Tisztelt Sok Filmbarát!
Elnézést, ha a megszólításban a levele aláírásaként szereplő, hangsúlyozottan csoportmegjelölése ellenére következetesen egyes szám harmadik személyében szólítom. Bár ön levelét sokak nevében írja és nyilván ugyanezeknek a sokaknak nevében – nem írja alá. Megfigyelésem szerint azonban egészen ritka esetben szoktak csoportok leveleket írogatni, főleg ha olyan pontosan diagnosztizálható mentalitás diktálja a sorokat s indulatokat, mint a jelen esetben.
„A legnagyobb felháborodással olvastuk A Hét című hetilapban Az orfeumban címmel írt förmedvényt Kálmán Imre világsikert aratott operettjéről, a Csárdáskirálynőről, annyira ronda hangon bírálja a magyar–nyugatnémet koprodukcióban készült filmet – írja. Maga (a cikkíró – a szerk. megj.) az anyjában sem volt, amikor ez az operett megszületett, ma pedig a budapesti Fővárosi Operettszin házban már az ezredik előadáson túl van…”
Az ember saját magát jobban le tudja leplezni, mint a szavahihető tanúk sokasága. Ezért közöltem – hangvételét érzékeltetendő – levelének bevezető sorait. De nézzük csak meg, mit ír inkriminált cikkében (A Hét, 25. szám) Szatmári Péter, a fiatal kritikus:
„Az orfeumban, a Csárdáskirálynő orfeumában jó volt. Ez, persze, nem egészen biztos, hisz talán az sem valószínű, hogy valaha is jártunk orfeumban. Mindenesetre ott, abban a mulatóban, ahol Gábor Andor szövegére éneklik (ezúttal remek színészek: Mensáros László, Latinovits Zoltán), hogy „itt a lét csak látszat”, föltehetően jó volt. Először is: (állítólag) béke volt, (állítólag) gondtalan teltek-múltak a napok, illetve az éjszakák, (állítólag) a lányok a permanens jókedv állapotában leledzettek, (állítólag) minduntalan fölházasodott a nép egyszerű leánya az orfiszínpadról a kastélyba. Állítólag. Mert hiteles vallomás oly kevés van. Igaz, volt egy tisztes irodalmi másodvonal (Heltai Jenőék), a Kuk és pesti napok (éjszakák) énekesei. Dalukba iróniát is vegyítettek, csipetnyit csupán, s ezzel kicsit lebegő valószínűtlenségében hagyták az egész orfeumot, a kiskátékat – megjátszva: ezt az egészet nem kell komolyan venni, itt a lét csak látszat – mondja Gábor Andor is. Szóval, valójában nem volt semmi, csak kitaláltuk, hogy szórakoztassunk benneteket és magunkat, nem volt semmi, csak – ahogy a költő mondja – beleemlékezzük azt, amit bele akarunk emlékezni.”
Idézek, és nem értem az indulatait. Pedig mindjárt véget is ér a cikk.
„Ezen a szélesvásznon pedig éppen az az idegesítő, hogy minduntalan megjelenik a primadonna és imádója, arcukon megmerevedik az érzelem látszata, s könnyezve előadják, hogy Emlékszel még?, és Túl az Operencián, pedig nincs is mire emlékezni, és Óperencia sincsen, csak az, hogy jó volna emlékezni valamire, jó volna kitalálni egy tisztességes óperenciát, legalább egy orfeumot ide-oda hazudni, egy mulatót, ahol jó volt, éppen mert nem volt.”
Tehát azt mondja a kritikus, hogy ezt a sziruposan költői művet az édességipar igényei szerint filmesítették meg és nem vették tekintetbe a költői lehetőségeket. De mondom: nem értem, hiszen a film Magyarországon, és másutt is, ahol vetítették, ennél sokkal súlyosabb kritikákat kapott. A budapesti Népszabadság kritikusa például a látott film alapján azt feltételezi, hogy Szinetár Miklós, a rendező elhatározta: „olyan filmet készít, amely a legbigottabb Csárdáskirálynő-hívőket is meggyőzi arról, hogy méltatlan műre pazarolják lelkesedésüket; oly mértékben sűríti a giccset, a tömény szentimentalizmust, hogy a csömör gyógyítsa ki »a Csárdáskirálynő-betegségben« szenvedőket.”
Ez azonban az ön esetében, mint látjuk, nem sikerült.
De ha már itt tartunk, tisztázzunk egy kérdést: mi a testvéri szocialista országokból érkező kulturális termékeket is megbíráljuk. És ezt természetesnek és normálisnak tartjuk. Hiszen egy mű értéke, mint ahogy a hibája is, független annak nemzeti hovátartozásától. Nagyon rosszindulatúnak kell lennie annak, aki ezen túlmenő szándékokat is belemagyaráz.
De ez mind a csodálkozás hangja. Mert mondom: nem értem az indulatait.
