1971. január 20., szerda
Az e heti számban van két rázós anyag. Most már centizem: ennyi hozsanna mellé elfér ennyi – nem is bírálat – olyan ténymegállapítás, amire lehet építeni. Ilyen írás a Baróti Palié a többnyelvű technikai szótárról, amelynek második kiadásakor – különös módon eltűnt a magyar nyelv és helyette hatodiknak bejött a spanyol.
Az én elsőoldalas írásom cselesebb, nem ilyen direkt. Könyv érkezik a szerkesztőség címére: A gépek üzemeltetése és karbantartása a címe és magyarul nyomták. Megdöbbenek, merthogy az utóbbi évek sikertelenségei között talán épp az volt a legsúlyosabb, hogy a magyar nyelvű tudományos könyvkiadást nem sikerült megoldani. A mezőgazdasági könyvkiadó igazgatója nemrégen azt nyilatkozta az Előrének, hogy az alacsony érdeklődés miatt olyan elenyésző lenne a példányszám, hogy az efféle vállalkozás nem kifizetődő. És íme itt egy könyv, amely a kolofon adatai szerint nyolcezer példányban nyomódott, s amelyet a csikszeredai Agronómusok Háza és a Hargita című helyi napilap adott ki. Tehát akkor hogy is állunk a rentabilitással?
Hát kábé így. Délelőtt hív Bányai, hogy az említett két cikket ki kell venni. Mondtam, hogy nem veszem ki, hanem azonnal a pártvezetőséghez fordulok.
Közben – miután költségvetésügyben újólag ki akartak velünk tolni – valóban fel is mentem D. Popescuhoz, hogy fogadjon. Simionescu, a titkára – aki írókollégám – mondta: később felhív és megmondja, mikorra vár a főnök. Ez este nyolckor következett be. És, milyen furcsa az élet, alig tettem le a kagylót, hív Vela. – Mi a baj a szótárcikkel? Mondom, hogy a pártvezetőséghez fordulok. – Kihez? Popescu elvtárshoz. – És miért nem hozzám? – Hát nem Ön vette ki az írást? – Nem. – És azt mondja: vegyük ki azt a részt, ahol arról írunk, hogy a magyar nyelv a románok számára is hasznos, meg hogy túl magas a száz lejes eladási ár, és akkor mehet.
– Na és az én cikkem? – Ő azt sem ismeri, de olvassam be az utolsó bekezdést. Mi az, hogy az állami szervek hárítsák el az akadályt a magyar nyelvű tudományos könyvkiadás elől? Kik azok? Mondom: például a könyvközpont és a kiadók. – Hát írja így, és akkor az is mehet.
Pokoli! Ekkora képmutatást. Persze ennek örvendeni kell. Sikerült beépülnünk a különbözô hatalmi csoportok közé. Megszűntünk védtelennek lenni.
1971. január 28., csütörtök
A Kolozsvárról visszaérkező munkatársak ma fájdalmas híreket hoztak ajándékba: jobb körök azt izenik, hogy írjuk héberül a lapot. Merthogy A Hétnél mindenki zsidó. Földes Laci szinte sírva javasolta: ezt meg kell fontolni. Taktikát kell változtatni. Itt van például X – itt konkrét nevek hangzottak el, de én nem írom le –, nos, ne ő csináljon Y-nal interjút, hanem egy más vallású. Mondom, szinte hörögve az indulattól, tehát utasítsam a kollégát, akivel húsz éve együtt dolgozom, akit szeretek, becsülök; „te büdös zsidó, necsinálj a másik büdös zsidóval interjút”?! Ezt sosem teszem meg. Ez nem taktikai kérdés!
1971. február 7., vasárnap
Olvasom a Cinema című román folyóirat idei 1. számát és őrjöngök. A Mihai Viteazul című film kapcsán „román nemzeti mítoszról” beszélnek! Mi pedig ha magyar nemzeti sajátosságokról szólunk, azonnal kihúzzák. De van itt még egy nagyon kedves megállapítás is: leszögezik, hogy a film politikailag helyes, mert nem sérti a törökök érzékenységét. De hogy Erdélyben él egy nép, amely ellen Vitéz Mihály hadai felvonultak, és amely szintén érzékeny lehet a valójában görög nemzetiségű nagy román honalapítóra, nos, erről szó sem esik. Sokszor az az érzésem, hogy ezek önmagukat kényeztetik azzal, hogy ilyen önfeledten viselkednek. Ez egyfajta szellemi onanizálás.
