … amelynek egyenlő és alkotmányozó tagja nemzetiségre való tekintet nélkül minden állampolgár.” És saját hitvallásként és a legteljesebb azonosulás hangján idézi az erdélyi románoknak a császárhoz küldött Memorandumát. „A politikai nemzet fogalmának és a nemzet etnikai fogalmának eme szándékos összekeverésével a törvény már az első, meghatározó mozzanatában létünket mint politikai tényezőt tagadja meg.”
De Méliusznak önmagát kellene megtagadnia, hogy ne így, hogy másképp lássa a dolgokat s eseményeket. Hiszen a mű – mint most utólag feltárja – az illegalitásban élő Román Kommunista Párt rábízta feladat elvégzése során fogant, s nagyjából e munka szükségelte földrajzi koreográfiát követi. De számtalanszor bizonyítja e könyv során is a szerző, hogy képes habozás nélkül belevágni akár a saját húsába is, hogy a mérget eltávolítsa. Fájó hangon rója fel Móricznak és Babitsnak, e minden tiszteletet megérdemlő két halhatatlannak, hogy – ha csak egy-egy fejezet erejéig is – a század eleje úri közszellemének hamisított román képét vették át. „S persze előkotorhatnánk azt is, ami nem hízelgőt román írók fogalmaztak rólunk.”
De nem kotorja elő, mert az ilyen példa semmire sem volna válaszvagy magyarázat. Csak variáció lenne egy szomorú témához. Ehelyett megfogalmazza azt a hitvallást, amit megítélésem szerint magáénak vallhat minden, az ország javát akaró román és magyar. „A kisebbségi sorsban a magyarság drámai sorvadására kellett rádöbbennünk, hogy a menekvés tágabb éghatárait is megsejtsük: itt a többiekkel élnünk, halnunk kell, csak egyetlen kártyára tehetünk, a közös emberi hitre és cselekvésre…” És nemzetisége felé fordulva csak a kegyetlen igazságot tudja vigasztalóul átnyújtani: „Bécs és a magyar uralkodó osztályok, a »történelmi Magyarország« agresszivitásáért és szomszédai elleni traumatizáló fenyegetéséért, kisebbségeinek elnyomásáért, az elnemzetlenítés kíméletlenségéért még mindig mi fizetünk. Mert a mindig egyszerűsítő mindenkori nacionalista indulat „bennünk akarta büntetni a hajdani bűnök elkövetőit”. És rezignáltan még hozzáteszi: „örök körforgás ez, amióta történelmünk van.”
Lám műfaji, formai meghatározókat kerestem, és eljutottam a könyv mondanivalójának lényegéhez. És szinte végig román bánatot idéztem és maradéktalanul benne volt a magyar kisebbség minden baja, ami már tartalmi, eszmei kérdés És a tartalom, az írói mondanivaló határozta meg végső fokon a könyv hangját és egyéb formai jegyeit, el egészen a műfaji meghatározókig. Méliusz könyve tehát nem azért én-regény, mert a szerző – az olvasó első benyomása ellenére – annak nevezi, hanem mert saját tudatán, legbensőbb énjén keresztül zubogtatja át a történelem eseményeit,és ezek a konkrét események, figurák azzal az általánosító erővel hatnak, mint a fikció jegyében és szándékával fogant bármilyen más irodalmi mű.
De ha már regénnyel van dolgunk, nézzük meg a művet az emberábrázolás oldaláról is. Vizsgáljuk meg, milyen jellemző lelki jegyeket mutat meg, emel ki – önmagát tárva elénk – a könyv hőse, az író.
5.
