Egy vita tanulságai
A lapunk hasábjain hónapok óta folyó népművészet – népi giccs vita, amely igen széles olvasói rétegekben vert visszhangot, megérett arra, hogy lezárjuk s a tanulságait leszűrjük.
Ki kell emelnem mindjárt az elején, hogy előbbi vitánkkal, az ún. magyarnóta-pörrel szemben – amely szintén szélesen gyűrűzött – itt főleg azok siettek véleményükkel a laphoz, akik célkitűzéseinkkel egyetértettek. Ellentétben – mondom – az előbbi vitával, ahol sokan tagadták a népdalnak a zenei anyanyelv kialakításában betöltött döntő szerepét s a magyaros műdal – senki által kétségbe nem vont – létjogát követelték, nem egyszer alkotmányos jogokra hivatkozva. És ez az adat több mint kuriózum. Míg az előbbi vitában főleg az ösztönök és ösztönös rétegek szólaltak meg, illetve teremtettek vitaalapot, ez utóbbit a részvevők nagyobb tudatossága jellemezte. Pedig a zenei vitát a szakszerkesztő robbantotta ki s építette nagyon is tudatos munkával, míg a népművészet vitaindítása nélkülözte a diszciplína tudományos alapjait, s az irodalom vagy még inkább a szociológia oldaláról tekintette át az új értelmiségi ember életével határos területet.
A tanulság azonban nem az, hogy a nótának tömegei vannak, s a népművészetnek csak rajongói, bár az efféle látszatok felbukkannak s meg is fogalmazódnak. És az sem igaz, hogy a városokat feltöltő falusiak inkább megőrizték a nótát, mint a szőttest.
Népdalügyben is a társadalom tudatos elemei küzdenek immár sok évtizede a népzene kincsének uralkodóvá tételéért és a harc itt is a giccs, az érzelmek hazug és sekélyes kifejeződése ellen folyik. A különbség inkább abban van, hogy a dalolás igénye nagyobb és főleg könnyebben, olcsóbban kielégíthető, mint a művészetszeretet.
Roppant fontosnak találom, hogy mind a népdalvitában, mind pedig a népművészetiben lapunk román anyanyelvű olvasói, barátai is megszólaltak. Nemcsak érzelmi momentum ez, hanem szigorúan és tudományosan politikai is. Nép és nemzetiség egyaránt érdekelt az efféle esztétikai-ideológiai tisztázódási folyamatban, hiszen az igazi művészet sosem tűr társadalmilag tisztátalan elemeket, illetve, ha egy művészeti ágban eltűnnek a pontos művészi kritériumok, a művészettől idegen elemekkel együtt nagyon könnyen tódulnak be a néptől, a társadalomtól idegen érdekek is.
Mindezek megállapítása után – és több száz olvasói vélemény ismeretében – nyugodtan mondhatom, hogy a vita hasznos volt és bizonyos értelemben eredményes is. Nem vitte előre a tudományt (az lett volna a legnagyobb tévedésünk, ha ezt tűzzük ki célul), de előbbre vitte – hisszük – az olvasói érdeklődést, hasznos ismeretekkel, felismerésekkel gyarapította a köztudatot.
Tekintsük át a továbbiakban azokat az érdekes és általánosító erejű megállapításokat, amelyeket e több hónapos vita felszínre hozott.