Illetve az ön segítségével. Kedves Sok Filmbarát, mégis lassan feltárulkozik a lényeg. Idézem levele záró sorait: „Hát idehallgasson. Szatmári Péter, ronda firkász! Tudja maga azt, hogy van egy közmondás, hogy ronda madár az, amelyik a saját fészkébe piszkol? Mint ahogy maga is csinált! Ez a világsikert aratott film oly nagy, remek és kiváló, hogy hetekig adják zsúfolt házakkal a filmszínházak! Maga akar erről véleményt mondani? Maga semmiházi, hülye és barom, amilyen csak tud lenni! Csak ezt akartuk megírni magának!”
Erről van tehát szó. Tulajdonképpen. Sőt: főleg. Az, hogy a levél idézett soraiból, úgymond előnytelen lelki beállításban jelenik meg a levélíró, az nem zavarja meg az olvasót. Egyfelől az ilyen típusú levelek egy részében írójuk ezt félrevezető elemnek szánja. Ha viszont a primitívség nem álcázás, hanem, ahogy Caragiale mondotta, az illető saját természetes szaga, akkor mint adat még autentikusabb.
De térjünk csak vissza a fészekre, a sokat hallott fészekre. Miért nem beszélünk mi egyszer őszintén, férfiasan, tisztelt Sok Filmbarát. Miért nem valljuk be, hogy a kettőnk közötti különbség nem, de legalább is elsősorban nem zenei természetű. Miért ne vallanánk be egymásnak, hogy mi nem először találjuk magunkat szemtől szembe az eszmebarikádokon – hogy Ady közismert megfogalmazását használjam.
És nem véletlenül idézem épp Adyt. Az orfeumi létben és álomban konkretizálódott törekvésmodell, ha jól ítélem meg a dolgokat, Adynak kortársa, aki nem volt kevésbé magyar, mint ön vagy én, és még is, már akkor, egész költészetében, ahogy ő nevezné, egész forradalmában ennek a ledér, hazug és rendkívül hamisan magyar úri világnak és életmódnak az ellensége, amelyet majd, mint vágyálmot, mint mindig rendkívül kapós illúziót az operettben ön olyan hitvallásba illően vonzónak talál.
Mit tagadnám, tisztelt fészekfelelős, hogy mi már Ady óta figyeljük egymást gyanakodva. Én Önt többek között azért is, hogy a Csárdáskirálynőt és társait összetéveszti kultúrkincseinkkel. Ön pedig engem azért, mert megítélése szerint a „Túl az Óperencián” lelki gazdagságát megmosolyogván, tulajdonképpen a népemet árulom el. Természetesen ebben az összehasonlításban mind a két fél szimbolikusan értendő, gondolkozásmód vagy talán világnézet értelemben. Mert Ön „Szívére veszi terhünk, gondunk, Vállára venni nem bolond” alapon csak az indulatait, vádjait bocsátotta a közönség rendelkezésére, azt már nem is kockáztatta, hogy a nevével is kiálljon, amire pedig én kénytelen vagyok. De azt is mondhatnám, örömteli kényszerűség ebben, s az efféle kérdésben megvédenem álláspontomat, amelyben Ady követőjének vallom magam, s magunk, s amely álláspont ügyében ön és utódai (vagy boldog ősei) a szerkesztőséggel sokszor ütköztek már össze, e hamarosan kétesztendős lap hasábjain. Mert ha személy szerint nem, de szellemében Ön volt az is, aki „feszítsd meg”-et kiáltott ránk a népdal-műdal vitában, amikor félreérthetetlenül, de nyilván félremagyarázhatóan kijelentettük, hogy népdalainkat többre becsüljük a – tisztelet a kivételnek – javarészt úri dilettánsok népieskedő, férfiatlan ájuldozásainál. Nem, nem önt akartuk lebeszélni arról, hogy bor mellett, vagy a természetes vidámság óráiban a temetői megnyugvásról, meg könnyben ázó szemekről énekeljen. Kénytelenek vagyunk azonban megküzdeni, akár Önök ellenében is, a magunk s gyerekeink egészségesebb életérzéséért, zenei anyanyelvéért, természetes, népi életigenléséért.
És minél mélyebbre hatolunk az élet nagy kérdéseiben, az ellentét közöttünk annál kibékíthetetlenebb.
Mert ön nem szereti, ha az írók vitatkoznak. Ideges, ha „ saját” színdarabot úgymond levágnak és akkor is, ha „idegent” túlzottan dicsérnek. Általában ön a szellemi és erkölcsi védővámok rendszerét szeretné bevezetni, mert azt hiszi, hogy hülyegyerekeknek teremtett feltételek között egészséges élet terem. Ön az a minden népben megtalálható embertípus, aki számára az egyenlőség az egyenlőtlenségben ölt testet.