Átlapozom az elolvasott könyvet, és szinte nem találok nyomtatott érintetlenségében tisztán maradt lapot. Az oldalak olyanok, mint valami elhagyott csataterek, amelyeket ceruzával alászántott sorok, gránáttölcsér-szerű karikák, eldobált kérdő- és felkiáltójelek ékítenek. Nem kis erőfeszítéssel hoztam össze ezt a háborús analógiára alapozott mondatot, de megéri. Kifejezi azt, amit az olvasás során tettem s éreztem. Kifejezni azt a viszonyt, mely olvasó és szerző között olvasás közben kialakul. Kifejezi konkrétan azt is, hogy a hadiszerencse itt is forgandó. Mert egy-egy margóra jegyzett elragadtatott szó vagy mondat igen gyakran azt jelzi, hogy kétkedő oldalbehúzások, meg egyéb kriksz-krakszok oldódnak fel itt az „ellenfél” által megnyert csatában. Aztán van úgy, hogy én kiáltom ki magamat értőnek s nyertesnek, s ez észrevétlenül, sőt orvul büszkeséget lop az emberi lélekbe. Ilyenkor persze a körültekintő olvasó azt kérdi: túlságosan átlátszóakaz ellenség szándékai, és tehát megnyertem a csatát, mielőtt az véget ért volna – vagy tőrbe csaltak? Ha tőrvetést sejt, tovább verekszik, ha győztesnek érzi magát, abbahagyja – az olvasást.
De hiszen említettem, hogy a Méliusz-könyvet hónapokig olvastam. Bár az is igaz, egy-két alkalommal megcsapott a győzelem szele. Amikor a könyvben, az elbeszélőn keresztül ábrázolt félelem széles skálájával találkoztam. Mert a Sors és jelkép a félelem könyve. A tehetetlenségre kárhoztatott cselekvő ember félelméé. Azé az emberé, aki tudja, hogy mit tesz, és azt is, hogy azért mi a fizetség. Így aztán Méliusz egész könyvbeli útja során, vonaton vagy szállodai szobában, beszélgetés vagy séta közben folyvást rendőrspiclikkel harcol, meg titkosrendőrökkel, meg az ellene felhozható legképtelenebb gyanúkkal. „Minden harmadik ember besúgó – írja –, beszervezett hírszerző, a legközvetlenebb környezetünkben megfordulókról sem tudjuk kicsodák, miket jelentenek rólunk…” És ez, mint elképzelés vagy gyakorlati tapasztalat, abszolúte valós, de mert a könyvben a gyanú nem realizálódik, a félelem furcsán önállósul. És egyre inkább test nélküli lesz és kafkai. És ezt a szerző maga is tudja és hirtelen minden apropó nélkül azt mondja, hogy a Kastélyt itt kellene befejezni. Itt s úgy, hogy az elnyomottak elindulnak az épület s a hatalom ellen. És az olvasó megáll egy pillanatra és venné a ceruzáját, hogy egy jól irányzott gondolattal elsüllyessze ezt a tévhitet, amikor kiderül, hogy a szerző hamarább vette a ceruzáját, és ezt feleli önmagának:
„Semmi sem áll távolabb Kafkától. Az ő emberi dolga csupán ennyi volt: rámutatni az elembertelenítő személytelen hatalomra.” És miközben kegyetlenül zötyögteti az enyedi utcákon a konflis, még hozzáteszi: „A mi dolgunk felismerni és …” És felismeri és átéli a félelmet. Ha nem tudnám, hogy a tudomány mai állása szerint az embernek szüksége van bizonyos mennyiségű félelemre, azt mondanám: furcsa módon élvezi is a félelmet, mint valami kalandot. Igen, mert az ember ki akarja élni lelkéből a félelmeket, ki akarja írni és gondolni. Ezért a könyvben a besúgók sáskajárása… Miközben majd a városban járok – tépelődik a szállodai szobában –, egyszer csak óvatosan felnyílik az ajtó, belép rajta a rendőrügynök, és vizsla tekintete végig fut a dolgaimon, megtapogatja ruháim bélését, találomra széthajt egy zsebkendőt, dohánytól sárgult ujjai alatt végig pörgeti az Oidipusz és Antigoné oldalait. Minden gyanús…” Csakhogy a rendőrügynök nem jelenik meg. Illetve, hogy megjelenik valaki, akit a szerző annak hisz, de maga sejteti: egyáltalán nem valószínű, hogy az volt. És ez így megy fejezetről fejezetre, egészen az olvasói ellenállásig. A fennkölten dühös margójegyzetig. Odáig, hogy azt mondom magamban a szerzőnek: bizony, uram, ez nem az a kimondott rokonszenves jellemvonás. Mert még ott van bennem valahol az a hajdani külvárosi lakos, és ő emlékszik arra, hogy szülőközösségében részegnek lenni nem volt szégyen, de úgymond bolondnak lenni igen. Furcsa logika, de tény. És akkor nagy felülemelkedésemben és azután, hogy ilyen gyökerekig menően megmagyaráztam az életérzés differenciáit, rábukkanok a következő mondatra: „Hiszen üldözőim akkor is vannak, ha üldöztetésem csupán betegesen mániás agyrém lenne…” És ez az én-tudat, én-ismeret megdöbbent. Így át tudta élni a szerepét, vagy méginkább ennyire azonosult írás közben az ösztöneivel? Tudat és ösztön ilyen harmóniában él benne? Nem tudok felelni arra, milyen belső szorzás-osztás révén jött létre a felismerés, de igaz és okos:
… Ők maguk a hatalom természete – írja a spiclikről –, amely háborút visel ellenem, és amely ellen háborút viselek, már pusztán azzal a ténnyel is, hogy üldözöttnek érzem magam…”
Így bontakozik ki tehát előttem és bennem Méliusz ösztönösen tudatos ábrázolása folytán az igazság, hogy a félelem valóban beteges tünet, és habár ezeket a tüneteket a könyv elbeszélő hősén lehet észlelni, a kor maga paranoiás.