Mit is akarunk megmenteni? – teszi fel a kérdést a lap múlt évi 37. számában Kabay Lisette:
„A nép művészete… valami csodálatos jelrendszer, annyira ősi örökség, hogy eredete az emberiség első eszméléséig nyomozható vissza az időben. A térben az egész földkerekségre kiterjednek a gyakran azonos vagy hasonló jelképek. A romlatlan népművészet díszítőelemei képszerű feljegyzések; a nyelvhez és íráshoz hasonlóan mondanivaló kifejezésére alkalmasak. Iratos szavunk a régiségben hímest jelentett, a kalotaszegiek mais írás után varrják kézimunkáikat… A jelentéstartalommal bíró formakincs elvont fogalmak kifejezésére képesíti a népművészt, ki nem a természetet másolja, nem helyzeteket és eseményeket örökít meg, nem érdekli az, ami esetleges, egyszeri; nem érzelmeket közvetít, nem hírnévért, nem játékosságból vagy véletlenszerűen dolgozik. A világ minden népe – az etnikumára jellemző hagyományok szerint – művészi megnyilatkozásai által vallomást tesz a lét megsejtett törvényeiről, az ég káprázatosságáról, a nap fenséges voltáról, a föld gazdagságáról és a természeti erők hatalmáról…
A tárgyi népművészet jelrendszerének ugyanúgy szabályai vannak, mint a népköltészetnek, -zenének, -táncnak és mint magának a népi életmódnak… Maga a nyelv sem lehet meg szigorú, de mindig a korhoz alkalmazkodó szabályok nélkül. Az utóbbi párhuzam egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a népművészetet sem tekinthetjük véglegesen lezárt leltárú örökségnek. De sem a nyelv, sem az etnikum bármelyik más megnyilatkozási formája nem fogadja be azt, ami csak esetleges vagy ami érzésvilágának idegen. A nép ahhoz ragaszkodik, ami vagy eredendően sajátja, vagy ha kívülről jövő hatásról van szó, akkor annak a hatásnak át kell itatnia az egész közösséget, és csak egyetemes igenlés esetén honosodhat meg.”
Péntek János (44. szám) azt próbálja összegezni, hogy mik a népművészet fő jellemvonásai.
„Az első és legfontosabb a gyakorlati célszerűség, a praktikum, amelyből – mint Illyés Gyula írja – kisarjad az esztétikum. S valóban, bárhogy erőltetném emlékezetemet, nem emlékszem egyetlen olyan tárgyra sem falusi környezetünkből, amelynek az lett volna az egyetlen vagy akár a fő rendeltetése, hogy szép legyen. Még a minősítés sem arra vonatkozott elsősorban, hogy szép-e egy tárgy, hanem hogy jó-e, alkalmas-e, megfelelő-e. Hiszen mind lehetett volna akármilyen gyönyörűen faragott egy járom, ha a bérci köves úton lemarad mögötte a szekér.
A népművészet másik fontos vonása, hogy őrzője a közösség, irányítója a közösségi ízlés; az egyénnek – bármilyen kiváló alkotó is legyen – ehhez kell alkalmazkodnia, s újítása is csak akkor érvényes, ha a közösség a magáénak fogadja.
A népművészet harmadik sajátosságát is figyelembe kell vennünk, ha véleményt akarunk mondani mai helyzetéről. Ez a népművészet anyagszerűsége. A praktikum és a vele összefonódó esztétikum szoros összefüggésben áll az anyaggal, amelyből a tárgy készül. Gondoljunk csak a fodorvászonra varrt írásos hímzésre, amely más anyagon »minőséget vált«, vagy arra, hogy laposöltéses mintákat még lehet selyemmel varrni, bár az »igazi« a hárász volt, keresztöltéseket, s még inkább a vagdalásosokat legjobb cérnával, az írásost pedig hárásszal vagy fejtővel. Íme, a technika, a minta és az anyag egyik, nem is legfeltűnőbb összefüggése.”
És végül ide iktatom, bár előbbinél hamarabb jelent meg (42. szám) Bandi Dezsőnek, e problémakör ismert és elismert szakemberének a megállapításait: „Igen sokan úgy gondolják, hogy a népművészetre nem vonatkoznak az esztétika, művészetelmélet, gyakorlat, filozófia, szociológia és lélektan általános megállapításai és törvényszerűségei. Romantikus ködbe burkolják a keletkezés, műfaji hovatartozás és gyakorlat kérdéseit.
A nép mai művészeti gyakorlatával kapcsolatos félreértések elkerülése végett jó lenne megállapodni abban, hogy a népművészet alatt csak is az önellátó életformájú parasztság szükségletei kielégítésére gyakorolt művészetet értjük.” Ezt az első látásra is túl kategorikus megállapítást cikkében később feloldja a szerző, s ezzel egyben egyre jobban a gyakorlat, a népművészet mai helyzetének vizsgálata irányában tolja el összegező okfejtésünket.
