1970. november 29., vasárnap
A múlt héten olyasmi történt, amit végiggondolni is csak itthon, Kolozsváron merek. Kedden megérkezett a szekus összekötőnk, egy alezredes, egy ismeretlen, jól öltözött ötven körüli úrral, akit bemutatott, hogy ő a főnöke. Az illető kezet nyújtott és közölte, hogy van központi bizottsági engedélye arra, hogy velem elbeszélgessen. Ugyanis létezik egy ilyen álszent regula is, hogy a közvetlen pártirányítás alatt álló intézmény vezetőjével az államvédelem csak így érintkezhet. Engem az ő engedélye egyáltalán nem lepett meg, mert már annak előtte kifejtettem az alezredes összekötőnek, hogy engem bármikor felkereshetnek, engedély nélkül is. Inkább én adjak felvilágosítást, magyarázatot dolgokra, mint hogy – úgymond – hiba történjen. Nos, magabiztosságomat látva a Főnök azonnal a lényegre tért: sajnos súlyos dolgot kell közölnie velem. Alapos bizonyítékok birtokában kénytelen elrendelni Gelu Pateanu szerkesztő letartóztatását. Megdöbbentem.
Mindenekelőtt azonban ki is ez a dáko-román alak, és mit keres egy magyar szerkesztőségben?
Gelut én hívtam meg Bukarestbe, de nem az én kreációm. Azt kell mondanom, hogy egy vérbeli erdélyi román. Mindenekelőtt a magyarok iránti érzékenysége révén az. Ő tudja, hogy a magyar-román kérdés nem hatalmi kérdés. Mindig tudtam róla, Kolozsváron is, hogy tiszta román, és pillanatig sem voltak iránta nemzetiségi jellegű fenntartásaim, még a legvadabb időkben sem. Gelu magyar klasszikusokat ültetett át románra, általános megelégedésre. Mégse vitte sokra. Ebben része volt latinos könnyedségének is. Szerette a könnyedséget, a felszabadultságot. Kissé talán felelőtlen is volt bizonyos esetekben. Megszámlálhatatlan felesége volt, és számos hivatalos és nem hivatalos gyereke. Időnként állása is volt, főbérleti lakása – míg A Héthez nem jött – nem volt soha. Szóval olyan volt Gelu, amilyen volt, de mi, magyar kollégái szerettük. Így esett, hogy mikor a lapalapításra a megbízatást megkaptam, az elsők között hívtam meg szerkesztőnek. Mégpedig nem pusztán haverságból. Gelu értett bennünket, magyarokat. Én tudtam, hogy nagyon sok szöveget kell a lapban közölnöm, amely eredetileg románul íródott, és azt is, hogy a magyar szövegeket kell különböző hivatalok számára érthetően, árnyaltan románra fordíttatnom. Tudtam azonban mást is, és ez jellemzi talán leginkább Gelut. Hogy ha kialakul egy normális viszony újság és olvasó között, akkor sokan jönnek majd le panasszal a fővárosba, akiket el kell kisérni minisztériumba, akiknek kérvényt kell írni románul, kihallgatást kell kérni stb. Tehát Gelu belső és titkos tanácsos volt mindenekelőtt. Na és persze remek ivócimbora! Mert ezt sem akarom elhallgatni.
És íme: le akarják tartóztatni. Annyi tapasztalatom már volt, hogy rájöjjek azonnal, zseniális húzás a szekuritáté részéről. Mert egy román letartóztatásával félemlítenek meg egy magyar szerkesztőséget. Ki meri ezek után azt mondani, hogy nacionalisták? De ki mer ezek után egyáltalán emberi szinten és nem rabszolgamódra megnyilatkozni. Pillanat alatt szaladt át mindez az agyamon. Bólogattam egy darabig a Főnök szavait hallgatva, aztán döntöttem. Na – mondottam –, egy pillanat türelmet kérek. Csengettem Verának, a titkárnőnek. Kávét hozattam a vendégeknek, majd a szekusok előtt szóltam, hogy hívja fel Dumitru Popescu elvtársat, a Központi Bizottság titkárát. A Főnök az utasítás hallatán majdnem lenyelte a kávéscsészét, de szólni nem mert. És bejött a hívás. Röviden ismertettem a titkárnak a tényállást, majd így folytattam: Ön, Popescu elvtárs tudja, milyen nagy nehézségek árán sikerült ezt a szerkesztőséget összehozni. Azt is, hogy munkásságunknak pozitív visszhangja van külföldön, elsősorban Magyarországon, de mindenekelőtt Erdélyben. Szeretném Önnel közölni azt az egyszerű tényt, hogy ha ebből a szerkesztőségből politikai ok miatt egyetlen embert is letartóztatnak, akkor én vehetem a kalapomat, mert itt a lap következő számát én megjelentetni nem tudom. Mindezt az Ön iránti tisztelet okán mondom, hogy intézkedhessen a lap további megjelentetése érdekében.
Popescu végighallgatott, majd azt mondta, hogy hívjam a telefonhoz a szekus Főnököt. Mondtam az illetőnek, hogy miről van szó. Elsápadt. Átvette a kagylót és vigyázzba vágta magát. Ezt követően csak egy „értettem” hagyta el az ajkát. Aztán visszaadta a kagylót, intett a beosztottjának, és elrohant. Csütörtökön tértek vissza. De akkor szólt előre telefonon, hogy jön. És kérte, hogy hívjam össze a szerkesztőségi értekezletet. Megtettem. Nekiesett Gelunak. Hosszan elmondta, hogy milyen reakciós. Azt is, hogy le kellene tartóztatni. De – és itt nyilatkozott meg a tulajdonképpeni korszellem – azt mondta neki: legyen hálás ezeknek a csodálatos kommunistáknak, magyaroknak és más nemzetiségűeknek, akik kiálltak a védelmében és vállalták, hogy megvédik üzelmeitől a társadalmat. Úgy bűnözzön tehát ezután – fejezte be a Főnök, aki állítólag tábornok, nevet is mondott, de az ezeknél mindig álnév –, hogy ha a legkisebb hibát is elköveti, bennünket, jótevőit sodor veszedelembe.
Gelu – okosan – vette a lapot. Felállt. És mindent megfogadott. Ahogy a szekusok elmentek, próbáltam kifaggatni. Annyit mondott, hogy egy A. nevezetű magyar újságíró, szesztestvér volt nála nemrég, akinek valóban felolvasott néhány verset. Igaz: szabad szájú versek voltak. Viszont az addig munkanélküli illetőt felvették az egyik magyar intézménybe. Hogy előtte vagy utána vették fel, az lényegtelen. A lényeg a helyzet, amiben élünk.
