November 12., csütörtök
Kijött a négyes szám. Viszonylag könnyen úsztuk meg. Csak a Bajor Andor szatírikus jegyzetét vették ki (Robin Hood rehabilitálása). Vela elvtárs Földessel tárgyalt és Laci látván, hogy a svábból lett román hazafi gyanúját nem tudja elaltatni, beleegyezett az írás kiemelésébe. – Na örvendek, hogy valamiben egyetértünk – fakadt ki ekkor Vela. – Kolozsváron ugyanis azt zúgják, hogy én durván beleavatkozom a lap munkájába. Nem tudtam kiröhögni magam, mert Földes tovább beszélt: – És még tudod miket mondanak? Hogy te engem háttérbe szorítasz és Gálfalvi Zsoltot favorizálod. És tudod, ez az információ honnan való? Tőlem.
Nagyon megdöbbentem. Éreztem, hogy további munkánk szakadékpartjához jutottam. Először azért, mert pár héttel ezelőtt Gálfalvi sírta el, igaz, poharazgatás közben, hogy mi Földessel ki akarjuk őt készíteni. Sőt erre Fazekas János is felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak a Zsolt érzékenységére. Persze én eddig is vigyáztam, hisz Gálfalvi nem jószántából lett A Hét főszerkesztő-helyettese, hanem kényszer hatására. Mikor Földes kinevezését kiverekedtem, az apparátus – utóbb azt hallottam, Fazekas tanácsára – csak úgy egyezett bele a kinevezésébe, ha Gálfalvi lesz a második helyettes.
Ezzel szemben áll Belgrád bevétele. Vagyis az, hogy én a magam módján mindkettejüket szeretem. Szeretem Földesben azt a tulajdonságát, amit egyetlen könyvének címében törekvéseiről elárul, hogy amit tesz, az „A lehetetlen ostroma”. Tehát az, hogy olyan hülye, mint én. Gálfalviban szeretem a belőlem jelentős mértékben hiányzó diplomáciai érzéket és készséget. Földesnek igaza van, hogy a megriadt apparátus kereszttüzében és a különböző magyar érdekszövetségek azon küzdelme közepette, hogy a lapot saját céljaiknak rendeljék alá, valamint abban a helyzetben is, hogy tökéletesen védtelenek voltunk, mert az első számot húszezer példányban nyomtuk, de abból 10 ezer visszajött és a kutyának sem kellett, nos hogy e szellemi közelharcban sokszor engedtem Gálfalvi óvatosságának Földes értelmiségi lendülete ellenében.
Tehát Földesnek a lényegben nincs igaza, legalább annyira nincs, mint Gálfalvinak, aki a pártellenőrzés tatárjárása láttán szemrehányóan néz rám, hisz ő előre megmondta, hogy a Földes javaslatainak ez lesz a sorsa. De kinek van igaza? Nekem? Nekem a legkevésbé. Ugyanis a többletmunka – a szemmel láthatóan istenkísértő szövegeket követő négy-tíz áttördelt oldal éjszakázásai – miatt a szerkesztőség fáradt és lázadozik.
Nincs, mert Földes háttérbe szorításáért megvonja tőlem támogatását Méliusz, Gálfalvi kirekesztése miatt pedig Fazekas János miniszterelnök-helyettes haragszik. Ezek után én kit és mit képviselek?
1970. november 19., csütörtök
Megjelent az ötös is. Délelőtt gondoltam egy nagyot és felhívtam Sion Bujort. Kértem, hogy fogadjon. Nem volt boldog a kérésem hallatán. Meg is váratott istenesen. De végül bejutottam és mosolyogtam. Gratulálni jöttem, Bujor elvtárs – mondottam a szégyent félretéve. Mihez? – csodálkozott. – Ma lejött hozzám George Ivaşcu (a Contemporanul főszerkesztője, akit a legjobb román lapszerkesztőként tart nyilván a közvélemény) és azt mondta emelt és ünnepélyes hangon: gyerekek (sokkal idősebb, mint mi) hát most már egy jó hónapja figyellek benneteket, a számaitokat frissiben lefordíttatom és döbbenten jövök rá, hogy ti itt lapot csináltok. Nem szóltok senkinek semmit, csak lejösztök valahonnan a francból, vidékről és csináltok egy olvasható értelmiségi lapot. Hát én nem gratulálok, mert én nem vagyok sem olvasó, sem impresszárió, csak egy öreg szerkesztő, de mondok ennél fontosabbat: működjünk együtt. Veletek szívesen vagyok egy frontvonalban!
Bujor hallgat. Hiszi is, nem is. Végül megkérdi: jó, de te nekem mihez gratulálsz? – Ahhoz, hogy ebben a sikerben Bujor elvtársnak jelentős része van. – Na! – mondotta ő, jelezvén, hogy őt nem lehet ilyen olcsón átverni. – Egy pillanat – folytattam, mert azért én is tanultam ezt-azt a külvárosban. – Épp abban látom a Bujor elvtárs nagy érdemét, hogy megteremtette az alkotó vita légkörét. Ezt már értette. Sőt – csodák csodája! – értékelte is. Ugyanis ez számára önigazoló példa. Mindenki, az egész ország tudja, hogy kemény, durva. De íme – az ország legelső újságíró szaktekintélye – Ivaşcu a tanú rá: ahol pártos szellemmel, jóindulattal találkozik, ott ez az ő igényessége eredményre vezet.