A mai népi és tömegművészet „jobb megértéséért a népi jelzőt meg kell szabadítanunk romantikus tartalmától – írja Bandi Dezső –, és elő kell segítenünk egy általánosabb értelmezés elterjedését. Eszerint ez nem osztályhelyzet, hanem; a törvényekkel, iskolás szabályokkal, megrendeléssel és megrendezéssel szervezett és szabályozott hivatásszerűséggel szemben a spontán, önkéntes tömegtevékenység meghatározására szolgál… A mai népi művészet tehát a művészetben szakképzetlen, munkás, földműves, értelmiségi tömegek nem intézményesített, hanem legfennebb spontán környezeti, nevelői hatások által befolyásolt, saját belső szükségére gyakorolt művészet. Ebben igen különböző arányokban érvényesül az össznépi művészeti örökség minden ágának, valamint minden más, forgalomban levő tárgynak és alkotásnak a befolyása is. Tisztaságát egész művészeti életünk tisztasága határozza meg, vagyis az a hozzáértéssel és felelősségérzettel művelt társadalmi talaj, közízlés és köztudat, amely a sajátos, maradandó értékek létrejöttének, szelekciójának és terjedésének kedvez.”
A helyzet konkrét állásáról Bandi Dezső csupán ennyit mond:
„Funkciójuk gyakorlása közben ugyanis igen sokan nem tesznek különbséget a »nép által« és a nép számára« gyakorolt művészet egymástól igen különböző feltételei és szerepe között, pedig a kettő csaknem kizárja egy mást, és sokan elfogadták a »nép« kizárólagos művészetének az idegen forgalom és kereskedelem számára megrendelt árut.”
Persze, ebben nem nehéz felismerni, hogy Bandi Dezsőnek nagyon is megvan a véleménye az ún. nép számára gyakorolt művészetről. No de mi a helyzet a nép által művelt művészetben?
„… mi az, ami még élő népművészet Kalotaszegen? – teszi fel a kérdést a lap múlt évi 35. számában Végh Olivér. – »Nem es él már semmi igazi« – csak túlzó népművészet-imádók fantáziájában, akik fáradságot és pénzt nem kímélve gyűjtik a múlt emlékeit ládafiából, hiúkból, lomtárakból, gabonásból.
Igazi funkcionalitásukat – tehát létüket – azonban már elvesztették ezek a tárgyak még egy olyan fontos néprajzi tájegységnél is, mint Kalotaszeg. A változás elkerülhetetlen – a fennmaradás művi, mesterkélt és nem tarthat soká. Hogy a nagyközönség a giccset vásárolja, nem pedig az igazi népművészeti kincseket, az csak sietteti a halált.”
E lesújtó véleményre a 38. számban Kabay Lisette válaszol és meggondolkoztató érveléssel próbálja az ügyet szélesebb perspektívában láttatni:
„… Font-de-Gaumeban nem vésnek már a barlang falára történelem előtti mágikus jelentésű képeket, mi meg több mint ezer éve nem kalapálunk tarsolylemezt, nem verjük fel a nemzetségjellel díszített nemezsátrat; ugyan hol szerezhetnénk be csontberakásos nyeregkápát, mellre való női díszkorongot, turulos puzdrát, skófiumos herepfedényt?
Mikor haltunk meg? Gilgames idejében? Vagy éppen most a párnacsuppal, amiről tudjuk, hogy csak mennyezetig tornyozott vetett ágyba való? Ágyba, melyben soha senki nem alhat, mert fekvőhely nincsen a díszes lepedő mögött, az csak üres vázat takar… »… a fennmaradás művi, mesterkélt és nem tarthat soká« – jósolja Végh. Vajon? A kalotaszegi hímes faragások gyakran előforduló ábrája a „forgórózsa”. (Forgókerék – Wirbelrad.) Ez a jelkép már egy 4000 éves, Larsa-periódushoz tartozó falfestményben is szerepel. Felleljük ókori kínai tárgyakon, bizánci kőlapon, kalmük asszonyok sapkáján, újabb keletű svájci nép művészeti faragványokon és – nem újságként mondom – mesterien faragott román fatárgyakon is.
