Dr. Groza meg a következetlen gyárigazgató
Ötvenben történt, hogy választóival találkozandó dr. Petru Groza Kolozsvárra érkezett, s üzemi látogatásaira fiatal újságíróként magam is elkísértem. Persze mondanom se kell, hogy nemcsak az Igazság című napilap huszonegy esztendős iparirovat vezetője, de akkor még maga az idő is meglehetősen kialakulatlan volt, ami jelen történetemben igen fontos a drámai feszültség szempontjából. Az történt ugyanis, hogy az egyik gépgyárban a miniszterelnököt karéjba fogó munkások valósággal Groza elé lökdöstek egy vonakodó és azon felül is nagyon szépen őszülő idős munkást. A miniszterelnök azonnal abbahagyta a beszédet, mire az egyik elöl álló lakatos megmagyarázta, hogy Angyal bácsi – így hívták a vonakodó öreget – szeretne valamit mondani az elnöknek.
– Halljuk – felelte Groza, és közelebb lépett a munkáshoz.
– Hát tetszik tudni – kezdte az öreg restelkedve –, negyven éve dolgozom a gyárban, és mégsem akarnak nekem nyugdíjat adni. Groza csodálkozva nézett a mellette álló munkásigazgatóra és magyarázatot várt.
– Tagja volt az egyik fasiszta pártnak – mondotta az igazgató egy olyan gesztussal, hogy ő erről igazán nem tehet.
– Nagyon jól tudja az igazgató úr, hogy sosem politizáltam, egy gyűlésre el nem mentem, engem oda csak beírtak, s fizetésnél vonták a tagsági díjat – védekezett Angyal bácsi.
Erre már többen magyarázták, hogy volt a gyárban egy üzemvezető, aki valóban ezt tette, és hogy karrierizmusának nem egyedül Angyal bácsi esett áldozatául.
Az igazgató, akitől Groza további magyarázatot várt, felvonta a vállát:
– A tények, elnök elvtárs, tények: az öregúr nyilas párttag volt.
Groza atyásan az igazgató vállára tette a kezét és így szólt:
– Igazgató elvtárs, szerintem maga következetlen. Angyal bácsit, mondjuk gyengesége folytán, bevitték egy olyan pártba, ahol neki szemmel láthatóan nem volt keresnivalója, és emiatt Ön nem akar neki nyugdíjat adni. Engem viszont, aki még azt se mondhatom, hogy gyengeségből lettem a Gyáriparosok Szövetségének elnöke, meg akar választani képviselőnek. Hol itt a logika?
És mikor látta, hogy a direktor leizzadt, halkan még hozzátette:
– Legalábbis én odafent másfajta logikát ismertem meg. Igaz, azt ott úgy hívják, hogy humanizmus.
Milyen ember is volt Bánffy Miklós
Kelemen Lajos, a nagy historikus maga is kicsit történelmi alak volt, az apáczai cserék, a tótfalusi kis miklósok, a bolyaiak fajtájából. Tudása, mely kora fölé emelte, és szülőföld iránti hűsége, mely hatalmas szellemét Európa e kis földterületéhez láncolta, sorozza be, sok más vonásával együtt, nagy elődei közé. Magam élete utolsó évtizedeiben ismertem meg személyesen, de a jelen történetet, mely időben korábbi, nem tőle, Marosi Pétertől hallottam. Bevezetőben annyit kell elmondanom még, hogy Kelemen Lajos mindent tudott Erdélyről, és többek között valami egészen rendkívüli módon nem szerette a Bánffyakat. Ez állítólag köztudott volt róla. Valamiként az is, hogy szókimondó, bátor, kuruc fajta, aki még az istennel is fennhangon vitatkozik. A negyvenes évek elején aztán, mikor a Horthy-kormányzat Corvin-lánccal tüntette ki a nagy tudóst, egy egyetemi hallgató megkérdezte tőle:
– Tessék mondani, professzor úr, mi az ön véleménye Bánffy Miklósról?
Kelemen Lajos kissé meglepődhetett a kérdésen, hiszen Bánffy „Magyarország első úriembere”, volt miniszter és neves író, akiről nehéz időkben nem tanácsos őszinte véleményt mondani. Na jó, de nem őszintén megnyilatkozni meg ő képtelen. Végül rövid gondolkozás után így szólott:
– Tudja, fiam: Máramarosszigeten meghalt a Schwartz, aki ortodox zsidó volt, s akit a rabbi csak akkor volt hajlandó eltemetni, ha valaki valami jót mond róla. A hitsorsosok közül azonban nem akadt egy se, aki valami jót mondjon, s ezért a temetés egyre húzódott. Ekkor elhívták a tarnopoli rabbit, aki igen okos ember hírében állt, s aki majd csak talál valami jót s nemeset a Schwartz életében. És meg is jött a rabbi, el is ment a cinterembe, ahol a zsidók már nagy számban gyülekeztek, és aztán megállt a hulla fejénél, megsimogatta a szakállát, és így szólott messze halló hangon:
– Nü, kedves testvéreim, jobb volt, mint a drága édesapja!
