Szaporodnak lelkemben a ködös reggelek. Pilinkélnek aranyló levelek is némely zeneszám hallatán. Jönnek – sietve, mintha fáznának – egyre jönnek az emlékek, benépesítői annak a világmindenségnek, ami a létem.
Jönnek iskolások, jönnek háborúk, jönnek fenséges oszlopai tüntető munkáshadaknak, jönnek jók és rosszak, jönnek egyének és közösségek. És valahol, valahol örök-svájcisapkásan, örök-szerényen, örök-mappásan ő is ott gyalogol: Gy. Szabó.
Ahogy szokott: elmerült figyelem. És én nézem őt – mint már annyi ideje –, és hirtelenében azon kezdek töprengeni, miért pont az ősszel érkezett. Aztán megnyugszom, mert előhúzom a régi könyvet, lapozgatom a remek rajzokat, és különös jó érzés jár át: megrögzített belőlem valamit, egy hangulatot, ami olyan hűtlenül halandó.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