Nem párnaciha, kapatisztító, kanáltartó, vagdalásos lepedő vagy egyéb, elmúlt társadalmi-gazdasági korszakhoz kötött használati tárgy képezi a népművészeti hagyaték legfőbb értékét. A párnacsuppnak sohasem lehetett kultikus szerepe, a hagyománynak semmilyen fontos eleme nincs vele összefüggésben… Nem a gyakorlati értéküket vesztett használati tárgyak, hanem az eszmei tartalommal bíró jelképek, a sajátos vonalvezetés, a díszítmények jellegzetes tagolása, színösszeállítása, tömörsége az, ami figyelmet érdemel.”
És ezek nagyon szép, fontos, de elvi igazságok, ám a valóságos helyzet – bár nem cáfolja – mégis más.
Az, amit cikkében Péntek János is felvázolt: A hagyományos népművészet eltűnőfélben van.
„A társadalmi átalakulás szinte teljesen megszüntette azt a több évezredes kényszerű helyzetet, hogy használati tárgyait a népnek magának kellett előállítania. Szinte a lehetősége is alig van már meg annak, hogy praktikus, célszerű, az előállító közösség számára fontos, hasznos tárgyakat készítsen a nép. Sulykot lehet ugyan faragni, de ez már csak látszatra praktikus, a mosógép mellett senki sem áll be a jéghideg patakvízbe mosni – ami szépnek ugyan lehet szép (a sulyok is, a munka is), de az egészségnek semmiképpen sem tesz jót.” És ami ugyancsak a hattyúdal jele, a még élő népművészet fokozódó degenerálódása:
„… Azokban a kalotaszegi falvakban, ahol még nem fejeződött be a népviseletből való »kivetkőzés«, a díszítési mód, és főként a túldíszítettség egyre inkább célszerűtlenné teszi az egyes ruhadarabokat. A kötény kötése a század elején még valóban arra szolgált, hogy az anyag két darabját összetartsa, emellett dísz is volt, mert a szaggatott- és a bokroskötés különböző formái a szemnek is tetszetősek. Ma ugyanez a kötés a Nádas mentén külön készül gyöngyhímzéssel, aztán rátétként kerül a géppel összevarrt kötényre.”
Kovács Nemere pedig elvi szinten tér vissza Végh megállapításához: „Hagyományos népművészetünk tehát a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan eltűnésre, halálra van ítélve a szó bizonyos értelmében. Az úgynevezett »parasztművészet«, amilyen a mi népművészetünk is, amilyen valaha a világ minden népének művészete volt, csak ott él és fejlődik ma is, ahol a társadalom paraszti. Népművészetünk mint parasztművészet tehát történelmi távlatban múzeumi tárlókba, leírásokba, szakkönyvekbe kerül.”
De ha netalán belenyugodnánk abba, hogy a népművészeti hagyomány lejárt és változatlan, ezzel a kérdést megoldottuk? A vita anyaga azonnal elárulja, hogy a megoldás nem ilyen egyszerű.
„… hiba-e, ha »díványpárnának« használjuk a párnacsuppot, rádióterítőnek a vőfélykendőt, szobadísznek a máktörőmozsarat, falvédőnek a rúdravalót? – kérdezi meg G. Olosz Ella. – A 35. szám cikke ezt is giccsnek minősíti. Szerintem a népművészet tárgyai csak ritka esetben tudják régi funkcióikat tökéletesen megtartani. Új, az archaikus paraszti életformától merőben különböző életünkben a fontos az, hogy továbbra is célszerűek maradjanak. Másképp: a muzeális érték is a nipp kategóriájába süllyed.”
Hol akkor a megoldás, ha minden utcasarkon giccsveszély vagy az elmúlás leselkedik a népművészetre?
Erről majd egy következő közleményben.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 7. számában, 1973. február 16-án.
