1970. december 14., hétfő
Ma, amikor Kolozsvárról a fővárosba érkeztem, üzenet várt: menjek fel a Kultúr Tanács – vagyis a minisztérium – káderosztályára. Rettenetes szorongás közepette indultam el. Isten a tanúm: nem attól féltem, hogy leváltanak. Nem is tehetik meg, hisz’ az nagy öngól lenne, ha az általuk választott és favorizált bizalmi ember ilyen rövid idő alatt elhasználódik. Az újabb konfliktustól reszkettem. Mert mintha minden napra kitalálnának a morálom emelésére valamit.
A káderigazgató nyájas volt és közölte, hogy jövő év tavaszán-nyarán – már nem is emlékszem – egy Iránba küldendő magasszintű küldöttség tagja leszek.
1970. december 18., péntek
Az este átjött a pártotthonba – ahol még mindig élek – Vincze János, aki a hátunk mögötti utcában másodmagával egy egész villát lakik. Telefonált a kaputól, hogy menjek le az ebédlőbe. Szóltam Gálfalvinak is. Ha jól érzékeltem, Vincze ittas volt. Bár lehet, hogy csak a magatartásában bekövetkezett meredek változás okozta ezt a benyomást. Vincze ugyanis ezúttal kategorikus volt és szigorú. Kifejtette, hogy A Hét-nek nincs határozott arcéle és politikai álláspontja sincs. – Nafene! Hát ez mi? Oldalról jön a támadás, vagy felülről? Ki biztosította támogatásáról ezt a kaméleont, hisz saját szakállára ő effélét nem tesz.
Én szavai hallatán felálltam, és mondván, hogy fáradt vagyok, visszamentem a szobámba. Gálfalvi másnap elmondta, hogy némi viszkik elfogyasztása után Vincze kifejtette: súlyosan vétkeztem a demokratikus értelmiségiek ellen. Lefényképeztettem magam egy notorius nacionalistával, és nem átallottam a vele való fotót A Hét-ben is közölni. Nos? Ki ez a veszedelmes tömeggyilkos? Balogh Edgár, akit ő, Vinţe Ioan belügyminiszter-helyettes fogatott le. Semmi baj, hisz mindez nézőpont dolga. De miről is van szó valójában?
Kolozsváron találkoztam a lap alakuló munkatársi gárdájával. Azért is, mert főleg tudományos dolgozókat hívtam, de azért is, mert más lehetőségem nem volt: a Korunk szerkesztőségében tartottuk az értekezletet. És a szerkesztőség nevében, mint házigazda, megjelent és beszélt és ünnepelt bennünket Balogh Edgár, a folyóirat főszerkesztő-helyettese. Sőt egy nagyon hasznos egyezségről is beszámolhatunk: lapunk kolozsvári munkatársa a Korunknál kap asztalt, a Korunk bukaresti képviseletét pedig A Hét látja el. Tehát itt – Vinţe révén – írói klikkek közötti harc zajlik. Az említett írás és kép ugyanis egy héttel ezelőtt jelent meg. Ha a pártnak lett volna ellene kifogása, kiveszi, de ha utólag jelentenek fel – ó, hány ilyen esetünk volt! – akkor is hamarabb intézkedik. Én tudok egy olyan irodalmi személyiségről, aki a napokban érkezett vissza fáradtságos külföldi utazásáról…
December 22., kedd
Megyek haza Kolozsvárra. Megírtam egy levelet D. Popescu titkár elvtársnak: én teljesítettem a feladatomat, megszerveztem a lapot, ők nem – öten három hónapja még mindig családunktól távol, szállodában lakunk. Ez így nem mehet tovább.
1971. január 15., péntek
A mai kalandnak története van. Múlt év november 3-án jegyzem fel, hogy a pártellenőrzés kiemelt a lapból egy lapszemlét. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör Király Károly első titkárral készített interjút, ahol arról beszélgetnek, hogy megoldódott Kovászna megyében az anyanyelven történő szakoktatás, s ezt ismertettük. Andrei Vela, KB osztályvezetô helyettes, aki rangban Királynak a térdéig sem ér, bátran kiveszi az írást. Én azonnal felhívom Királyt, jelzem neki a tényt, de ezek – nem úgy, mint én – politikusok. A végrehajtó bizottság tagja azt mondja: nem tudom, mit tartalmaz az Önök cikke, tehát nem avatkozom bele. Végül abban egyezünk meg, hogy e kérdésről külön cikket fog írni A Hét-nek.