Mert nagyon csalódnék, ha nem éppen az Önhöz hasonlóknak szólt az az egy évvel ezelőtti nyílt levél, amelyben közéletünk egy nagy tiszteletnek örvendő harcosa jelentette be hasábjainkon mély sajnálkozását a nemzeti érelmeszesedés azon áldozatai felett, akik vélemények mögött vallási differenciákat keresnek. Azon a földön, ahol a világon először, országgyűlésen mondották ki a vallási türelmet és ahol a nemzetiség, amelynek nevében ön zsidózott, maga is nagyon sokat szenvedett a nacionalizmustól. Avagy mi mást jelent az Ön által oly remegő hangon emlegetett „saját fészek”, ha nem azt a veszedelmes nemzeti köldöknézést, amelynek délibábos szemléletében a világ áll a fején, ha mi rúgtunk be! De ki kért és kik nevében és milyen jogon küzd ön ilyen nevetségesen ócska és dicstelen flintákkal?
El kellett túloznom az ön szerepét akkor is, ha most már inkább azon régi rendelőkben látható gipszlóhoz kezd hasonlítani, amelyen minden betegség megtalálható. Össze kellett kötnöm a jelenség szálait, mert ha egyenként külön-külön gyökérből erednek is, egy talajon fogantak. Részei egy olyan destruktív szellemnek, amely ma már – bármilyen jelentéktelen lélekszámút képvisel – mérgez és árt a közügynek.
Pedig valahol a dolog felületén ártalmatlannak látszik, egyszerűen gyávaságot és meghunyászkodást takar. Olykor társadalmi komplikációkat okozó, de alapvetően emberi gyarlóságot. Ugyanis az olyan emberek szoktak a névtelen levelek sötétségéből dobálózni, akik a világosságban megmukkanni sem mernek. Sokszor azért, mert maguk sincsenek meggyőződve afelől, hogy az az ügy, amiben meg kellene nyilatkozniok, eléggé igaz vagy jogos. Máskor, mert megnyilatkozásaikból hiányzik az a közösségi felelősség, ami nélkül ma közügyben megnyilatkozni senkinek sincs joga.
Hányszor kötik meg, tisztelt Sok Filmbarát a nemzetiségüket becsületesen szolgálni akarók kezét, akik kénytelenek az önök suttogó hangoskodásával számolni, akik rettegve tudják, hogy vannak olyanok, akik örülnek a félreértések és félremagyarázások lehetőségének. Mint ön is a jelen esetben, amikor egy nem kedvező műbírálat láttán nemzetárulást kiabál.
Pedig volna egyéb dolgunk is a világon. És az energiánk máshol is elférne. Számos közös és sajátos problémánk tisztázása függ éppen a sorsunkkal való becsületes szembenézéstől, a jövőnkkel való férfias számvetéstől. Hogy csak egy példát mondjak: törvény biztosította nemzetiségi jogaink valóra váltása érdekében is a bizalomnak a légkörét kell erősítenünk az élet minden területén. Márpedig az ön által propagált fészekszellem erre nem alkalmas. Mert a becsületesség elsősorban önmagunkkal szembeni magatartás! Csak akkor várhatunk el irántunk való becsületességet, ha mi is becsületesek vagyunk másokkal és önmagunkkal szemben.
A bizalomnak azt a légkörét kell erősítenünk, amely mondjuk a kommunista mozgalmat jellemezte és jellemzi, amelynek szellemében például Józsa Béla élt és meghalt. Az a Józsa Béla, aki a romániai magyarság érdekeit pillanatra sem tudta elválasztani a román nép nemzeti érdekeitől. Józsa Béla számunkra, romániai magyar kommunista értelmiségiek számára nem egyszerűen a nagy előd és a nagy harcos, hanem az az ember, aki minden népben táplálja a romániai magyar kommunista iránti feltétlen bizalmat, hirdeti nemzetiségünk testvéri egyetértésre törekvését.
Aki őt megismeri, bizalommal fog tekinteni a Józsa Béla-hittel élő mai nemzetiségi közéleti emberekre is. Akik közé magunkat is számítom, akik ezeken a hasábokon a szocialista demokráciáért küzdünk. Látja, az előbb még Ady-követőnek mondottam azt az értelmiségi modellt, amely a századforduló s az első világháború után a millennáris közszellemmel szembefordult, és most Józsa Bélával jellemzem a kommunista értelmiségi szükségszerű lelki beállítódását. Nem véletlenül, hiszen ezt az utat sok becsületes értelmiségi ember megjárta Romániában, többsége azoknak, akik nemzetiségük ügyéért tenni is akartak valamit.
Csak Önök maradtak olyanok, mint a Bourbonok: semmit sem tanultak és semmit sem felejtenek.
Igazán sajnálom, hogy érelmeszesedett mentalitás ellen küzdvén, a politikai haladás sodrában kellett önt és „filmbarátait” megmérnem és könnyűnek találnom. Pedig Önök, úgymond, az esztétikumot védték és az ősi erényeket, ami a „saját fészek” elméletükben nyilatkozott meg.
Ki kell azonban mondanom, hogy az a fészek, amit nekünk tulajdonít, nem a miénk. Bánk bán igen, Boni gróf soha, százszor is a keserű Tiborc, és egyszer sem a kedélyes Miska pincér, önnek pedig ezt üzenem: Kávéházi Konrádoknak, utcasarki vitézeknek és egyéb illúziókat sarkantyúzóknak a fészkében nekünk nincs mit keresnünk.
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.