Aztán Kelemen bácsi kezet nyújtott a Bánffy felől érdeklődőnek, és botját lóbálva továbbment.
Tasnádi urak esete a Harag bácsi fiával
Harag György, vagy egész pontosan Gyuri, az én tudatomban a felszabadulás utáni legromantikusabb és talán legeredményesebb művelődési fegyverténnyel van jelen: a nagybányai, majd később szatmári színház megalakításának ma már húszéves emlékével. Mert az álomnak, hogy az 1953-ban végző évfolyam létesítsen színházat, egy olyan városban, ahol még addig állandó társulat nem székelt, ő volt a prófétája. Pedig akkor már Harag tanársegéd a Színművészeti Főiskolán, a kolozsvári magyar színházban pedig az igazgatótanács tagja, játszik, rendez, tanít, tehát életútja a lehető legbiztosabban alakul, ő mégis elindul a nála alig fiatalabb s nálánál alig álmodozóbb növendékeivel a bizonytalanba. Tanúja voltam lázas életbe-készüléseinek, majdan pedig küzdelmeinek az álom életben tartásáért. De hát erről itt csak nagyon szűkszavúan tudok vallani. Annyit azonban még e szűk keretben is elkell mondanom, hogy művészetszeretetet, önzetlenséget és a munkába való tökéletes belefeledkezést tőlük, tőle tanultam. Harag ugyanis egyike a keveseknek, akik légkört tudnak maguk körül teremteni.
Tőle hallottam, hogy szatmári igazgató korában egyszer találkozott a főtéren két tasnádi illetőségű úrral, akikben hirtelenében felismerte lágerben elhalt kereskedő édes atyjának régi üzlettársait, és üdvözölte is őket azon melegen.
– Jó napot, Harag úr! – válaszolta lelkesen A. úr, s szemügyre véve a jó ideje nem látott fiút, mohón kérdezte meg:
– Mit keres maga itt?
Harag pillanatig töprengett, hogy mit is mondjon. Ha megmondja, hogy ő itt igazgató, A. úr nem fogja neki megbocsátani ezt az atipikus pályát, márpedig az emléket provokálni igazán semmi értelme. Hát csak ennyit mondott s azt is restelkedve, hogy ő rendező a helybeli színházban.
– Rendező? – kérdezte vissza ezúttal B. úr szintén Tasnádról. s Harag ebben a pillanatban döbbent rá, hogy még mélyebben süllyed az iszapba, hiszen e két fakereskedésben megőszült úr igazgató voltát teljes súlyosságában fel tudta volna fogni, de a színházi rendezésről mint olyanról most hallanak először.
– Igen – vágta rá gyorsan és mosolygott –, a színházban vagyok rendező.
Csakhogy ez a magyarázat B. úron nem sokat segített, és segélykérően nézett A. úrra, aki hogy barátját kisegítse, megkérdezte:
– És mondja, Harag úr – így A. úr tasnádi-közvetlenül és azon túl is magabiztosan –, mondja: kifizetődik?
– No, de köszönöm szépen az efféle segítséget – látszott mondani B. úr, és a régi üzlettárs fiának becsületét mentendő kissé rendreutasító hangon szólalt meg:
– De A. úr drága, hogy mondhat ilyent? Hát csinálná a Harag úr, ha nem fizetődne ki?
Vizsgázgatunk…
Az utánunk jövők bizonyára meglepődnek a mi háború utáni fiatalságunk furcsaságain. Mert a mi életünkben furcsaság aztán volt elég. Ma például elképzelhetetlen, hogy az egyetem rektora egyben diákja is az általa vezetett intézménynek. (Pedig Balogh Edgár a megmondhatója, hogy a „mi időnkben” effélére is volt példa.) S az sem mindennapi, hogy az 1950-ben végzett filozófusévfolyam szinte minden tagja másod-harmadéves korában már tanársegéd volt s előadásokat tartott. De akár a magam példáját is felhozhatnám, aki huszonegy éves fejjel egyszerre vagyok újságíró, egyetemi tanársegéd és – elsőéves diák.
Furcsaságokat ígértem, s az okokban egyáltalán nincs furcsaság: a semmiből akartunk új egyetemet és még rengeteg mindent teremteni. A furcsa mégis inkább az, ahogy ezenközben viselkedtünk, gondolkoztunk. Legalábbis különös, hogy a rektor Balogh Edgár idegesen álldogál Gaál Gábor előszobájában, s várja, hogy – harcostársa – a professzor vizsgázni beszólítsa. Mert ebben a romantikus korban a protekció szinte elképzelhetetlen. Ez nálunk legalább annyira becsületbeli kérdés volt, mint dzsentriéknél a kártyaadósság. Tehát ezek után azt talán elhiszik, hogy nem volt kínosabb, mint barátnál, író-újságíró kollégánál vizsgázni. Kallós Miklós például – aki akkoriban nemcsak a filozófiai tanszék tanára, hanem aktív újságíró is – mindig zavarban volt. Úgy érezhette, hogy mi mégis valahogy elvárnánk tőle, hogy ne legyen professzor.