És ez az állandó üldözési mánia rendkívül tragikussá teszi a szerzőnek az egész könyvön végig kitartó küzdelmét: a rációért. „De kellett is ide az egek kegyéből segítő világosság – kiált fel az enyedi templomban – hol Apáczai Csere örökébe lépve Csernátoni síkraszállt Descartes-ért, a ráció nevében hadat üzent az »álmos és hólyagos szemű magyarnak«.” Ráció és hólyagos szemek: fegyver és célpont.
– Gondolat és indulat. Mert mindig e kettő között vergődik. Ösztönösség és tudatosság áll magára az írásra is, valami egészen sajátos ötvözetben. És az állandó dilemmatikus állapot: „Ordítsak-e, üvöltsek-e, mert mást nem lehet? Nem… Apáczai az értelem és az értelmesség erejére és támaszára figyelmeztet.” Es íme a kettősség nyitja: az élet, a háborús helyzet és a kisebbségi megalázottság körülményei között valóban nincs más módszer, csak az ösztönös tiltakozásé. Nincs? Van. És ezt ő nemcsak Apáczaitól tudja, hanem talán leginkább azoktól, akik e hosszú útra küldik, s akiknek szerepe – lévén, hogy a könyv a felszabadulás előtt íródik – csak majdan az utószóban derül ki. Így harcol egymással benne a spontán s a tudatos.
Furcsa azonban, hogy a könyvbe rótt oldaljegyzeteimben többször is felbukkan Karácsony Benő neve. Érzelmeimet szoktam lekottázni ilyen bejegyzésekkel, nem a végleges felismeréseimet. Tehát, hogy helyenkint Karácsony Benő jutott eszembe, miközben a könyvet olvastam. És nem értem, hogy kerül ennek a Karácsony Benő-i műtől minden szempontból oly különböző könyvnek a lapjára a rá való utalás. Talán mert Karácsony Benő oly közel áll hozzám, s mindenkit hozzá mérek, hasonlítok?
Ez nagyon primitív kicsi érv s magyarázat. Talán többről van itt szó. Talán arról – amit a könyv befejeztével éreztem –, hogy Méliusz is, miképpen Karácsony: kiábrándult ember. így jelentkeznek könyveikben. Fáradt, mint Karácsony. Mert az igazán nem lényeges, hogy Méliusznál a lelki megtaposottság az orgonák szomorú ünnepélyességével szól, Karácsonynál pedig az önemésztő, fájdalmas cinizmus citerahangján. A megaláztatás elleni lázadás közös bennük, meg az intellektuel méltósága, büszkesége. Mindkettő kiábrándult tehát a sorsából, és mindkettő hisz valamiben, Karácsony önmagában, abban, hogy történjék bármi, mindig jót fog tudni nevetni a világ ostobaságain. Mert magában bízott eleitől fogva.
Méliusz önmagával viaskodó fajta, az ő hite a ráció. Az emberi értelemben bízott mindig. Azokban, akik a ráció nevében meghallják és megértik.
Bennünk, mai olvasóiban.
Megjelent A Hét V. évfolyama 5. számában, 1974. február 1-én.