November 10-i bejegyzés: Fazekas haragszik Királyra, mert állítólag ő vívta ki az anyanyelven történő szakoktatáshoz Ceauşescu engedélyét és Király úgy játssza ki az interjúban, hogy ezt ő tette.
November 21.: kiszaladtam Királyhoz Szentgyörgyre. Elmesélte, hogyan szenvedett autóbalesetet a megyében Maurer miniszterelnök. Újra megígérte, hogy cikket ír.
1970. december 14.
Megérkezett a cikk, és közölhetetlen.
Na most mi lesz? – Az lett, hogy felhívtam s megmondtam, hogy én nem erre gondoltam. Nagyobb szabású dologra, és hogy rövidesen lemegyek Szentgyörgyre és interjút készítek vele. Ez meg is történt, sőt a mai lapszámban meg is jelent. Persze könnyű ezt mondani, íme az ügy rövid kronológiája: csütörtök reggel hív Vela, hogy a Király-interjú helyett készítsünk tartalékanyagot. Azt is mondja, hogy egy óra múlva pontos választ kapok az interjú sorsát illetően. Két óra múlva hív. Azt kéri, hogy az anyanyelvi szakoktatás bővítése helyett – erről szól az interjú, mármint hogy a Székelyföld iparosítása nem mehet végbe magas képesítésű szakemberek nélkül, márpedig magas szakképesítést ott csakis anyanyelven kaphat a szikulus – nos, nincs bővítés, hanem csak arról van szó, hogy a párt fontolgatja a bővítés lehetőségét. Határozott viszont a Székelyföld ügyében: ilyent ő nem lát a térképen. Ha ragaszkodunk a megnevezéshez, tegyük idézőjelbe. Hát én ezt nem tudom elfogadni. Jön Bányai Jóska, a sajtóosztálybeli budihordó és bevallja: ő mondta Velának, hogy ez képtelenség, de hajthatatlan. Közben Gálfalvi elkezdi tanulmányozni Ceauşescu beszédeinek román és magyar nyelvű szövegeit. Kiderül, hogy a magyar szöveggyűjteményben Ceauşescu is Székelyföldet emleget. Nagy nehezen előkerül Vela, és még nehezebben eljut a dolog a tudatáig. A válasza enciklopédiai: ha tíz perc múlva nem hív vissza, akkor a Székelyföld mehet.
Nem az a lényeg, hogy – nyilván – nem hív vissza. Inkább az, hogy Bányai – aki egy volt cipőgyári lakatos, aki most e szolgálatok fejében akadémikusoknak diktál – kap egy pohár konyakot, sőt aztán többet is, és bevallja, hogy Vela mit mondott, amikor ő úgy érvelt, hogy a Székelyföld, mint kifejezés, használatos. Ha az idézőjel miatt kinevetik őket – mondotta a svábból lett román hazafi – akkor időt nyerünk, mert többet így nem írják.
Közben én elszaladtam D. Popescuhoz, a KB titkárához. Szerintem Bányai ettől rúgott be. Ugyanis ahogy visszajöttem, valósággal nekem rontott: – A Székelyföld-ügyet elmondtad neki? Dehogy mondtam – válaszoltam. Akkor add ide a kezedet, hadd csókolom meg. – Meg vagy őrülve? – kérdeztem. Azt mondja: – Te nem láttad át, hogy itt az én bőrömet vitték vásárra? Én vagyok a magyar referens és rangban is a legkisebb! Aztán – nyilván, mert az ital jó volt – elsírta magát. – Hát azt hiszed, Sándor, te, akivel egy gyárban dolgoztam, azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy nektek igazatok van?!
Nagyon megsajnáltam. Rájöttem, hogy vannak nálam kiszolgáltatottabbak is ezen a nagyon kurva prérin.