Gáll Ernő bosszús volt – és nekem akkoriban épp főszerkesztőm –, és olyan türelmetlenül fente mutatóujját az orra tövéhez, mintha ezt mondaná: darálja le a dolgot, kisapa, én úgy teszek, mintha oda se figyelnék. Szabédi László mérges volt, hogy az írótársak miért nem tudnak minimum annyit, mint ő.
Földes László… hát ő aztán egészen külön lap.
Ő volt a bohém. Nagy és alapos tudása lévén, megengedhette magának. A diákok pedig egyenesen rajongtak érte a fesztelenségéért, abban a minden tekintetben feszes korban. Óralátogatás alól felmentésem volt, de a vizsgaszesszió közeledtére csendben fészket vert bennem a frász, s hogy lelkiismeretem szavát némileg csillapítani tudjam, időnként beültem egy-egy órára. Így bukkantam fel egyszer a Földes óráján is, de nem bántam meg, mert a barátom percek alatt hatalmasat növekedett a szememben, hallatlanul érdekfeszítően és okosan – írói gyakorlatának példáit is felvonultatva – nagyon meggyőzően beszélt elvontnak tűnő esztétikai elvekről. És ahogy ott álmélkodok, egyszer csak Földes abbahagyja az előadást, és a nálamnál két-három évvel fiatalabb évfolyamtársak feje fölött szélesen rám mosolyodik:
– Szervusz, Sándor! Mit keresel itt, öregem?
Én rettentő zavarba jöttem, nem mintha bárki előtt titok lett volna ismeretségünk, de mert az egész olyan humoros volt, hogy a kollégáim fergeteges nevetésbe törtek ki. Komoly képpel próbáltam neki magyarázni, hogy én itt hallgatói minőségemben vagyok jelen, de ő nem hagyta magát átrázni.
– Mit hülyülsz! – mondotta feddőleg, s félfordulattal visszatért Hegelhez.
De mi ez ahhoz, amit a vizsgán kellett kiállnom. Jelenkori irodalomból vizsgáztam nála, s szerencsétlenségemre egy írókollégám könyvének elemzését kaptam tételül, ami önmagában nem lett volna megoldhatatlan feladat, csak egyetlen hiba volt, hogy én a könyvet nem olvastam. Illetve az igazság nem is ilyen egyszerű: amikor megjelent, olvastam belőle vagy harminc oldalt, de aztán sürgősen úgy döntöttem, hogy megvárom a szerző következő könyvét. – Na most aztán mit csináljak?! – tépelődtem magamban. Ha bevallom az igazat, szörnyen lebukok az évfolyamtársak előtt. Ha minden magyarázat nélkül új tételt kérek, az még inkább annak a jele, hogy nem készültem. Szimuláljak rosszullétet. és jöjjek vizsgázni holnap? Nem vagyok én ahhoz elég jó színész. Végül is így gondolkoztam: Földes vagy az az ember, akinek ismerem, tehát bohém, szórakozott, és akkor bármi érdekeset beszélek, megfelejtkezik a tulajdonképpeni tételről, vagy az egész nála csak játék, s akkor meg rá kell jönnie, hogy mért beszélek mellé. Viszonylag elég bátran kezdtem:
– Ahhoz, hogy a tételemet kellőképpen ki tudjam fejteni, s meg tudjam adni az elemzendő mű történelmi hátterét, előbb egy azonos tárgyú munkát kell ismertetnem… És hosszan beszéltem Szabó Pál Új föld című akkoriban megjelent könyvéről, mindvégig Földes önfeledt, figyelő tekintetének össztüzében. Időnként aggódó pillantásokat vetettem rá, hiszen jó fél óráig hagyott beszélni, már-már azt hittem, rájött a turpisságra, és mintegy arra is hagy időt, hogy a tételemet kifejtsem. De gyanúm alaptalan volt, mert valahányszor megálltam, a vizsgáztató mindig a Szabó Pál művel kapcsolatban tett fel kérdést, a végén pedig így zárta le a vizsgát:
– Hát kérlek ez nagyon érdekes volt, csak egy nagy baj van…
Na, gondolom, mégis csak kibabrál velem, pedig lehetne benne annyi jó érzés, hogy ne leplezzen le.
– Az a baj, kérlek tisztelettel – mondotta Földes és sajnálkozó mozdulattal tárta szét a karját –, hogy én a Szabó Pál könyvét nem olvastam…
És döbbenten állt meg, szemmel láthatóan minden erejét megfeszítve gondolkozott utolsó szavain, mert nem értette… Nem értette, hogy a hallgatóság ismét min derül.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
